Budapest fényei (egyperces)

Hazafelé eszembe jutott egy régi, vicces kis történetem. Azóta is emlegetik nagycsaládi összejöveteleken. Szerencsére ez még a jobbak közé tartozik... :)

Lelkes kis óvodásként, majd kisiskolásként minden rajzpályázaton és -versenyen elindultam. Egyik alkalommal anya úgy jött haza, hogy "Budapest fényei" címmel kell alkotásokat készíteni, és beküldeni. Biztató mosollyal zavart el éjszakai várost rajzolni engem és az öcsémet, amíg összedob valamit vacsorára.
Mi izgatottan papírt húztunk magunk elé, kikészítettük a színesceruza-készletünk egy részét az asztal szélére, és nekiláttunk. Ami úgy kezdődött, hogy az öcsém azonnal vonalakat húzott, firkált, radírozott. Én csak ültem, és gondolkodtam, mit is rajzolhatnék.
Aztán az öcsém összegyűrte a lapot. Újat kezdett. Én még mindig csak ültem, jól megfontoltam aznap este, mi is kerüljön a lapomra. Mikor mellettem az öcsi már legalább az negyedik lapot vette elő, én is felemeltem a ceruzámat. Pontosan tudtam, mit fogok csinálni. A kisöcsém kezében megállt a grafit, és úgy döntött, megvárja, mihez kezdek, aztán majd lemásolja. Egyedül úgysem jut semmire, és én mindig jó dolgokat találok ki.
Óvatosan a rajzlap közepéhez illesztettem a ceruzát, és rajzolni kezdtem. Az öcsém a karom alatt leselkedve próbálta másolni.
Anya bekiabált a konyhából, hogy vacsora van. Abbahagytuk a munkát, rohantunk enni, betömtük a kaját, és sprint vissza alkotni. Végül egyszer csak kész lett. Úgy minden átmenet nélkül. Az egyik pillanatban még épp csak kitaláltam, mi legyen, aztán azt vettem észre, hogy az utolsó simításokat végzem.
Nagy büszkén vittem anyának a rajzot, mutattam, én ezt csináltam. Mögöttem sorakozott az öcsém is, kezében a saját kis lapja. Anya tőle is elkérte, egyszerre nézte meg őket. Elmosolyodott, mikor meglátta, hogy az öcsém ugyanazt rajzolta, mint én. Illetve próbálta. Bizonytalanabb vonalak, durvább színezés, aránytalanabb tárgyak. De amúgy ugyanaz. Nem tudom, hogy volt képes mindig mosolyogni rajta. Én általában felrobbantam a méregtől, hogy a kis féreg csak másolni képes. Aznap este valahogy mégsem érdekelt.
Hosszas vizsgálódás után anya ránk nézett, a lapokat az ölébe engedve. Csak nézett, fürkészett.
- Komolyan ilyennek látjátok Budapest fényeit éjjel? - kérdezte végül.
- Igen - bólintottam. Az öcsém is helyeselt. - Miért, ez nem jó? - szontyolodtam el. Sokat dolgoztam azzal a rajzzal. Nem értettem, miért ne lehetne tökéletes.
- Dehogynem, nagyon ügyesek vagytok mindketten! - mosolyodott el megnyugtatóan anyukám, és itt azért vetettem egy lapos pillantást az öcsémre.
- Akkor meg? - értetlenkedtem.
- Hát... Ennél a pályázatnál szerintem a kivilágított Lánchidat vagy a Parlamentet várják beküldeni - magyarázott sóhajtva édesanyám. - Nem pedig a buszmegállót.
- Dehát az is Budapest egyik fénye! - tiltakoztam hevesen.
Nekem igenis az a lámpa jelentette Budapest éjszakai fényeit. Citromsárga, sápadt sárga, félsötét bokorral oldalt. Kis narancssárga kukával, koszos kis rácsos ülőkékkel a fülkében. A maga teljesen megszokott és unalmas, számomra mégis olyan különleges valójával. Minden este azt láttam, ha kinéztem az ablakon, minden nap arra értem haza, reggel azt láttam, mikor suliba indultam. Ha sötét volt, mindig megbízhatóan világított.
Végül beküldtük a rajzokat, de semmit sem nyertünk. Csak legyintettem, fáradt sóhajjal, mikor nem kaptam jutalmat. Ezek a felnőttek annyira beszűkült látókörűek. Nem értik, hogy az a lámpa nagyobb jelentőségű, mint a sok színház meg híres épület. Nem értik meg, hogy ez fontosabb, ezt mindenki láthatja, csak nem veszi észre. Nem értik a gyermeki ártatlanságot. Nem értik a művészetet.
Így utólag már csak arra lennék kíváncsi, vajon milyen fejet vágtak, mikor meglátták a rajzomat. Röhögtek, vagy tetszett nekik? Esetleg rossznak tartották, csak mert nem egy hülye híd van rajta? Szerintem szimplán nem tudták hová tenni, és félrerakták. Nem volt fontos. Meg sem jegyezték. Aztán választottak egyet a százötven Lánchíd és a kétszázhúsz Parlament közül...

Hiányzik

Éppen most született. Fél órán belül. Azonnal. Betűről betűre igaz. <3 :$

Hiányzik a szemed,
csokoládébarna.
Puha ölelésed,
gyógyír minden bajra.

Hiányzik a csókod,
vad viszonzást kérő.
Óvó ölelésed,
bármivel felérő.

Hiányzik a hangod,
megnyugtatón zengő.
Meleg ölelésed,
még többért esengő.

Hiányzik a tested,
hozzám préselődő.
Örök ölelésed,
tovább érlelődő.

Hiányzik türelmed,
lelket balzsamozó.
Híres ölelésed,
a megnyugvást hozó.

Hiányzik illatod,
otthonos, a Tiéd.
Vágyom ölelésed,
csak azt, mást senkiét.

Hiányzol, bár itt vagy:
most is Téged hívlak,
Mégis csak akkor jó,
ha ölelni bírlak.