Varázslatos angyalom vagy V.

 


Ennél gyorsabb igazán nem tudtam lenni. Azért remélem, nem ment a minőség rovására. Jó olvasást! :)



A következő hetek sötétszürke felhőket hoztak, a goromba felhők pedig állandó csapadékot. A diákok teljesen eláztak, mire az üvegházakhoz értek Gyógynövénytan órára, a Legendás Lények Gondozása pedig maga volt a rémálom, nemcsak azért, mert Hagrid a hipogriffes incidens óta még mindig borzasztó unalmas órákat tartott, hanem már azért is, mert másfél órát kuporogni a hideg füvön, teljesen átázott talárban, nos, nem a legkényelmesebb módja a délelőtt eltöltésének. Nem csoda hát, hogy eléggé nyomott hangulat uralkodott a kastély lakóin.
Egy borús szerda reggelen Sam és Dean épp csipás szemekkel botorkáltak le a nagyterembe reggelizni, mikor egy kisebb csetepatéba botlottak. Az előcsarnok közepén a vörös hajú fiú állt, dühtől remegve, balról a kócos kis haverja fogta le, a jobb karját pedig a még kócosabb barna hajzuhataggal rendelkező lány, aki mindig velük lógott. Velük szemben, számtalan villámló tekintet kereszttüzében a szőke kis görény vigyorgott önelégülten, a két melák kísérője meg bugyután heherészett. Deannek felfordult a gyomra a látványtól. Utálta a kekeckedő idiótákat.
Sam fejében fájdalmas emlékek villantak fel. Az iskolaudvaron áll remegő, tehetetlen indulattal, körülötte idegen arcok zsúfolt tömege, röhögnek rajta, piszkálják, gúnyolják, és ő nem tehet semmit. A tömegből kiválik egy magas, izmos fiú, és hozzávágja a táskáját. Sam mindjárt felrobban, de nem mozdul, nem ütheti meg a fiút, nem szabad. Nem tehet semmit. Hagyjatok békén! A szégyen és a düh könnyei homályosítják el a látását. Nem tehet semmit. Hagyjatok békén! Nem tehet semmit. Nem tehet semmit. Ezt a három szót hajtogatja magában, csak erre a három szóra koncentrál. Nem tehet semmit.
- Hagyjátok békén! - kiáltja Sam, mikor a sápadt, szőke fiú mögött álló kis csoport egymás szavába vágva ócsárolja a vörös hajú, és még annál is vörösebb arcú srácot. Egy pillanat alatt csendesedik el az egész csarnok, és mindenki meglepetten pislog rá. Tulajdonképpen ő maga lepődött meg a legjobban, és ezt Dean látja is rajta.
Nem tudja, mi suhant át az öccse agyán, de az arckifejezéséből sejti. Fájdalom és tehetetlenség, keserű düh villant fel az arcán, mielőtt visszanyerte volna az uralmat a vonásai fölött.
- Lenyugodni! - utasítja Dean a diáksereget, és Sammy elé lép, átveszi az irányítást a jelenben, amíg az öccse a múlt képeivel viaskodik.
- Ki mondja? - kérdez vissza szemtelen félmosollyal a szőke.
- Pofa be, Malfoy! - vakkantja oda a fekete hajú, szemüveges fiú.
- Legalább a felnőttekkel szemben fogd vissza magad - csóválja a fejét a lány is, miközben igyekszik továbbra is erősen tartani a vörös kis barátjukat, akin már kevésbé látszik, hogy neki akarna menni a szőkének. Malfoynak.
- Mert? - nyekergi lenézően a fiú. - Ez csak egy mugli. Semmi keresnivalója a Roxfortban - von vállat, és a mögötte álló gyerekek ellenséges arckifejezéssel bólogatnak.
Dean nem tudja, mi az a mugli, de nem is érdekli különösebben.
- Befejezted, gyerek? - fordul Dean a szőke felé, miután átvágott a tömegen.
- Semmi joga hozzá, hogy gyereknek hívjon - köpi a fiú a szavakat. - Hozzám sem szólhatna.
Dean nem gondolkodik frappáns válaszon, nem gondolkodik felelősségteljes példamutatáson, nem gondolkodik semmin sem. Egyszerűen fogja magát, és lekever egy nagyot a kölyöknek.
A csattanásra megint elül a diákok halk beszéde, csak a nagyteremből szűrődik ki némi zaj. Evőeszközök csörrenése a tányéron, tompa gyerekzsivaj.
A kis szőke - Dean már elfelejtette, hogy hívják -, könnyes szemekkel kap az arcához, mely máris pirosodni kezdett, és utálattal bámul fel Deanre.
- Ezt még nagyon megbánja! - nyöszörgi. - Ha ezt apám megtudja!
- Rettentően megijedtem - forgatja Dean a szemeit. Mit csinálhat vele a kölyök apja? Emlékszik rá a pályaudvarról, ugyanolyan, mint a fia, csak magasabb, és hosszabb a haja. Ha a jellemük is hasonló, amire nagy esély van, akkor az apa is csak egy gyáva féreg. Mit árthatna neki?
- Mi történik itt? - szólal meg egy kedves, csodálkozó férfihang a lépcső felől. Dean odakapja a fejét. Castiel.
- Professzor úr, ez a mug.... ez a férfi megütött! - panaszkodik azonnal a kis görény.
- Valóban? - érdeklődik Castiel, és átható tekintetét Deanre fordítja.
Azonban mielőtt a férfi bármit is válaszolhatna, egy vékony kis hang megszólal mögötte.
- Shurley professzor úr, Malfoy durván beszélt, és Ront meg Harryt sértegette - közli határozottan a férfival, és előre lép Dean mellé. - Aztán mikor ez a férfi itt - mutat Deanre a bozontos hajú lány - közbeavatkozott, és megpróbált véget vetni a vitának, Malfoy minősíthetetlen hangnemben és stílusban válaszolt neki - jelenti ki.
- Köszönöm, Hermione - biccent Castiel. - Parvati, igaz ez? - fordul egy lányhoz a tömegből a férfi. A kislány bólint. - Seamus, te is így láttad? - érdeklődik a professzor egy újabb gyerektől. A fiú határozott igennel felel.
- Draco, meg tudnád magyarázni, miért tennél ilyet? - lép oda Castiel a szőke fiúhoz, aki már nem fogdossa az arcát, így látszik, hogy arcának jobb fele vörösben pompázik, erősen elütve a másik oldal sápadtságától.
- Ő egy senki, nem parancsolhat nekem - bök Draco mérgesen Dean felé. - Megütni pedig semmiképpen sem üthet meg! - közli fintorogva.
- Az lehet, de nem ezt kérdeztem - csóválja a fejét szelíden Castiel. - Miért tennél ilyet, Draco?
- Magának semmi köze hozzá, mit teszek - fonja keresztbe a karját dühösen a fiú, mire a tömegből többen felszisszennek. - És különben is, ő ütött meg engem, nem őt kéne felelősségre vonnia?
- Nem örülök, hogy ezt kell mondjam, de nem beszélhetsz így egy tanároddal, Draco - közli Castiel, és szomorú az arca. - Holnap este hétkor büntetőmunkára jelentkezel nálam, és tíz pont a Mardekártól.
A szőke fiú úgy néz, mintha újra arcon csapták volna, majd szó nélkül hátat fordít, és kíséretével együtt elmasírozik az alagsor felé. A csarnokban maradt gyerekek győztesen vigyorognak.
- Ti ugye nem provokáltátok Dracot, és véletlen sem ti kezdeményeztetek? - néz rájuk Castiel.
- Nem, tanár úr - válaszol a fekete hajú, szemüveges fiú őszintén.
- Jól van, Harry - biccent Castiel. - Menjetek, egyetek - int a nagyterem felé, és a gyerekek megindulnak reggelizni.
- Köszönjük, professzor - motyogja halkan Harry, és csatlakozik a barátaihoz.
Dean feldúltan néz utánuk. Nem büszke magára, amiért megütött egy gyereket, de még ha nem is volt igazán erős az ütés, megtörtént. A következmények nem aggasztják, csak az erkölcsi mércéje nem tud mit kezdeni az esettel. Sammy mögé lép, és a vállára teszi a kezét. Úgy tűnik, sikerült összeszednie magát.
- Jó reggelt - fordul feléjük Castiel. A fiúk biccentenek. - Dean, ugye tudod, hogy nem verheted a diákokat? - kérdi halkan a férfi, mire Dean mellkasán újabb szégyenhullám vágtat végig.
- Tudom - ismeri be. - Nem is akartam. De nem hallottad, hogy beszélt hozzám a kis görény - védekezik.
- Igen, azt mondta, hogy Dean mugli, ezért nem parancsolhat neki. Hogy semmi keresnivalója itt, és hogy ahhoz sincs joga, hogy hozzászóljon! - kel azonnal bátyja védelmére Sammy. Dean értékeli a gesztust, de továbbra sem tudja, mit jelent a mugli. Valószínűleg semmi jót.
Castiel arca elkomorodik.
- Sajnálom - motyogja. - Ugye tudod, hogy nincs igaza Draconak, Dean? - emeli a professzor kék pillantását Dean arcára. Dean vállat von.
-  Nem érdekel, mit mond a kölyök. Úgyis csak az apjával fenyegetőzik - húzza el a száját a férfi.
Castiel felszisszen. Ez eddig eszébe sem jutott. Lucius Malfoy egy szempillantás alatt kidobathatja innen Deant és Samet, ha azok bántják a fiát. Merlin szakállára.
- Sajnos az apja elég befolyásos ember - morogja sötéten Castiel. - És simán elintézheti, hogy repüljetek a Roxfortból - jegyzi meg halkan. Sammy látványosan megrémül, de Dean arcán semmi érzelem nem látszik.
Castiel elszomorodik. Így tényleg nem sok esélye van, hogy itt tartsa őket, pedig igazán kedveli a fivéreket. Főleg Deant. Az elmúlt hetet a szobája magányában töltötte, és a férfi társasága őszintén hiányzott neki.
Erre most nem elég, hogy Dean nem akar maradni, de még azt is elintézi, hogy kidobják. Castiel összenéz Sammel, és tudja, hogy mindketten ugyanarra gondolnak.
Dean eközben saját belső dilemmáját vívja. Az utóbbi időben igazán kezdte megkedvelni a helyet, még úgy is, hogy a szaros angol időjárás újabban csak esőt hozott esővel. Most, hogy felmerült lehetőségként, hogy elküldik innen, elkezdett jobban ragaszkodni a Roxforthoz. Nem akarta, hogy kirúgják őket. Sammy nagyon élvezte, hogy itt lehet, és ő maga is szívesen maradt volna, bár egyelőre magának is csak tétovázva merte beismerni. Nem akarta, hogy máris vége legyen. Nem akarta itt hagyni az automatikusan újratöltődő minibárt, Hagridot a Csikócsőr körüli tárgyalások kellős közepén, nem akarta itt hagyni a csodás lakomákat, és nem akarta itt hagyni Castielt sem.
Végül Dean gyomrának korgása töri meg a csendet. Sam elmosolyodik, Castiel pedig betessékeli őket a nagyterembe, és helyet foglalnak a tanári asztalnál.
- Örülök, hogy jobban vagy - jegyzi meg Dean oldalra sandítva két nagy falat rántotta között. Castiel végre nem tűnik olyan sápadtnak, ahogy a teáját kortyolgatja.
- Sikerült kipihenni magamat - von vállat Castiel.
- Bőven volt rá időd - morogja Dean. Igyekszik eltüntetni hangjából a rosszallást, hiszen Castiel nem tehet róla, hogy beteg volt. Valószínűleg neki volt a legrosszabb. Mégis, Dean sérelmezi, hogy egy teljes héten keresztül nélkülöznie kellett a professzor társaságát. Castielnek talán nem tűnik fel a szavak mögött rejtőző érzelmi góc, de Sammynek igen. Nem szól semmit, csak rálép Dean lábára az asztal alatt, és figyelmeztető pillantást küld felé. Dean majdnem elszégyelli magát. Majdnem.

Aznap délután Deannek volt egy kis szabadideje, míg Sammy Fricsnek segített valami raktárat rendbe tenni. Így felbotorkált a könyvtárba, hogy kérjen egy papírt meg egy tollat a könyvtárostól, és írjon egy levelet.
A szigorú tekintetű nő egészen idiótának nézte a kérés hallatán, de végül kerített neki egy nagyobb darab  pergament, és odatolt egy tintatartót meg egy pennát. Ezek után Dean nézett furcsán a nőre, de nem forszírozta a dolgot, csak felkarolta az eszközöket, és egy távoli, magányos asztalnál telepedett le velük.
Kiterítette a pergament, és belemártotta a madártollat a tintába. Kezdte bánni, hogy nem ment fel mégis a szobájába, ahol ha üres papírt nem is, de tollat biztosan talált volna a táskájában.
Sóhajtott egyet, majd kiemelte a tollat a tintatartóból, és a pergamen fölé emelte. A végéről lecsöppent a tinta, jókora sötét foltot hagyva a lapon. Dean egy halk szitkozódást követően írni kezdett.

Kedves Jo,
hallom, eltört a lábad. Szar ügy. Remélem, Ellen nem volt kíméletes azzal a szemét démonnal.
Ha rendbe jössz, rúgd szét helyettem is néhány pokoli lény seggét. Itt sajnos nincsenek olyanok.

Dean itt egy pillanatra megállt, és elgondolkodott. Eddig észre sem vette, mennyire hiányzik neki a vadász életmód. Megvoltak a maga előnyei ennek a hókuszpókuszos helynek, például az életveszély hiánya és a rendszeres, kielégítő táplálkozás, de valami hiányzott belőle.
Az adrenalin, többek között. És még egy megmagyarázhatatlan érzés. Dean nem tudta megfogalmazni, nem talált rá nevet, de érezte. Mozogni akart, sírt ásni, kerítésen átugrani, puskával lőni és verekedni. Ki akarta szabadítani az öccsét egy pincéből, hogy aztán közösen elintézzék az ellenséget, és új melót keressenek. Úton akart lenni az Impalával, üvöltő zenét hallgatva, benzinkutaknál kajálva és az út szélén fogat mosva.
De leginkább az hiányzott neki, hogy minden nap úgy feküdjön le, hogy valami fontosat tett. Hogy folytatta a családi bizniszt. Hogy jobbá tette a világot.
Mardosó honvágy kezdte gyötörni, és elkeseredetten bámult ki az ablakon. Odakint szakadt az eső. Naná, mi mást csinált volna. Vissza akart térni a régi életéhez.
Hosszú időn át töprenghetett magányosan, mert mikor visszatért a jelenbe a gondolatai közül, észre kellett vennie, hogy ül mellette valaki. Ez eléggé meglepte, ugyanis nem sokan voltak képesek észrevétlenül a közelébe lopózni.
A barna hajú lány volt az, és türelmesen bámult Dean arcába.
- Mi az? - vonta fel a szemöldökét a továbbra is döbbent férfi.
- Csak meg akartam köszönni, hogy segíteni akart reggel - mosolygott a lány kedvesen.
- Nincs mit - vont vállat Dean feszengve. Nem akart a reggeli incidensre gondolni.
- Remélem tudja, hogy magát és a fivérét is nagyon szívesen látjuk itt a Roxfortban - folytatta a lány kissé elpirulva. - Hagrid nagyon kedveli magukat, és úgy hallottam, komoly segítséget jelentenek a tanári kar számára.
Dean megint vállat vont. Erre igazán nem tudott mit mondani. Alig csináltak valamit, ő legalábbis. Többnyire Hagriddal lógott, vagy Castiellel. Sammy kapta a munka oroszlánrészét, és Deannek kicsit bűntudata is volt ilyenkor. De végtére is nem ő osztotta ki a munkákat, hanem Dumbledore.
- Mennem kell órára - sandított a lány a bejárat fölött függő órára. - Még egyszer köszönöm - hálálkodott, aztán felpattant a székről, felkapta a táskáját, és kisietett a könyvtárból.
Dean zavarodottan bámult utána, aztán az előtte heverő félbehagyott levélre fordította figyelmét.

Ha Bobby azt állítja, nincs több sör, hazudik. Mindig van. A műhelyben van egy letakart, rozsdás hűtő, amiről máig nem hiszem el, hogy működik, pedig a saját szememmel láttam.
Ne hagyd az öregeknek, hogy kikészítsenek! Ha unatkozol, nyugodtan gyakorolj a régi puskáimmal, de ami külön dobozban van, ahhoz NE NYÚLJ HOZZÁ, vagy eltöröm a másik lábadat is. Meg a kezedet.
Gyógyulj meg, és piszkáld Bobbyt helyettünk is!
Dean

Miután visszaolvasta a levelet, elégedetten tette le a madártollat. Összehajtogatta a lapot, és a farzsebébe csúsztatta, a tintát és a tollat pedig visszaadta a könyvtárosnak, aki olyan pillantással vette el tőle, amitől Dean eldöntötte, hogy néhány hétig biztosan nem jön vissza a könyvtárba.
Senki sem tartózkodott a folyosón, ami érthető, hisz óra volt. Így Dean kényelmesen, gondolataiba merülve mászhatott fel a bagolyházba. Az időjárás viszontagságainak kitett toronyban olyan hideg volt, hogy Dean már a lépcső felénél elgondolkodott rajta, hogy visszaforduljon.
Végül mégis felmászott az esőtől csúszós lépcsőn, és kinézett magának egy nagydarab szürke baglyot. Odabotorkált a madárhoz, a talpa alatt ropogó egércsontok szúrták a talpát, még cipőn keresztül is. A bagoly sárga szemei túl okosan meredtek rá, míg felkötötte a lábára az üzenetet, és közölte vele a címet.
- Jó messze kell repülnöd, haver - paskolta meg a madár fejét Dean.
Az válaszul huhogott egyet, majd szárnyra kapott, és hamar eltűnt a sűrű esőfüggöny mögött.
A lépcsőn lefelé Dean kis híján kitörte a nyakát, így szitkozódva érkezett meg a torony bejáratához. Ott a szőke kis görénybe botlott, aki hátrafelé beszélt az egyik melákjához.
- ...holnapra, és egy héten beül eltünteti innen ezeket a semmirekellő muglikat.
Ekkor Malfoy - Dean végre megjegyezte a nevét - ismét előre nézett, és tekintete azonnal a férfi arcán állapodott meg. Meglepetését először félelem, aztán undor váltotta fel.
- Mi van, megint meg fog ütni? - kérdezte, és a haverjai mellé léptek, majd fenyegetően ropogtatták az öklüket. Dean majdnem elröhögte magát. Öt másodpercébe sem telne mind a hármat elintézni. De nem fogja.
- Megtehetném - vont vállat mégis. Igazán megérdemli a kölyök, hogy megijesszék.
- Épp apámnak küldök levelet - lebegtette meg Malfoy a kezében tartott papírt, mire Dean komoly kísértést érzett, hogy kikapja a kezéből a borítékot. Ökölbe szorult a keze.
Ezt Malfoy nyilván a támadás jelének vette, mert riadtan hátrált egy lépést. Dean elvigyorodott.
- Nyugi van, nem verek pisiseket - vetette oda. - De ha már úgyis apádnak írsz, üzenem neki, hogy nem ártana némi tiszteletet és bátorságot tanítania neked.
Malfoy szemei összeszűkültek, de nem mondott semmit. A két nagydarab fiú kérdő tekintettel nézett rá, utasítást várva. A kis szőke fintorgott egyet, aztán hátat fordított Deannek, és gőgösen felvonult a lépcsőn.
Dean a szobája felé indult, és nagyon remélte, hogy a kis görény pofára esik a lépcsőn. Ha már itt császkál ahelyett, hogy órán lenne.
A megfelelő folyosóra érve Dean egy alakot látott az ajtajuk előtt toporogni, de ilyen távolról nem tudta kivenni, ki az. Ahogy közeledett, a látogató megindult felé, de a sötét folyosószakaszon -szólnia kellene Dumbledorenak, hogy kevés a fáklya errefelé - csak pár lépésnyi távolságból ismerte fel a taláros alakban Castielt.
- Hello! - intett vigyorogva a professzornak.
- Szervusz, Dean! - biccentett a férfi halvány mosollyal.
- Hát te? Nem kéne épp órát tartanod? - érdeklődött némi zavarodottsággal Dean, miközben belökte az ajtót.
- Hamarabb befejeztük, mert az óra végén dolgozatot írattam velük, és meglepően hamar a végére értek - vont vállat Castiel. - Remélem, mindenkinek jól sikerült - ráncolta a homlokát őszinte aggodalommal.
Dean elmosolyodott a gondolatra, hogy a férfi ennyire a szívén viseli a diákok osztályzatait. Igazán aranyos volt tőle. Igazán Castieles.
- Kérsz valamit? - intett Dean a minibár felé, miután Castiel helyet foglalt a kanapén. A férfi egy pillanatra elgondolkodott, de végül visszautasította az ajánlatot, így Dean csak magának vett elő egy doboz sört. Szauriel nem tartózkodott a festményében, ezért Dean vette a bátorságot, és nyelvet nyújtott az üres keretre.
- Mesélj, mi történt, míg nem találkoztunk? - érdeklődött Castiel mosolyogva, és elegánsan keresztbe tette a lábait. Dean inkább a dohányzóasztalra pakolta fel a a bakancsait. Elvégre az ő nappalija, nem?
- Szakadt az eső - vont vállat Dean. Castiel felvonta a szemöldökét a keserű kijelentésre.
- Nem szereted az esőt? - kérdezte együtt érzően.
- Dehogynem, hát nem látszik rajtam a színtiszta élvezet? - fintorgott Dean komoly arccal. Castiel elnevette magát. Halk, rekedtes nevetés volt, és Dean meglepetten, akaratlanul is elmosolyodott a hallatán.
- Tudod, nem fog mindig esni az eső - bizonygatta Castiel. Nem akart egy újabb okot, ami Dean maradása ellen szólhat.
Dean hümmögött.
- Hallottál Csikócsőr tárgyalásáról? - váltott inkább témát.
- Igen, tegnap találkoztam Hagriddal - bólogatott szomorkásan Castiel.
- Tegnap? - értetlenkedett Dean. - Azt hittem ma jöttél ki először a szobádból - jegyezte meg kissé talán túl élesen.
- Tegnap este úgy éreztem, rám férne egy kis friss levegő - vont vállat feszengve Castiel. Bár Deannek semmi joga nem volt felelősségre vonni őt, neki pedig semmi oka nem volt rosszul érezni magát, mégis valahogy így történt.
- Hát, a lényeg, hogy már jobban vagy - zárta le a témát Dean. Castiel biccentett. Egy darabig csendben ültek egymás mellett, Dean a sörét iszogatta.
- Kérhetnék mégis egy kis teát? - tette fel Castiel bátortalanul a kérdést.
- Ha van - kecmergett fel Dean, hogy aztán tanácstalanul kutatni kezdjen a minibár környékén. Eddig egyszer sem készített teát.
- A jobb oldali szekrényben keresném - jegyezte meg egy kaján hang a feje fölül, mire Dean kis híján magára borította a maradék sört.
- Neked is hello - morogta Szaurielnek, majd kelletlenül kinyitotta a szekrény ajtaját, és kiemelte a teás dobozt.
- Áh, Szauriel, micsoda kellemes meglepetés! - csendült a kanapé felől Castiel vidám hangja. Dean zavartan pislogott felé. Ismeri a festményt? Honnan?
- Szép napot, Castiel! - üdvözölte az arkangyal a professzort. - Rég láttalak.
- Valóban, nem ma volt - mosolygott elmerengve Castiel.
- Hallom, már csak ketten vagytok, te és Sirius - csóválta a fejét Szauriel, mire Castiel elkomorodott. Dean értetlenül állt, kezében egy adag teafűvel. Ki az a Sirius?
- De hát már ő sem a régi, ő sem a régi - panaszkodott Szauriel. - Sosem hittem volna, hogy ez lesz belőle. Rejtély számomra az a fiatalember, rejtély - közölte, immár mosolytalanul. Dean szívesen megjegyezte volna, hogy az ő számára meg az a rejtély, hogy miről beszélnek, de nem akarta félbeszakítani a beszélgetést. Castiel sosem mesélt a múltjáról.
- Már nagyon régóta nekem is az - felelte halkan Castiel. - Tizenhárom éve nem értek semmit - mondta, és elcsuklott a hangja. Deannek most lett elég a beszélgetésből.
- Öhm, ebből hogyan lesz tea? - szakította félbe a titokzatos társalgást, és esetlenül maga el emelte a teafűvel teli dobozt. Castiel úgy bámult rá egy pillanatig, mint aki el is felejtette már, hogy Dean is a szobában van. Aztán mikor végigmérte, nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen.
Egyik kezében a félig megivott sörrel, a másikban teafűvel, tanácstalan ábrázattal, mugli ruhában Dean annyira nem illett oda a Rofortba, hogy Castiel sírni akart, mert először merült fel benne, hogy Dean talán tényleg nem ide való, ugyanakkor a helyzet komikuma és Dean édesen zavart arca megmosolyogtatta, mély szomorúsága ellenére is.
Szauriel láthatóan nem örült az éles témaváltásnak, sértődött arckifejezéssel, gyors búcsút morogva távozott a festményéből. Dean nem értette, mivel bánthatta meg, de őszintén szólva nem is érdekelte különösebben.
Castiel közben odasétált hozzá, gyengéden elvette tőle a dobozt, és nekiállt teát főzni. Dean félig-meddig odafigyelt, de nem tudta túlzottan lekötni a figyelmét a folyamat.
- Ki az a Sirius? - kérdezte meg bizonytalanul.
- Egy nagyon régi ismerősöm, akit valaha a barátaim közé soroltam - válaszolta óvatosan Castiel.
- De már nem - jelentette ki Dean, némi kérdő felhanggal.
- Nem igazán - tette fel Castiel forrni a vizet, és két kis csészét vett ki az üvegajtós tálalóból. - Mikor a Roxfortba jártam, James, Peter, Sirius és én elválaszthatatlanok voltunk - mesélte a férfi végtelen szomorúsággal, és Dean már nem volt benne biztos, hogy hallani akarja a történetet. - Később szörnyűség történt. James és a felesége, Lily meghaltak, méghozzá Sirius miatt. Sirius miatt, aki még aznap meggyilkolta Petert - suttogta Castiel maga elé meredve. Dean felszisszent.
Castiel egyetlen nap alatt veszítette el két legjobb barátját, a harmadik miatt. Ez elég durván hangzott, pedig Dean elég sok kegyetlen dolgot látott, halott, megélt már életében.
- Mi lett vele? - kérdezte Dean, szintén suttogva.
- Bezárták az Azkabanba - közölte Castiel érzelemmentes hangon. Dean nem tudta, mi az az Azkaban, de nem merte megkérdezni. - Ahonnan nemrég megszökött - folytatta Castiel. - Azóta szabadlábon van, menekül, és a fél varázslóvilág őt keresi. A másik fele pedig azt próbálja kitalálni, hogy Sirius kit keres. Nem, ez nem igaz. Mind tudják, kit keres, csak sokan nem akarják beismerni.
- És kit keres? - szólalt meg halkan Dean, és nem vett tudomást róla, hogy felforrt a víz, és most hangosan sípolt.
- Harryt - lehelte Castiel. Dean ezzel az információval már tényleg nem tudott mit kezdeni. Értetlen arckifejezése láttán a professzor magyarázni kezdett. - Harry a fekete hajú, szemüveges fiú, aki reggel ott volt az előcsarnokban, mikor felképelted Malfoyt.
Dean biccentett. Így már derengett neki a fiú.
- De miért kell egy gyilkosnak egy kisiskolás gyerek? - kérdezte Dean jogos zavarodottsággal.
- Hosszú történet, de Harry nagyon fontos személy a varázsvilágban. Híres. Egyévesen túlélt egy halálos átkot, amit előtte vagy utána senki más, soha. És ezzel megszüntette a kor leghatalmasabb sötét mágusának rémuralmát - közölte Castiel olyan érthetően és röviden, ahogy csak tudta. - Sirius pedig ezt a sötét mágust szolgálta, elvileg.
Dean tátott szájjal bámult rá. Eléggé lehetetlennek tűnt, amit Castiel mondott.
- Lássuk, jól értem-e - hebegte. - Harry, a kis vézna kölyök, egy éves korában megölt valami hiperszuper főgonoszt, és túlélt egy olyan hókuszpókuszt, amit lehetetlen túlélni.
- Hát, az kétséges, hogy Voldemort meghalt, vagy csak nagyon legyengült, és elmenekült. Én az utóbbit hiszem igaznak - öntött Castiel forró vizet a csészékbe. - De gyakorlatilag összefoglaltad - ismerte el.
Dean hitetlenkedve bámult rá.
- Akkor gondolom kissé el van kényeztetve a kölyök - jegyezte meg félhangosan Dean, ahogy újra helyet foglaltak Castiellel a kanapén.
- Tévedsz - csóválta a fejét furcsa arckifejezéssel Castiel. - Az anyai nagynénjével és annak családjával lakik, tudtommal elfogadhatatlan körülmények között.
- Mi történt a szüleivel? - értetlenkedett Dean. Kezdte komolyan frusztrálni, hogy amióta Szauriel megjelent, csak értetlenkedik, és kérdez, de számára teljesen ismeretlen vizekre kanyarodott a beszélgetés. Megtehette volna, hogy véget vet az egésznek, de hiába zavarta tudatlansága, érdekelte is a történet. Elég nagy horderejűnek tűnt.
- James és Lily voltak a szülei - felelte Castiel olyan fájdalmasan, hogy Dean szinte érezte a szúrást a mellkasában, mintha nem a vele szemben ülő férfi veszítette volna el a barátait, hanem ő maga. Ugyanakkor szegény kis kölyök sorsa is elszomorította. Dicső, csinos kis történet, kínzó háttérrel. Ráadásul most még meg is akarják ölni azért, ami történt vele.
- Sajnálom - jegyezte meg Dean, és komolyan gondolta. Sajnálta Castielt, sajnálta Harryt, és a szüleit, és hogy ennyi szörnyűség van a világban. Egy pillanatig semmi másra nem tudott gondolni, csak a sajnálatra. Pedig a sajnálat semmit nem oldott még meg.
Hogy kirángassa magukat a borús hangulatból, Dean felvette az egyik csészét az asztalkáról, a másikat pedig Castiel kezébe adta. A professzor elégedetten kortyolt a teába, és pár percnyi néma szürcsölés után láthatóan jobban volt. Ezek az angolok... Csak egy kis tea kell, és minden renden. Ugyanakkor Dean érezte, hogy az ő idegeinek is jót tesz a forró ital.
- Sziasztok! - csörtetett be Sammy az ajtón, aztán a kanapé melletti fotelhez ment, és lendületesen levetette magát.
- Szervusz, Sam - biccentett neki Castiel udvariasan.
- Szeva - emelte felé Dean a sört.
- Dean, jól látom, te sört iszol teával? - vonta fel Sammy hitetlenkedve a szemöldökét, mire Dean zavartan nézett a kezeire.
- Baj talán? - kérdezte aztán ellenségesen. Sammy mentegetőzve maga elé tartotta a kezeit.
- Milyen napod volt? - érdeklődött Castiel kedvesen a fiatalabb Winchester férfitól, és vett egy kekszet a tányérjáról.
- Saras - fintorgott Sam. - Tudtátok, hogy mi készíti ki legjobban Fricset? - kérdezte szárazan, majd azonnal meg is válaszolta. - A saras cipőnyomok. Szakadó eső, lucskos kviddicspálya, hét diák edzésenként. Lehet tippelni, mi a végeredmény - söpörte hátra a haját fáradtan a szeméből.
- Jaj, sajnálom, Sam - hajolt előre Castiel, és a kezét a férfi vállára tette, együttérzése jeleként.
-  Szar ügy, öcsi - csóválta a fejét Dean is. Az agya még mindig Harry és Sirius történetén járt, miközben Castiel és Sammy a kviddicsszezonról kezdtek csevegni.
Mikor a feje zsongni kezdett a nyomasztó gondolatoktól, feltápászkodott a kanapéról, és elhatározta, hogy szív egy kis friss levegőt.
- Kinek van kedve velem tartani Hagridhoz? - kérdezte Castieltől és Sammytől.
- Bocs, de én ma már csak a vacsorámig megyek, és onnan vissza - hárított az öccse a fotelból.
- Ne haragudj, Dean, de most én sem tartanék veled - utasította el a meghívást Castiel is. Dean kissé csalódottan vont vállat, de már nem akart visszakozni, és maradni. Amúgy is meg akarta látogatni a vadőrt.
- Akkor vacsoránál találkozunk - intett búcsút, és kikacsázott a folyosóra.
Az egyik, viszonylag kihalt folyosón meglepetésére mozgást látott, és mikor közelebb ért, már látta, hogy egy vékony, alacsony kis lény az, olyan, mint amelyik egyszer felébresztette az éjszaka közepén. Épp az egyik lovagi páncélt takarította szorgosan, és közben halkan beszélt magában. Deant kirázta tőle a hideg, és kicsit gyorsabban szedte a lábát az előcsarnok felé.
Amit azonnal meg is bánt, ahogy odaért, mert egy rendkívül paprikás hangulatú Fricsbe botlott, aki egy mocskos felmosórongyot rázott két megszeppent fiú felé, akik a park felől érkeztek, és a lépcső felé tartottak behúzott nyakkal, sárfoltokat hagyva maguk után. Sammynek igaza volt.
Dean rekordsebességgel jutott ki a nagy tölgyfa ajtókon, aztán lebotladozott a lankákon a vadőrlakhoz, közben élvezve, ahogy a friss, hideg levegő átmossa a fejét.
- Máris nyitom! - kiabált ki Hagrid, mikor Dean kopogtatott az ajtón. Odabentről furcsa csattogás hallatszott, ami Deannek nagyon nem tetszett. - Áh, Dean, gyere csak be - mosolygott rá Hagrid örömtelenül.
- Zavarok? Elmehetek - intett Dean a kastély felé gyorsan.
- Nem, nem, gyere csak be - állt félre a vadőr az ajtóból.
Dean belépett a kunyhóba, és leesett az álla. A hátsó falnál egy nagy valami foglalt helyet, és épp egy kis barna valamit marcangolt. Néhány másodpercnyi bámulás után Dean felfedezte, hogy a nagy valami Csikócsőr, a kis barna valami pedig egy néhai plüssmackó.
- Öhm, Hagrid..? - kezdte a kérdést Dean, de tulajdonképpen maga sem tudta, hogyan akarja folytatni.
- Nem bírtam odakint hagyni - vont vállat szerencsétlenül Hagrid, és a benti fényben Dean már látta, hogy a vadőr arca vörös, kisírt szemei pedig árulkodtak lelkiállapotáról. - Ki tudja, mi lesz vele - magyarázta elcsukló hangon. Dean tehetetlenül ácsorgott a kunyhó közepén, aztán odalépett Hagridhoz, és megveregette a felkarját. Eredetileg a vállát akarta, de azt nem érte fel.
- Gyere, igyunk egyet, és meséld el, mi volt - tessékelte Dean a félóriást az ajtó felé. Hagrid szomorkásan nézett vissza Csikócsőrre, és integetett neki, mielőtt kilépett az ajtón.
- Agyar, vigyázz rá! - utasította az ajtó előtt kuporgó kutyát, akit Dean befelé észre sem vett, de most hatalmasat ugrott, mikor rájött, hogy alig másfél lépésre van tőle a fenevad.
Dean felvértezte magát egy hosszú lelkizésre, amiből valószínűleg egyikük sem fog sokra emlékezni, mire felkel a nap.
A birtok kapujában azonban két fekete csuklyás alak várt rájuk, és Deannek hányingere támadt. Hirtelen mintha tíz fokot csökkent volna az amúgy is alacsony hőmérséklet. Hagrid megtorpant, és azonnal sarkon fordult, majd szinte futólépésben indult meg a kunyhója felé.
Dean leblokkolt, és egyedül ácsorgott az alakokkal szemben. Remegni kezdett, és egy pillanatra mintha az égő házat látta volna maga előtt, és szinte hallani vélte a bent égő anyja sikolyát. Öklendezett.
Az egyik alak közelebb jött, szinte úszott a levegőben. Dean magához tért, és azonnal rálőtt az idegenre. A golyó átment a testén. Dean hátán végigfutott a hideg. Nem tudta, mivel áll szemben, de felrémlett a vonaton történt eset. Mikor idefelé jöttek.
Dementor, villant a szó.
Dean hátat fordított, és Hagrid után rohant, pedig a lábai alig bírták el.
A kunyhó ajtajánál érte utol a vadőrt, aki a lépcsőn ült, és Agyart az ölében tartva remegett.
- Mi... a...picsa? - zihálta Dean.
- Dementor - morogta Hagrid sötéten. - Azkaban őrei, és most a Roxforté is, csak ezt elfelejtettem - vallotta be bűntudatosan. - Gyere, nálam is van némi Lángnyelv Whiskey. Ezután kelleni is fog - jegyezte meg, majd belökte az ajtót, és mire Dean helyet foglalt az asztalnál, Hagrid a kezébe is nyomott egy jókora pohárkával.
- Fenékig - emelte meg Dean a poharát, és lehúzta az erős italt, ami azonnal melegíteni kezdte a belsejét. - Te Hagrid, mi az az Azkaban? - kérdezte meg Dean. Sirius is ott volt, mielőtt megszökött. Meg a dementorok is.
- A varázslók börtöne, kegyetlen egy hely - felelte halkan Hagrid. - Tavaly voltam ott egy kis időt, tévedésből - tette hozzá, és félelem csillogott a szemeiben. Dean hátrahőkölt.
Ez úgy tűnik a fájdalom és a félelem napja. Lehúzta a második pohár italt is.
Hagrid Csikócsőrre pislogott, és újratöltött.

Ezalatt Castiel és Sam, most, hogy végre kettesben maradhattak Dean nélkül, hozzákezdtek a tökéletes marasztalási terv kidolgozásához.
 - Én közben kitaláltam egy egészen remeknek tűnő módszert - vezette fel Sam az ötletét. - Úgy tudom, Hagridnak pár éve volt már egy sárkánya. Mi lenne, ha most mi is szereznénk egyet? - nézett lelkesen Castielre.
- Egy sárkány? - döbbent meg Castiel. - Hát nem is tudom. Az elég veszélyes, és amúgy is illegális - vakarta az állát.
- Azt hittem az a fő szempont, hogy veszélyes legyen - szúrta közbe Sam, és Castiel igazat kellett, hogy adjon neki.
- És ki fog vigyázni rá, amíg eljön a megfelelő alkalom? - vetette fel a következő problémát a professzor.
- Hát... - gondolkodott el Sam. - Hagrid - vágta aztán rá. - Hiszen neki ezek szerint már van tapasztalata - mutatott rá.
- Jogos - ismerte el Castiel. - Rendben, támogatom az ötletet.
- De honnan szedünk sárkányt? - tette fel Sammy a teljesen jogos kérdést.
- Azt még én sem tudom, de holnap nekiállok a kutatásnak - ígérte Castiel. - Elég sok varázslény fordul meg a kezeim közt az óráim miatt, valamelyik kereskedő hátha tud segíteni. És lemegyek a Szárnyas Vadkanba is, ha jól tudom, Hagrid is onnan szerezte az övét. Bár az egyáltalán nem garantálja, hogy én is belefutok az évtized egyetlen sárkánytojás-dílerébe - húzta el a száját Castiel.
- Talán mégsem lesz ez olyan egyszerű - csóválta a fejét lemondóan Sam.
- Biztosan nem lesz az - értett egyet Castiel. - De egy próbát megér.

Na, hogy tetszett? Építő jellegű kritikának még mindig örülök. ;)