A filmben azt mondja Gus, hogy már tudott rettentő helyzetéről, mikor Hazel rosszul lett. Így azonban nyilván nem mondhatta el azonnal. Ezért csak Amszterdamban kerül sor a megrendítő beszélgetésre. De mi játszódott le Gus-ban, míg Hazel eszméletlenül szenvedett a kórházban?
Hazel Grace, mi lesz már? Legalább nyolcadjára hívom, egyre kétségbeesettebben, és továbbra sem veszi fel. Ugye nincs valami baj? Biztosan csak elmerült valamiben.... Biztosan csak megharagudott rám valamiért, és most ingerült szemforgatással teszi félre a telefont, nem véve tudomást szinte már zaklatásnak minősülő kapcsolatteremtési kísérleteimről. Azt kívánom, bár igazam lenne.
Ekkor végre felveszi valaki a vonal másik végén. Csönd. Reszketeg sóhaj.
- Halló? Hazel Grace? Mi a baj? - szólongatom aggodalmasan.
- Augustus? - válaszol egy fáradt, rekedtes női hang.
- Mrs. Lancaster! Mi történt? Hazel Grace jól van? Odamenjek? - hadarom zaklatottan, ahogy az előbb elkézelt rémképek újra lejátszódnak lelki szemeim előtt.
- Hazel-nek megint rohama volt. Felgyűlt a víz a tüdejében, de már behoztuk a kórházba, és leszívták. Csak a szokásos. Hamarosan minden rendben lesz, nem szükséges idejönnöd - nyugtatgat kedvesen. És teljességgel hiábavalóan.
- Indulok - közlöm kurtán, és máris félúton járok felfelé a szobámból, fél kézzel egy kardigánt ráncigálva a vállamra. - Hamarosan látom! - köszönök el, majd bontom a vonalat.
A kórházba vezető rövid út gyötrelmes. Tudom, hogy Hazel Grace jól lesz, hogy nincs nagy baj. Elhittem Mrs. Lancasternek. De attól még látni akarom a saját szememmel, magamhoz húzni, óvatosan, védelmezően ölelni, hogy megbizonyosodhassak róla, minden rendben.
Veszek a mély levegőt, hogy kissé megnyugodjak, majd befordulok a sarkon. Egy fekete Audi kis híján belém rohan nagy sietségében. Vagy csak én voltam figyelmetlen. Nem tud érdekelni, ahogyan az sem, mikor áthajtok egy út széli virágoskerten. A fogaim közé kapott cigaretta kilapul, elázik a nyáltól, ahogy türelmetlenül, aggodalmasan rágcsálom.
Satufék, nagy gumicsikorgással vágódok be teljesen szabálytalanul a parkolóba, egyszerre két helyet foglalva el. Berontok a főbejáraton, és futólépésben közelítem meg az információs pultot, már amennyire az másfél lábamtól kitelik. Ekkor észreveszem Hazel Grace apját a váró fala mellett, és éles jobbkanyarral irányt váltok.
- Mr. Lancaster! - üdvözlöm kurta biccentéssel és rövid kézfogással. - Hazel Grace? - fürkészem figyelmesen az arcát, bármiféle nonverbális válasz után kutatva.
- Alszik. Nagyon kimerítik a rohamok - magyarázza. Legszívesebben keserűen felkacagnék. Naná, hogy kimerítik, hiszen gyakorlatilag haldoklik! A határon egyensúlyoz. De visszafogom magam. Én udvarias vagyok, és meglep, hogy erre külön emlékeztetni kell magamat. Mr. Lancaster nem ártott nekem, nem tehet semmiről, sőt! Nem érdemelné meg, hogy rajta vezessem le a feszültségemet.
- Bemehetek hozzá? - kérdezem inkább reménykedve, hogy eltereljem figyelmemet.
- Csak családtagok látogathatják - csóválja a fejét szomorúan az én harcos lánykám apja. Pillantásából együttérzés sugárzik. Lemondó sóhajjal fordítok hátat, odacammogok egy műanyag székhez, és ledobom magam, hogy szegény ülőalkalmatosság tiltakozva felnyekken.
Tudom, hogy semmi értelme maradnom, de nem bírok hazamenni. Úgy érzem, itt a helyem. Egész pontosan Hazel Grace mellett lenne a helyem, de jelenleg ez a legjobb, amit ki tudok hozni a dologból. Szóval csendesen, melankolikusan merengve bámulok magam elé. Nem is annyira Hazel Grace állapota aggaszt, mint a sajátom. Amit épp készültem elmondani neki. Megvallani. Így persze egészen más a helyzet. Most az az elsődleges, hogy Ő jobban legyen. Lehetőleg gyorsan, hogy ne lépjenek fel komplikációk az amszterdami út kapcsán.
Egy idő után, ami lehet akár egy óra is, vagy tíz perc, vagy talán fél nap, megjelenik Mrs. Lancaster. Szeme alatt karikák, orra vörös a zsebkendő dörzsölésétől, de amúgy egészen bizakodó és kedélyes. Odajön üdvözölni, udvariasan feltesz pár kérdést, megszorítja a vállam, mosolyog, és hazaküld aludni. Felnézek rá eltökélt, kemény pillantásommal, és nem szólok semmit, de érti. Szánakozás csillan a szemében, és egy kis szeretet is. Megbecsülés. Elnézően elmosolyodik, majd a férjébe karolva távoznak.
Én még mindig ott ülök. Hamarosan kipuhatolom a recepciós hölgytől, hogy hol van Hazel Grace szobája. Magabiztosan felsétálok a lépcsőn, majd belesek az ablakon. Egy orvos áll az ágy mellett, a csöveken ellenőriz valamit. Továbbsétálok, hogy ne keltsek gyanút, mikor kijön. Alig pár perc múlva elhagyja a betegszobát, egyedül hagyja a bent fekvő lányt.
Beslisszolok a lehető legkisebb zajt csapva, majd halkan becsukom az ajtót. Az ágy felé fordulok.
Hazel Grace karjából csövek lógnak ki, száján oxigénmaszk. Olyan apró és törékeny. Még jobban, mint normális esetben. Összeszorul a mellkasom.
Leülök az ágy melletti székre. Kényelmetlen, de szinte észre sem veszem. Gyengéden két tenyerem közé fogom Hazel Grace egyik törékeny kis kezét. Jéghideg. Mert nem jut bele elég oxigén, ő mondta egyszer.
Ahogy ott ülök néma csendben, a gépek csipogása és szörcsögése közepette, újra lejátszódik a fejemben az oly gondosan előkészített beszédem. A beszédem, melyben elmondom neki, hogy újra elkapott az a rohadék. És meg fog ölni. Itt már nincs mit tenni ellene, maximum kicsit lassítani lehet a leépülés folyamatát. És fáj is. Még nem annyira, de a gondolat így is megmérgez mindent.
Aztán rápillantok a bájos, sápadt arcra a hófehér párnán. És elhatározom, hogy hátralevő életem minden egyes percét ki fogom élvezni. Erős leszek, vidám, gondtalan. Még nem haltam meg, tehát élni fogok! Mégpedig olyan életet, amely érdemes a megőrzésre, az utókor számára emlékezetes lehet. Hős leszek. Remélhetőleg Hazel Grace hőse. Ha ő is úgy akarja...
Előbb persze illene felvilágosítani a nyomorult helyzet igazán mély nyomorultságáról. De még nem most. Most pihennie kell. Regenerálódni. Aztán vár rájuk egy felejthetetlen utazás Amszterdamba! És az ő legfőbb feladata biztosítani, hogy csodás és emlékezetes legyen az a pár nap Hazel Grace számára. Tehát az is lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése