Segítség, karácsonyfa vagyok! (Csillagainkban a hiba)

A filmben azt mondja Gus, hogy már tudott rettentő helyzetéről, mikor Hazel rosszul lett. Így azonban nyilván nem mondhatta el azonnal. Ezért csak Amszterdamban kerül sor a megrendítő beszélgetésre. De mi játszódott le Gus-ban, míg Hazel eszméletlenül szenvedett a kórházban?

Hazel Grace, mi lesz már? Legalább nyolcadjára hívom, egyre kétségbeesettebben, és továbbra sem veszi fel. Ugye nincs valami baj? Biztosan csak elmerült valamiben.... Biztosan csak megharagudott rám valamiért, és most ingerült szemforgatással teszi félre a telefont, nem véve tudomást szinte már zaklatásnak minősülő kapcsolatteremtési kísérleteimről. Azt kívánom, bár igazam lenne.
Ekkor végre felveszi valaki a vonal másik végén. Csönd. Reszketeg sóhaj.
- Halló? Hazel Grace? Mi a baj? - szólongatom aggodalmasan.
- Augustus? - válaszol egy fáradt, rekedtes női hang.
- Mrs. Lancaster! Mi történt? Hazel Grace jól van? Odamenjek? - hadarom zaklatottan, ahogy az előbb elkézelt rémképek újra lejátszódnak lelki szemeim előtt.
- Hazel-nek megint rohama volt. Felgyűlt a víz a tüdejében, de már behoztuk a kórházba, és leszívták. Csak a szokásos. Hamarosan minden rendben lesz, nem szükséges idejönnöd - nyugtatgat kedvesen. És teljességgel hiábavalóan.
- Indulok - közlöm kurtán, és máris félúton járok felfelé a szobámból, fél kézzel egy kardigánt ráncigálva a vállamra. - Hamarosan látom! - köszönök el, majd bontom a vonalat.
A kórházba vezető rövid út gyötrelmes. Tudom, hogy Hazel Grace jól lesz, hogy nincs nagy baj. Elhittem Mrs. Lancasternek. De attól még látni akarom a saját szememmel, magamhoz húzni, óvatosan, védelmezően ölelni, hogy megbizonyosodhassak róla, minden rendben.
Veszek a mély levegőt, hogy kissé megnyugodjak, majd befordulok a sarkon. Egy fekete Audi kis híján belém rohan nagy sietségében. Vagy csak én voltam figyelmetlen. Nem tud érdekelni, ahogyan az sem, mikor áthajtok egy út széli virágoskerten. A fogaim közé kapott cigaretta kilapul, elázik a nyáltól, ahogy türelmetlenül, aggodalmasan rágcsálom.
Satufék, nagy gumicsikorgással vágódok be teljesen szabálytalanul a parkolóba, egyszerre két helyet foglalva el. Berontok a főbejáraton, és futólépésben közelítem meg az információs pultot, már amennyire az másfél lábamtól kitelik. Ekkor észreveszem Hazel Grace apját a váró fala mellett, és éles jobbkanyarral irányt váltok.
- Mr. Lancaster! - üdvözlöm kurta biccentéssel és rövid kézfogással. - Hazel Grace? - fürkészem figyelmesen az arcát, bármiféle nonverbális válasz után kutatva.
- Alszik. Nagyon kimerítik a rohamok - magyarázza. Legszívesebben keserűen felkacagnék. Naná, hogy kimerítik, hiszen gyakorlatilag haldoklik! A határon egyensúlyoz. De visszafogom magam. Én udvarias vagyok, és meglep, hogy erre külön emlékeztetni kell magamat. Mr. Lancaster nem ártott nekem, nem tehet semmiről, sőt! Nem érdemelné meg, hogy rajta vezessem le a feszültségemet.
- Bemehetek hozzá? - kérdezem inkább reménykedve, hogy eltereljem  figyelmemet.
- Csak családtagok látogathatják - csóválja a fejét szomorúan az én harcos lánykám apja. Pillantásából együttérzés sugárzik. Lemondó sóhajjal fordítok hátat, odacammogok egy műanyag székhez, és ledobom magam, hogy szegény ülőalkalmatosság tiltakozva felnyekken.
Tudom, hogy semmi értelme maradnom, de nem bírok hazamenni. Úgy érzem, itt a helyem. Egész pontosan Hazel Grace mellett lenne a helyem, de jelenleg ez a legjobb, amit ki tudok hozni a dologból. Szóval csendesen, melankolikusan merengve bámulok magam elé. Nem is annyira Hazel Grace állapota aggaszt, mint a sajátom. Amit épp készültem elmondani neki. Megvallani. Így persze egészen más a helyzet. Most az az elsődleges, hogy Ő jobban legyen. Lehetőleg gyorsan, hogy ne lépjenek fel komplikációk az amszterdami út kapcsán.
Egy idő után, ami lehet akár egy óra is, vagy tíz perc, vagy talán fél nap, megjelenik Mrs. Lancaster. Szeme alatt karikák, orra vörös a zsebkendő dörzsölésétől, de amúgy egészen bizakodó és kedélyes. Odajön üdvözölni, udvariasan feltesz pár kérdést, megszorítja a vállam, mosolyog, és hazaküld aludni. Felnézek rá eltökélt, kemény pillantásommal, és nem szólok semmit, de érti. Szánakozás csillan a szemében, és egy kis szeretet is. Megbecsülés. Elnézően elmosolyodik, majd a férjébe karolva távoznak.
Én még mindig ott ülök. Hamarosan kipuhatolom a recepciós hölgytől, hogy hol van Hazel Grace szobája. Magabiztosan felsétálok a lépcsőn, majd belesek az ablakon. Egy orvos áll az ágy mellett, a csöveken ellenőriz valamit. Továbbsétálok, hogy ne keltsek gyanút, mikor kijön. Alig pár perc múlva elhagyja a betegszobát, egyedül hagyja a bent fekvő lányt.
Beslisszolok a lehető legkisebb zajt csapva, majd halkan becsukom az ajtót. Az ágy felé fordulok.
Hazel Grace karjából csövek lógnak ki, száján oxigénmaszk. Olyan apró és törékeny. Még jobban, mint normális esetben. Összeszorul a mellkasom.
Leülök az ágy melletti székre. Kényelmetlen, de szinte észre sem veszem. Gyengéden két tenyerem közé fogom Hazel Grace egyik törékeny kis kezét. Jéghideg. Mert nem jut bele elég oxigén, ő mondta egyszer.
Ahogy ott ülök néma csendben, a gépek csipogása és szörcsögése közepette, újra lejátszódik a fejemben az oly gondosan előkészített beszédem. A beszédem, melyben elmondom neki, hogy újra elkapott az a rohadék. És meg fog ölni. Itt már nincs mit tenni ellene, maximum kicsit lassítani lehet a leépülés folyamatát. És fáj is. Még nem annyira, de a gondolat így is megmérgez mindent.
Aztán rápillantok a bájos, sápadt arcra a hófehér párnán. És elhatározom, hogy hátralevő életem minden egyes percét ki fogom élvezni. Erős leszek, vidám, gondtalan. Még nem haltam meg, tehát élni fogok! Mégpedig olyan életet, amely érdemes a megőrzésre, az utókor számára emlékezetes lehet. Hős leszek. Remélhetőleg Hazel Grace hőse. Ha ő is úgy akarja...
Előbb persze illene felvilágosítani a nyomorult helyzet igazán mély nyomorultságáról. De még nem most. Most pihennie kell. Regenerálódni. Aztán vár rájuk egy felejthetetlen utazás Amszterdamba! És az ő legfőbb feladata biztosítani, hogy csodás és emlékezetes legyen az a pár nap Hazel Grace számára. Tehát az is lesz.

Hazel Grace, Gus hörcsöge

Hazel Grace tudni akarta, mi történt Van Houten könyvének vége után: Anna anyjával, és Sziszifusz hörcsöggel. Én meg arra voltam kíváncsi, hogy mi történt Hazel Grace-szel Gus halála után, illetve mi történik majd Isaac-kel mindkét barát halála után. Vajon mennyire volt igaza a két fiatalnak a halál utáni állapotról?

Hazel Grace zokog, és a fiú úgy érzi, előbb-utóbb minden helyre fog jönni. Sosem gondolta volna, hogy ennyire tud örülni, amiért a szerelme zokog.
Aztán meghalt.

A fizikai fájdalmak, a marcangoló gyötrelem, a fuldokló, szédelgő, határvonalon lebegő állapot - megszűntek. A gépek zakatolása és csipogása, anyja görcsös, borzalmas, folytonos sírása, melyeket csak egy vékony fátylon keresztül hallott; az orvosok aggódó, szánakozó, lemondó pillantásai elmosódtak, csakúgy, mint szülei vörösre sírt szemei; a kórházi ágynemű kemény, örökké hideg merevsége csupasz bőrén - megszűntek. Minden megszűnt.
Illetve majdnem minden. Bár nem volt többé teste, továbbra is FÁJT. Nem tudta, hogy fájhat, ami nincs, hogy érezhet valaminek a helyén fájdalmat. De érezte. Örökké. És nem jobban örökké, mint Isaac és Monica "örökké"je. Ugyanis egyszer ennek a fájdalomnak is vége lett.
Abban a pillanatban lett vége, mikor meglátta Hazel Grace gyászának megnyilvánulását. Azt hitte, felkészült rá, azt akarta hinni, hogy felkészült. Mekkorát tévedett!
A lány az ágyán feküdt, mellette az elmaradhatatlan kis oxigénpalack, orrában a cső, ami az életben maradásáról gondoskodott. Körülötte drámai csönd, mintha az idő, a tér, minden megállt volna, hogy Hazel Grace gyászában osztozzon. A fájdalom ilyen. Megköveteli, hogy érezzék. Húsba vágó mélységgel. Lélekbe maró mélységgel.
Augustus látótere leszűkült az ágyon összekuporodva fekvő lányra. A szerelmére, aki vonaglott fájdalmában, remegett, reszketett. Üvöltött, vonyított, szinte már állatiasan. Halkabb volt, mint az őrjöngő fenevadak, de nem kevésbé gyászos. Csupán csökkentett tüdőkapacitása nem tette lehetővé számára az igazán mélyről feltörő ordítást. Ömlött a könnye, folyt az orra, arca vörösre dagadt a sírástól.
Nincs fájdalmasabb, mint így látni életed szerelmét, tudván, hogy nem tehetsz érte semmit. Nem szólhatsz hozzá, nem érintheted meg, sehogy nem teremthetsz vele kapcsolatot. Talán már meg is szűntél létezni. Nem volt elég a levágott fél láb, a sok gyötrelem, most a lelki kínzáson a sor, mely rosszabb, mint eddig bármi.
Hazel Grace kapkodni kezdte a levegőt, hisztérikusan, fájdalmasan. Gus rettegve próbált közelíteni, de nem tudott. Nem volt teste, nem volt semmije. Kiáltani akart a lány szüleinek, de nem volt szája, nem voltak hangszálai. Azonban ők megérezték a bajt, és jöttek. Hazel Grace kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni, küzdött, de az oxigén csak nem akart bejutni a szervezetébe. Gus tudta, hogy ha lenne teste, most kiverné a jeges veríték. Mrs. Lancaster nyugtatóan simogatta lányának hátát, míg Mr. Lancaster sürgetően intett neki, hogy álljon félre, hadd kapja karba a lányát, hogy rohanhassanak a kórházba. Azonban a nő nemet intett fejével, és olyan erővel szorította magához Hazel Grace-t, mintha így próbálná a felszínen tartani, nehogy megfulladjon saját könnyeinek tengerében. Augustus ezalatt minden erejével a lány mellkasát szuggerálta, mintha ezzel működésre bírhatná a tüdőket.
A módszer - csodák csodájára - működött. Hazel Grace reszketve fújta ki a levegőt, sípolva, hörögve szívta be az új adagot, de szép lassan megnyugodott. Gus legszívesebben lerogyott volna az ágy szélére megkönnyebbülésében, de nem volt feneke, amire rárogyhatott volna.
A lány kimerülten szipogott, továbbra is sírásra álló szájjal. Gyakorlatilag ki sem látott a sós könnyektől felpuffadt szemein. Aztán egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, nyöszörögve a gyötrelemtől, mellkasán a pólót gyűrögetve, de elaludt.
Mr. és Mrs. Lancaster aggódó pillantást váltottak, majd lábujjhegyen kiosontak a szobából. Gus be akarta takargatni Hazel Grace-t egy pokróccal, de nem tudta megtenni. Végig akarta simítani kipirult, könnyektől csillogó arcát. Könnyed csókot akart lehelni a fájdalomtól gyűrött homlokra.
Mégsem tehette. Ennél nagyobb gyötrelmet nem tudott elképzelni. Ennek ellenére maradt, és éberen őrizte Hazel Grace álmát.

A temetés megrendítette. Számított rá. Felkészült. Legalábbis azt hitte.
Mikor Hazel Grace beszéde következett, már előre büszke volt. Aztán a lány visszahajtogatta az oly sokszor átolvasott lapocskát, és teljesen mást kezdett el, mint ami oda volt írva. Gus először meglepődött, aztán kicsit szomorkásan törte a fejét a miérten. Ő szerette azt a beszédet. Aztán az egybegyűltek arcán megjelentek apró félmosolyok, büszkén csillogó szemek bámultak a fekete koporsóra. És akkor Augustus megértette, amire Hazel Grace pár perccel korábban már rájött.
A temetés nem neki van. Neki az élet volt. Ez az életben maradottaknak van, akik őt gyászolják. A beszéd nyilvánvaló hazugság volt, ezt mindenki tudta. Mégis, senki nem jegyezte meg, sőt, úgy tűnt, elhiszik. Tudták, hogy szenvedett, tudták, hogy feladta, tudták, hogy roncsként halt meg. Mégis elhitték Hazel Grace meséjét az ő hősies lovagjáról.
Gus csodálkozott, undorodott, majd megértette. Ha lett volna szája, ő is elmosolyodik. Büszke volt az ő okos szerelmére, aki gyorsan felismerte a helyzetet, majd alkalmazkodott az elvárásokhoz. Önzetlenül.
Aztán beült a kocsijába, és nagyon mérges volt. Összegyűrte a levelet is. Gus szíve sajgott volna, ha még meglett volna. Mikor Hazel Grace beindította a kocsit, és felgördült az útra, csak egy kézzel fogta a kormányt, a másik kezével a homlokát támasztotta. Gus teljes figyelmét és minden erejét arra fordította, hogy azért könyörögjön valami felsőbb hatalomnak, hogy a lány ne szenvedjen balesetet ebben a szívszaggató állapotban.

Isaac végre fellebbentette a fátylat Hazel Grace előtt a levélről. Kis szerelme szaggatottan vette a levegőt, mikor kihajtogatta ölében az összegyűrt levelet, és mohón olvasni kezdett. Gus ragyogott, mikor a lány, hosszú idő óta először, végre boldogan mosolygott. Még ha fájdalmas is volt az a boldogság.

Hazel Grace kisétál a kertbe, kis oxigénpalackos táskájának gurulása és puha lépteinek koppanása az egyetlen hangforrások. Leheveredik a fűbe. Újra kihajtogatja a levelet, és végtelenedik alkalommal olvassa el. Felnéz a csillagokra, és Gus esküdni merne, hogy látja őt. Annyira akarja, hogy Hazel Grace lássa őt! Aztán a lány tekintete továbbsiklik, elgondolkodóvá válik. Végül sírni kezd.
A halk, panaszos sírásból rövidesen fájdalmas zokogás lesz. De ez már a feldolgozás, az elfogadás zokogása. A megszokott zokogás. Ez is tépi, szaggatja a lelket, de hamarosan vége lesz, elcsitul, és egy kis ideig kiszárítja a könnycsatornákat. Gus hálás az ilyen zokogásokért, mert ezek után Hazel Grace képes mosolyogni, enni, Isaac hülyeségein nevetni. A következő ilyen zokogásig majdnem boldog lehet.

És végül is ez a hullámvasút, minden zokogás, minden boldog szigetecske a könnytengerben, mind csak közelebb és közelebb visznek a halál pillanatához. Ami fájni fog, kegyetlenül fájni. Hiszen ez a lényege. De egyszer annak is vége lesz.
Nem is olyan soká. És akkor Hazel Grace is meghal. Eltávozik az élők közül, és csatlakozik hozzá. Együtt világítanak majd az égen, együtt vigyázzák majd az életben maradottakat, együtt óvják szegény, magányos Isaac életét. Ugyanis angyalok léteznek. És Augustus Waters már egy közülük.