Hazel Grace, Gus hörcsöge

Hazel Grace tudni akarta, mi történt Van Houten könyvének vége után: Anna anyjával, és Sziszifusz hörcsöggel. Én meg arra voltam kíváncsi, hogy mi történt Hazel Grace-szel Gus halála után, illetve mi történik majd Isaac-kel mindkét barát halála után. Vajon mennyire volt igaza a két fiatalnak a halál utáni állapotról?

Hazel Grace zokog, és a fiú úgy érzi, előbb-utóbb minden helyre fog jönni. Sosem gondolta volna, hogy ennyire tud örülni, amiért a szerelme zokog.
Aztán meghalt.

A fizikai fájdalmak, a marcangoló gyötrelem, a fuldokló, szédelgő, határvonalon lebegő állapot - megszűntek. A gépek zakatolása és csipogása, anyja görcsös, borzalmas, folytonos sírása, melyeket csak egy vékony fátylon keresztül hallott; az orvosok aggódó, szánakozó, lemondó pillantásai elmosódtak, csakúgy, mint szülei vörösre sírt szemei; a kórházi ágynemű kemény, örökké hideg merevsége csupasz bőrén - megszűntek. Minden megszűnt.
Illetve majdnem minden. Bár nem volt többé teste, továbbra is FÁJT. Nem tudta, hogy fájhat, ami nincs, hogy érezhet valaminek a helyén fájdalmat. De érezte. Örökké. És nem jobban örökké, mint Isaac és Monica "örökké"je. Ugyanis egyszer ennek a fájdalomnak is vége lett.
Abban a pillanatban lett vége, mikor meglátta Hazel Grace gyászának megnyilvánulását. Azt hitte, felkészült rá, azt akarta hinni, hogy felkészült. Mekkorát tévedett!
A lány az ágyán feküdt, mellette az elmaradhatatlan kis oxigénpalack, orrában a cső, ami az életben maradásáról gondoskodott. Körülötte drámai csönd, mintha az idő, a tér, minden megállt volna, hogy Hazel Grace gyászában osztozzon. A fájdalom ilyen. Megköveteli, hogy érezzék. Húsba vágó mélységgel. Lélekbe maró mélységgel.
Augustus látótere leszűkült az ágyon összekuporodva fekvő lányra. A szerelmére, aki vonaglott fájdalmában, remegett, reszketett. Üvöltött, vonyított, szinte már állatiasan. Halkabb volt, mint az őrjöngő fenevadak, de nem kevésbé gyászos. Csupán csökkentett tüdőkapacitása nem tette lehetővé számára az igazán mélyről feltörő ordítást. Ömlött a könnye, folyt az orra, arca vörösre dagadt a sírástól.
Nincs fájdalmasabb, mint így látni életed szerelmét, tudván, hogy nem tehetsz érte semmit. Nem szólhatsz hozzá, nem érintheted meg, sehogy nem teremthetsz vele kapcsolatot. Talán már meg is szűntél létezni. Nem volt elég a levágott fél láb, a sok gyötrelem, most a lelki kínzáson a sor, mely rosszabb, mint eddig bármi.
Hazel Grace kapkodni kezdte a levegőt, hisztérikusan, fájdalmasan. Gus rettegve próbált közelíteni, de nem tudott. Nem volt teste, nem volt semmije. Kiáltani akart a lány szüleinek, de nem volt szája, nem voltak hangszálai. Azonban ők megérezték a bajt, és jöttek. Hazel Grace kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni, küzdött, de az oxigén csak nem akart bejutni a szervezetébe. Gus tudta, hogy ha lenne teste, most kiverné a jeges veríték. Mrs. Lancaster nyugtatóan simogatta lányának hátát, míg Mr. Lancaster sürgetően intett neki, hogy álljon félre, hadd kapja karba a lányát, hogy rohanhassanak a kórházba. Azonban a nő nemet intett fejével, és olyan erővel szorította magához Hazel Grace-t, mintha így próbálná a felszínen tartani, nehogy megfulladjon saját könnyeinek tengerében. Augustus ezalatt minden erejével a lány mellkasát szuggerálta, mintha ezzel működésre bírhatná a tüdőket.
A módszer - csodák csodájára - működött. Hazel Grace reszketve fújta ki a levegőt, sípolva, hörögve szívta be az új adagot, de szép lassan megnyugodott. Gus legszívesebben lerogyott volna az ágy szélére megkönnyebbülésében, de nem volt feneke, amire rárogyhatott volna.
A lány kimerülten szipogott, továbbra is sírásra álló szájjal. Gyakorlatilag ki sem látott a sós könnyektől felpuffadt szemein. Aztán egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, nyöszörögve a gyötrelemtől, mellkasán a pólót gyűrögetve, de elaludt.
Mr. és Mrs. Lancaster aggódó pillantást váltottak, majd lábujjhegyen kiosontak a szobából. Gus be akarta takargatni Hazel Grace-t egy pokróccal, de nem tudta megtenni. Végig akarta simítani kipirult, könnyektől csillogó arcát. Könnyed csókot akart lehelni a fájdalomtól gyűrött homlokra.
Mégsem tehette. Ennél nagyobb gyötrelmet nem tudott elképzelni. Ennek ellenére maradt, és éberen őrizte Hazel Grace álmát.

A temetés megrendítette. Számított rá. Felkészült. Legalábbis azt hitte.
Mikor Hazel Grace beszéde következett, már előre büszke volt. Aztán a lány visszahajtogatta az oly sokszor átolvasott lapocskát, és teljesen mást kezdett el, mint ami oda volt írva. Gus először meglepődött, aztán kicsit szomorkásan törte a fejét a miérten. Ő szerette azt a beszédet. Aztán az egybegyűltek arcán megjelentek apró félmosolyok, büszkén csillogó szemek bámultak a fekete koporsóra. És akkor Augustus megértette, amire Hazel Grace pár perccel korábban már rájött.
A temetés nem neki van. Neki az élet volt. Ez az életben maradottaknak van, akik őt gyászolják. A beszéd nyilvánvaló hazugság volt, ezt mindenki tudta. Mégis, senki nem jegyezte meg, sőt, úgy tűnt, elhiszik. Tudták, hogy szenvedett, tudták, hogy feladta, tudták, hogy roncsként halt meg. Mégis elhitték Hazel Grace meséjét az ő hősies lovagjáról.
Gus csodálkozott, undorodott, majd megértette. Ha lett volna szája, ő is elmosolyodik. Büszke volt az ő okos szerelmére, aki gyorsan felismerte a helyzetet, majd alkalmazkodott az elvárásokhoz. Önzetlenül.
Aztán beült a kocsijába, és nagyon mérges volt. Összegyűrte a levelet is. Gus szíve sajgott volna, ha még meglett volna. Mikor Hazel Grace beindította a kocsit, és felgördült az útra, csak egy kézzel fogta a kormányt, a másik kezével a homlokát támasztotta. Gus teljes figyelmét és minden erejét arra fordította, hogy azért könyörögjön valami felsőbb hatalomnak, hogy a lány ne szenvedjen balesetet ebben a szívszaggató állapotban.

Isaac végre fellebbentette a fátylat Hazel Grace előtt a levélről. Kis szerelme szaggatottan vette a levegőt, mikor kihajtogatta ölében az összegyűrt levelet, és mohón olvasni kezdett. Gus ragyogott, mikor a lány, hosszú idő óta először, végre boldogan mosolygott. Még ha fájdalmas is volt az a boldogság.

Hazel Grace kisétál a kertbe, kis oxigénpalackos táskájának gurulása és puha lépteinek koppanása az egyetlen hangforrások. Leheveredik a fűbe. Újra kihajtogatja a levelet, és végtelenedik alkalommal olvassa el. Felnéz a csillagokra, és Gus esküdni merne, hogy látja őt. Annyira akarja, hogy Hazel Grace lássa őt! Aztán a lány tekintete továbbsiklik, elgondolkodóvá válik. Végül sírni kezd.
A halk, panaszos sírásból rövidesen fájdalmas zokogás lesz. De ez már a feldolgozás, az elfogadás zokogása. A megszokott zokogás. Ez is tépi, szaggatja a lelket, de hamarosan vége lesz, elcsitul, és egy kis ideig kiszárítja a könnycsatornákat. Gus hálás az ilyen zokogásokért, mert ezek után Hazel Grace képes mosolyogni, enni, Isaac hülyeségein nevetni. A következő ilyen zokogásig majdnem boldog lehet.

És végül is ez a hullámvasút, minden zokogás, minden boldog szigetecske a könnytengerben, mind csak közelebb és közelebb visznek a halál pillanatához. Ami fájni fog, kegyetlenül fájni. Hiszen ez a lényege. De egyszer annak is vége lesz.
Nem is olyan soká. És akkor Hazel Grace is meghal. Eltávozik az élők közül, és csatlakozik hozzá. Együtt világítanak majd az égen, együtt vigyázzák majd az életben maradottakat, együtt óvják szegény, magányos Isaac életét. Ugyanis angyalok léteznek. És Augustus Waters már egy közülük.