Varázslatos angyalom vagy IV.

Bár soká tartott, de büszkén prezentálom: a következő fejezetet! Igen, soká tartott, de így érettségi után remélhetőleg már gyakrabban jön friss. Nem mintha lenne egynél több rendszeres olvasóm... Vagy van? Mert ha igen, egy "jelen" kommenttel jelezhetné, és akkor talán jobban törném magam, hogy frissítsek. ;)
Na de... negyedik fejezet. Íme!




Ezer bűvös fű és gomba. Bolondos bűbájok mókás mágusoknak. Hogyan fedezzük fel rejtett képességeinket és mihez kezdjünk velük? Pálcán kínált megoldások. Roxfort története.*
Sammy izgatottan, lenyűgözve haladt el két hosszú, magas könyvespolc között, és azt sem tudta, melyik könyvet ragadja meg először, melyik több száz oldalnyi csodával kecsegtető kötettel kezdje, legszívesebben mindent lekapdosott volna a polcokról, hogy egész napra a lapok közé merüljön.
Azonban erre nyilvánvalóan nem volt ideje, és a könyvek többsége valószínűleg semmi használhatót nem mondott volna neki - bájitalok receptjeit olvasgatni vagy átkokat magolni értelmetlennek tűnt, hiszen Sammy sajnos nem értett a bájitalkészítés nemes tudományának szépségéhez, és varázspálcája sem volt. Maradtak a történetek és érdekességek.
Találomra leemelt hát három kecsegtető könyvet: a hangzatos nevű Értékes és értelmetlen élőlények életét, a Roxfort története egy rongyos példányát és egy neonzöld könyvecskét, amin nem volt cím vagy szerző feltüntetve, de a borítóján egy sárkány mocorgott, míg a gerinc mentén egy csapat csúnya kis lény leselkedett felé.
A polcsorok labirintusából nagy nehezen kijutva megcélozta a bejárattól legtávolabbi sarokban álló asztalt, szerzeményeit lepakolta a hímzett asztalterítőre, levetette magát a párnázott székbe, és felcsapta a Roxfort történetét. Szinte falta a sorokat, rendkívül érdekesnek tartotta, amit olvasott. Minden egyes információ újabb és újabb elemeket adott hozzá a kirakóhoz, amely kezdett összeállni a fejében. Valahol a szíve mélyén kezdett beleszeretni a kastélyba, az iskolába, a mágia világába.
Miután a sokadik utalást találta a Korunk 100 legnagyobb boszorkánya és varázslója című könyvre, és mire hiába nyújtogatta bármilyen irányba hosszú lábait, azok csak nem fértek el, és zsibbadni kezdtek, feltápászkodott, és felfedezőútba kezdett, hátha megtalálja az emlegetett könyvet, mert kezdte zavarni hiányos tudása, és az ebből származó lyukak a történetben.
- ...tuti, hogy még karácsony előtt kinyiffan, ha az a dög nem vesz vissza - morogta pár lépésre tőle egy vörös hajú fiú mérgesen, és aggódva tapogatta meg talárja zsebét a mellkasánál, miközben könyveket halmozott vékony, fekete hajú, szemüveges barátja karjaiba. - Ebben hátha lesz valami - nyögte egy különösen vastag könyvet leemelve, és a kupac tetejére ejtette, mire a szerencsétlen kis vézna srác majdnem elejtette az egészet.
- Segítsek? - ajánlotta Sammy kedvesen, mikor a vörös a saját karjait kezdte megpakolni, és nyilván nem tervezett barátja segítségére sietni, aki a torony alatt roskadozott.
- Megköszönném - nyöszörögte a kis szemüveges, és hálásan mosolygott a magas férfira, mikor az átvette tőle a könyvek nagy részét, majd követte őket az asztalukhoz, ahol több tekercs teleírt pergamen és egy tintatartó jelezte, hogy az imént végeztek valamilyen házi feladatukkal.
- Te vagy az a "csodás hajú, hihetetlen szexi" pasas, akiről mostanában a húgom beszél, és aki Fricsnek meg Pitonnak szokott segíteni? - érdeklődött a szeplős, vörös fiú ellenségesen, láthatóan nem moderálva, mit ejt ki a száján.
- Igen, Sam Winchester vagyok, és mindenben a tanárok segítségére vagyok, ha kérik - ismerte be a férfi, mire a fiúk fintorogtak. - De nem csak a gondnoknak és a bájitaltan professzornak dolgozok, Flitwick professzor úrnál is segítettem már, meg Hagridhoz is le szoktam menni - magyarázta, hátha így meg tudja győzni a srácokat, hogy nem csak az idegesítő, rosszindulatú alakokkal lóg. Hiszen ő maga sem kedvelte Pitont, még kevésbé Frics urat, de a munka az munka, és ő mindenáron jól akarta végezni, amit rábíztak. Itt akart maradni, és ennek ez volt az ára.
- Aha, hát köszi a segítséget - intett a vörös hajú a könyvek felé, és ezzel a maga részéről letudta a beszélgetést.
- Hé, ha jársz le Hagridhoz, biztosan hallottál Csikócsőrről. Ő egy hipogriff, aki miatt akár ki is csaphatják Hagridot, mert egy évfolyamtársunk görény, és gyökér volt - szólalt meg gyorsan a fekete hajú, aki eddig csöndben méregette Samet.
- Igen, tudok róla, szegény Hagrid mostanában elég tisztességesen a korsó aljára néz - jegyezte meg a férfi, és magában hozzátette: Deannel együtt.
- Na, akkor tudnál esetleg segíteni nekünk? - csapott le rá a fiú csillogó zöld szemekkel. - Minden olyan adatra vagy feljegyzésre szükségünk van, ami megmentheti őt és Csikócsőrt a büntetéstől - közölte határozottan, és célzatos jelleggel intett a végtelen könyvespolcok felé.
- Persze, igyekszem majd találni valamit - ígérte Sammy, és komolyan is gondolta.
- Köszi - vigyorgott rá a kis fekete.
- Amúgy Ron vagyok, Ron Weasley - döntött úgy a vörös hajú, hogy bemutatkozik. Nyilván imponált neki, hogy Sammy hajlandó segíteni a vadőrnek.
- Én meg Harry, Harry Potter - tette hozzá a szemüveges, és ő kezet is nyújtott Samnek, aki mosolyogva rázta meg a karját, kissé elcsodálkozva, milyen pici a fiú tenyere az ő nagy mancsába zárva.
- Majd szólok, ha van valami - búcsúzott Sammy, és eltűnt a polcok felé. Távozás közben még hallotta, hogy Harry mentegetőzve megjegyzi Ronnak:
- Mi van, folyton itt lóg a könyvtárban, hátha tud segíteni...
Talán emiatt az elcsípett mondat miatt, talán mert amúgy is a kíváncsisága győzött volna, de Sammy nem azonnal a hipogriffes sztorikra vetette rá magát, hanem megszerezte magának a Korunk 100 legnagyobb boszorkánya és varázslóját, majd visszamászott az asztalkájához a sarokba, és tovább bújta a Roxfort csodáit - és néha száraz tényeit - tartalmazó könyvet.
Valószínűleg egész nap az asztalkájánál gubbasztott volna, ha nem áll meg mellette egy pár fekete cipő, sötét nadrágba bújtatott lábszárakkal. Mikor egyértelművé vált, hogy a lábak hozzá jöttek, Sammy feljebb emelte a pillantását a könyvből, így felismerte a cipők tulajdonosát is: Castiel ácsorgott az asztal mellett esetlenül zsebre vágott kezekkel, és igyekezett minden diákjának bólintani, aki odaköszönt neki.
- Igen? - vonta fel kíváncsian a szemöldökét az ifjú Winchester, mikor Castiel továbbra sem szólalt meg, csak nézett rá különösen sápadt arcából azokkal a kifejező kék szemeivel. Kár, hogy Sam nem tudta, egész pontosan mit akarnak kifejezni.
- Öhm.. Lenne egy kérdésem - motyogta halkan, majd körbekémlelt, mintha attól félne, kihallgatják. - Illetve két kérdésem is - pontosított.
- Nosza, hallgatom - csukta be Sammy a könyvet, ujját a lapok közé illesztve, hogy tudja, hol tartott.
- Neked személy szerint mi az álláspontod abban a kérdésben, hogy esetleg a Roxfortban maradjatok a bátyáddal? -  kérdezte Castiel, és egy icipicit elpirult, így már majdnem normális színárnyalatot vett fel az arca.
- Én.... én nagyon szívesen maradnék - hebegte Sam, akit eléggé váratlanul ért a kérdés. - Csak tudod ez nem ilyen egyszerű - vont vállat sajnálkozva.
- Megkérdezhetném, hogy miért nem? - vonta össze a szemöldökét Castiel. - Mi az, ami annyira nagy horderejű, hogy nem fogadhattok el egy olyan állásajánlatot, aminél jobbat sehol nem találni?
- Nekünk van egy életünk otthon - vágta rá Sammy. - Bobby, a fogadott apánk is biztosan aggódik már értünk, meg a munkánkban is szükség lenne ránk - sorolta.
- A honvágyat meg tudom érteni - biccentett a professzor. - De ezt a Bobbyt nagyon egyszerűen megnyugtathatjátok, hogy jól vagytok, sőt, szerintem Dumbledore maga is örömest fogalmaz neki egy levelet a kialakult helyzetről. Azt nem tudom, mit dolgoztatok, de azt igen, hogy sokat utaztatok, és sehol nem maradtatok sokáig - tért rá Castiel az utolsó, legbizonytalanabb pontra. - Dean azt mondta, mindig "új melókat" kaptatok, tehát nem lehetett állandó munkahelyetek. Nincs igazam?
- Tényleg nem is volt - vonogatta a vállát Sam, mire Castielnek felcsillant a szeme. - De ez különben is hányadik kérdés volt? - kötött bele gyorsan Sammy valamibe, hogy terelje a témát.
- Nem ez a fontos - intette le Catsiel, és hirtelen egészen határozottnak tűnt. - Te nyilvánvalóan hosszú távon kívánsz maradni - nézett jelentőségteljesen az asztalon összegyűlt könyvek felé. - Dumbledore is azt akarja, hogy maradjatok - tette hozzá. - Már csak az a kérdés: hogyan győzzük meg Deant is, hogy maradjon? - húzta el a száját Castiel.
Sam tanácstalanul és döbbenten bámult fel a férfira. Az nem kifejezés, hogy váratlanul érte ez a beszélgetés. Ráadásul a professzor szándékait illetően is bizalmatlan volt.
- Egyáltalán jót tenne az Deannek, ha maradna? - vetette fel a kérdést félhangosan Castiel, mint akiben ez eddig fel sem merült, és most csap le rá a szörnyű elmélet, melyben Deannek rémálom az, ami neki maga a paradicsom.
- Biztosan - erősítette meg Sammy akaratlanul, reflexből válaszolva, de tudta, az igazat mondta. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a fivérét csak tönkretenni képes a vadász életmód.
- Tehát rá kell ébresztenünk Deant is erre az igazságra - jelentette ki Castiel olyan határozottsággal, mint valami hadvezér, aki a következő, biztos győzelemre segítő lépést készül végrehajtani.
- Sok sikert hozzá - nevetett fel Sam. Ismerte a bátyját, így tudta: lehetetlen próbálkozás. Előre sajnálta szegény Castielt a kudarcért.
- Segítened kell - nézett rá a férfi könyörögve, mire Sammy kissé kelletlenül, de bólintott, és a szabad szék felé intett. Miután Castiel helyet foglalt, el is kezdte sorra venni a legfontosabb dolgokat: - Muszáj úgy tennünk, hogy azt higgye, ő akart maradni, nem mi erőszakoltuk rá - közölte, mire a professzor bólintott.
- Az mindenképpen jó pont, ha azt látja, te boldog vagy itt - tette hozzá Castiel, és Sammy egy pillanatra meghatva érezte magát, és majdnem el is pirult, de végül csak biccentett. Így igaz.
- Fontos még, hogy komoly feladatokat kapjon - mutatott rá Sammy az egyik legnagyobb igazságra. - Gyerekkorunk óta életekért felelős, és emberek százait mentette már meg, így sosem érné be a permetezőflakonok válogatásával.
- Életeket mentett? Gyógyítók voltatok? - értetlenkedett Castiel, mert ez valahogy nagyon nem illett a képbe.
- Inkább azok, akik elintézik a rosszfiúkat - pontosított Sammy, és igyekezett nem túl sokat elárulni.
- Akkor aurorok? - esett le Castiel álla, de Sam pont nem értette, hogy mi is az az auror, így csak ingatta a fejét. Erre Castiel kissé csalódottnak tűnt, de nem firtatta a dolgot.
- Szóval ez talán a leglényegesebb pont, hogy fenntartsuk az ingerküszöböt, és hogy fontos legyen, amit csinál, de ez éppen a legnehezebb is itt egy iskolában - tárta szét a kezét csalódottan Sammy.
- Azt te csak hiszed - mosolyodott el Castiel, életet adva halovány vonásainak. - Ez az iskola önmagából termeli a veszélyt - jelentette ki magabiztosan, szeretettel, mint ahogy egy anya beszél a gyermekéről; az övé, és minden milliméteréért rajong.
- Életveszélyt? - csóválta a fejét hitetlenkedve Sam. - Kizárt.
- Valóban ritka az életveszélyes helyzet, de csak mert nem mennek a diákok a Tiltott Rengetegbe - ismerte be Castiel. - Viszont miután éppen a kastélyról és az iskoláról olvasol, inkább az a kizárt, hogy még mindig azt hidd, a Roxfort veszélytelen.
- Akkor is kéne valami plusz adrenalin - makacskodott Sammy. - Valami igazán veszélyes lény, amit senki sem képes kordában tartani, és beszabadul a birtokra... - töprengett belelkesülve.
- Lény? - értetlenkedett a sötét varázslatok kivédésének professzora.
- Igen, mondjuk egy ártó szellem vagy egy vámpír - bólogatott izgatottan Sam.
Castiel savanyúan elmosolyodott, és nem tudta elhinni, hogy ilyen az ő szerencséje. Úgy tűnik, a fivérek veszélyes varázslényekre vadásztak. Olyanokra, mint ő maga is. Vérszomjas szörnyekre, akiknek nincs helye az emberek közt. Ezek után tényleg semmi esélye, hogy itt tartsa őket, sőt, inkább meg kéne szabadulni tőlük, mielőtt leleplezik, mi is ő. Hogy aztán megöljék. Megérdemelné.
Ugyanakkor nem akarta látni Dean szemében a gyilkos vágyat, ha őrá néz. Ahogy megküzdeni sem akart velük, mert valószínűleg széttépte volna mindkettejüket. Lehet, hogy képzettek voltak, erősek, profik, de Castiel nem ringatta magát tévképzetekbe. Ő erősebb, gyorsabb, vadabb volt bármelyik embernél. Sajnos nagyon jól tudta, hogy minden emberi lény veszélyben van a közelében, ha egyszer átváltozik.
- ... de azt Dumbledore nem engedné meg, vagy igen? - nézett rá továbbra is nagy izgalommal telve Sam.
- Neharagudj? - pislogott zavartan Castiel, kirángatva emlékei közül.
- Dumbledore professzor szerinted engedné, hogy direkt gonosz lényt hozzunk a birtokra? Természetesen szigorúan távol a kastélytól és a diákoktól, de azért a közelben... - mélázott Sammy.
- Valószínűtlennek tartom - csóválta a fejét Castiel, és igyekezett rezzenéstelen arccal nézni a langaléta férfira. Nagyon igyekezett nem saját magára gondolni. Ő nem volt gonosz. Csak rettentően veszélyes.
- Akkor nem tudom - szontyolodott el Sammy. Pedig már kezdte beleélni magát. Valahol neki is hiányzott a vadászat és az adrenalin.
- Még gondolkodom a dolgon - állt fel Castiel, enyhén izzadó tenyerekkel, remegő gyomorral. Hirtelen nagyon levegőtlennek tűnt a könyvtár. Még egy hete volt hátra holdtöltéig, de a dolog felemlegetésével az agya sokkal közelebbinek érzékelte. Hányingere támadt.
- Addig is próbáld meg meggyőzni Deant, persze csak óvatosan, hogy milyen hatalmas haszna van már most a segítségének - ajánlotta Sammy, mert ez is elég fontos lehet. Castiel nem úgy tűnt, mint aki meghallotta volna.
- Viszlát, Sam - köszönt el halkan, szinte odaköpve a szavakat, gyengén és bizonytalanul, nem is köpve, inkább csak kiengedve a száján, majd sietős léptekkel távozott. Sam aggódva nézett utána. Lehet, hogy beteg lesz? Talán rosszul lett a beszélgetés közben? Vagy csak sietnie kellett valahová?
Sammy vállat vonva merült el újból a vaskos kötetekben, és csak akkor állt fel az asztalától, mikor a gyomra korogni kezdett, a szeme pedig már káprázott az összevissza úszkáló betűktől. A bejárat fölé függesztett óra szerint már a vacsoraidő közelget, tehát Sammy az egész napot átolvasta, és kihagyta az ebédet. Sajnálatos, mert még most is színtiszta élvezet volt számára minden egyes étkezés. Úgy érezte, sosem fogja tudni megszokni a csodás ételek armadáját a hosszú asztalokon.
Két könyvet ( a sárkányt ábrázoló zöldet és az Értékes és értelmetlen élőlények életét) magához vett, és Madam Cvikker szúrósan szigorú, kelletlen engedélyével kikölcsönözte őket. A többit gondosan visszapakolta a polcokra.
Miután szerzeményeit lerakta a szobájában, rögtön indult is a nagyterembe. Farkaséhes volt. Azonban az egyik folyosón kénytelen volt megállni, mert jókora tömegbe ütközött. Szerencsére kényelmesen átlátott a diákok feje fölött.
A csődület oka két vörös hajú, ártatlan arcú fiú volt, akikről messziről sütött, hogy vaj van a fejükön, de a feléjük kiáltott kérdésekre mindent hárítottak. Valami trágyagránátról meg elhalasztott büntetőmunkáról volt szó, Sammy nem értette egész pontosan, de különösebben nem is érdekelte, amíg kikerülhette őket, és lejuthatott a nagyterembe. Kezdett szédülni az éhségtől, ahogy az agya felfogta, hogy reggel óta nem evett. Olvasás közben legalább nem érzett ilyesmit, mert túlzottan lefoglalta a sok újdonság.
Miután a diáktömeg sehogy sem akart szétszéledni, tanár pedig sehol sem látszott (leszámítva Flitwick professzort, aki pár percnyi visítozás és ugrabugrálás után feladta, és inkább bement a termébe), Sammy nagy levegőt vett, és belegázolt a gyerekek tengerébe. Szerencséjére többnyire utat nyitottak neki, mert senkinek sem volt kedve egy nálánál kétszer magasabb és háromszor izmosabb valaki útjában lenni.
 Ahogy elhaladt mellettük, a legtöbb lány elvörösödött, zavartan, de kitartóan bámult rá, vagy leplezetlenül közölte a mellette álló barátnőivel, milyen jó segge van a férfinak, vagy hogy milyen csodálatos a haja. Ettől persze Sammy is elvörösödött, és kínlódva igyekezett mihamarabb átjutni a tömegen.
Mire a Nagyterembe ért, már a fenébe kívánta az egész napot, és kiéhezve vetette magát a felkínált fogásokra, körül sem nézve. Így aztán nem tűnt fel neki, hogy Castiel falfehéren kortyolgatja a töklevet a mellette levő széken, a tányérjára pedig csak mutatóba szedett a krumpliból.
Tele szájjal nyammogott végig legalább öt fogást, majd mikor már nem érezte a lyukat a gyomra helyén, hajlandó volt kitágítani érzékszerveit a környezetére is, és észrevette az üresen maga elé bámuló Castielt, aki még mindig fehéres árnyalatban pompázott, éles kontrasztban a fekete talárral.
- Jól vagy, haver? - csúszott ki Sam száján, majd kissé udvariasabban is feltette a kérdést: - Jól érzed magad, Cas?
- Mi? - kapta fel a fejét zavartan a férfi, és ködös tekintetét Sammyre próbálta fókuszálni. - Ja, igen, igen, megvagyok, minden oké, persze, Sam - bólogatott nem túl meggyőzően.
- Ne kísérjelek fel esetleg a szobádba? - ajánlotta fel Sam, kétkedő pillantást vetve a sápadt, izzadtságtól fénylő arcra.
- Azt lehet, hogy mégiscsak megköszönném - felelte színtelen hangon Castiel, majd nem mozdult.
Sam segítsége kellett hozzá, hogy feltápászkodjon a székéből, aztán viszonylag önerőből indult meg a diákok asztalai közt.
- Merlinre, Parvati, odanézz, a két szexisten együtt - suttogta borzasztó hangosan egy lány jobbról. Sam zavarba jött, Cas észre sem vette.
- De Castiel professzor elég ramatyul néz ki - jegyezte meg mellettük valamivel halkabban egy sötét bőrű fiú. A lányok lepisszegték.
Két lépcsőfordulónyi néma egymás mellett ballagás után Sammy nem bírta tovább, és a csoszogó professzorhoz fordult:
- Történt valami, Cas?
- Mi? Nem, semmi. Dehogy.
- Nem festesz valami jól...
- Nem? Hát igen. Nem.
- Cas, kezdek aggódni érted.
- Nem kell. Tényleg nem.
- Nem kéne egyedül maradnod.
- Nem ám. Vagyis de, semmi gond. Tényleg semmi.
- Ne hívjam Madam Pomfrey-t?
- Hm? Ne. Nem kell, köszönöm. Viszlát Sam.
Ezzel Cas belépett a szobájába, és szinte Sam orrára csukta az ajtót, aki kétségek közt vergődve állt a küszöbön. El akart menni a javasasszonyért, aki a helyi doktornő volt, ugyanakkor nem akarta egyedül hagyni a gyanúsan sápadt és tompa férfit sem. Mindezek mellett Castiel láthatólag határozottan egyedül akart lenni.
Erkölcsi dilemmáját közeledő léptek zaja szakította meg. Hátrafordult, és mikor meglátta Deant, nagy kő esett le a szívéről. Így nyugodtan megkereshette Madam Pomfrey-t, Dean pedig itt
maradhatott Castiellel.
- Dean, jó, hogy jössz, menj már be Cas-hez, és vigyázz rá, amíg én elugrok dokiért - szólította meg kérdő tekintettel közeledő fivérét.
- Neked is helló, Sam - állt meg mellette Dean zsebre vágott kezekkel. - Miért is kéne bemennem Cas-hez, és minek neked orvos? Szarul vagy? Lekísérjelek?
- Nyisd már ki a füled, dokiért megyek, nem dokihoz, Cas-nek kell, elég ramaty állapotban van a fickó - intette le Sam.
- Oh - értette meg Dean. Kopogott az ajtón, majd mikor nem érkezett válasz, egy határozott mozdulattal benyitott. Castiel a kopottas kanapén hevert, tulajdonképpen félig a földön, és félájultan meredt a plafonra. Dean ijedten ugrott mellé.
- Mi a picsa történt? - kérdezte keményen, szigorúan. Cas nem válaszolt, valószínűleg észre sem vette, hogy ott van.
- Vacsinál már sápadt volt, meg nem nagyon evett asszem, és akkor felkísértem, és az orromra csukta az ajtót - sietett a magyarázattal Sammy. Dean aggódva térdelt a kanapé mellett, és Sam hasonlóan tehetetlennek érezte magát jelen helyzetben, tehát hátat fordított, kisietett a szobából, és szinte futott a gyengélkedőig.
- Jó napot! - köszönt hangosan, mikor belépett a hatalmas kétszárnyú ajtón, mely résnyire nyitva volt. Egy szőke gyerek ült neki háttal az egyik ágyon, egyedül. Sam érkezésének hangjára odafordult, így a férfi láthatta, hogy az a sápadt, ravasz tekintetű kis vakarcs az a King's Cross-ról. Most egy mély vágás szelte át a homlokát, mely szinte szemmel látható gyorsasággal forrt össze, és egyre kevésbé folyt belőle a vér a fiú szemöldökéhez szorított kötszerbe.
- Madam Pomfrey? - kérdezte Sam egyszerre a fiútól és a javasasszonytól, aki ugyan nem volt a helyiségben, de könnyen hallhatta, ha egy szomszédos szobában tartózkodott.
- Odabent - bökött a szőke fiú egy mellékajtóra. Ugyanebben a pillanatban lépett ki onnan a nő, egyik kezében egy fiola, a másikban egy pohár víz.
- Tessék, ezeket idd meg - tette le őket az éjjeliszekrényre a fiú mellé. - Előbb a bájital, aztán a víz. Aztán mehetsz - utasította a betegét, majd Sammy felé fordult.
- Miben segíthetek? - érdeklődött, fáradtságtól karikás szemei máris sérülés vagy betegség jelei után kutattak Sam egész testén.
- Castiel professzor rosszul van, szerintem félig-meddig el is ájult. A bátyám vele van a szobájában, de nem tudjuk lehozni. Ha esetleg feljönne megnézni, mi van vele....? - magyarázkodott Sammy sietve. Valamiért úgy érezte, fontos, hogy a professzor időben megfelelő ellátást kapjon.
- Azonnal jövök - bólintott Madam Pomfrey, beviharzott a mellékajtón, ahonnan az előbb kijött, és pár másodperccel később már vissza is tért, kezéből üvegcséket dugdosva köténye zsebeibe. - Csak néhány alap bájital - motyogta, és kisietett a nagy ajtón, sarkában Sammy-vel. A szőke fiú felvont szemöldökkel ült tovább az ágyán, ajkain enyhe mosoly árnyéka játszott.

Odafent egy sápadt, de magánál levő Castielt találtak, Dean mellette kuporgott a kanapén, és beszélt hozzá, de mikor benyitottak, azonnal elhallgatott, így Sammy-nek ötlete sem volt, mit mondhatott. Madam Pomfrey azonnal elhessegette őket a beteg mellől, hogy kényelmesen megvizsgálhassa, így a fivérek a folyosóra szorultak, és kínos, várakozástól feszült csöndben fixírozták az ajtót. Sammy a falnak támaszkodva, keresztbe font karral ácsorgott, Dean pedig fel-alá járkált, pár perc után máris felidegesítve vele az öccsét.
- Dean, állj már meg, vagy sétálj arrébb - fortyant fel egy idő után Sammy, nem túl kedvesen, de fáradt volt, és kezdett szédülni bátyja járkálásától.
- Vagy inkább állj arrébb pár méterrel te - vetette oda Dean ellenségesen, ami talán önmagát is annyira meglepte, mint Sammy-t, aki döbbentem bámult rá. Nem is annyira a tartalom, inkább a hangsúly miatt.
Végül egyikük sem állt arrébb, ugyanis a huzatos folyosó egyik párás ablakán kopogtattak. A két férfi zavartan összenézett, majd vállat vontak. Biztos valami fa. De mikor újabb kopogás hallatszott, határozottan kopogtatás, nem holmi odaverődő faág, Dean odalépett az ablakhoz, és óvatosan kinyitotta, keze a fegyver markolatán.
Egy nagy bagoly repült be, lábára kötött levéllel, és Sam azonnal felismerte, hogy ez az az iskolai bagoly, akivel Bobby-nak üzentek.
Csatlakozott Deanhez, aki leoldozta a levelet az állat lábáról, majd feltépte a borítékot, és egy fáklya fényénél olvasni kezdett. Sammy megsimogatta a baglyot, aki fáradtan huhogott egyet, majd kirepült az ablakon. Ezután az ifjabb fivér is az üzenetre fordította figyelmét, bátyja válla fölött áthajolva olvasni kezdett.

Fiúk,

Ez a Roxfort-dolog elég humbugnak hangzik, de ti tudjátok, én nem szólok bele. Ha maradni akartok, maradjatok, itthon jól megleszünk mi. Ellen és Jo ideiglenesen nálam laknak, mert Jo lábát eltörte egy szemétláda démon, és Ellen nem akarta egyedül hagyni a kocsmában, amíg melózik, szóval Jo itt van, és többnyire Ellen is.

Azért majd alkalomadtán szívesen megnézném magamnak ezt a varázslatos helyet. Ha nem kerültök bajba, karácsony után, ha veszélyben vagytok, vagy egy hónapig nem hallok rólatok, azonnal megyek. Szóval várom a leveleket - legközelebb talán ne bagollyal, ezt a szerencsétlent majdnem agyonlőttem, mikor nekem jött a konyhámban.

Bobby

Ui. Vigyázzatok magatokra. Ellen és Jo is szívesen sörözik velem, de ti vagytok a fiaim. És Dean, kivételesen próbálj meg nem lefektetni egy csajt sem. Kiskorúak!

Sam befejezte az olvasást, és vigyorogva nézett fel a levélből. Hiányzott neki a jó öreg Bobby. Dean ajkain is valami mosolyféle játszott. Összehajtotta a levelet, és a kezében szorongatva újra járkálni kezdett.
- Na ne! - fakadt ki Sam. - Megint a járkálás? Tudod mit, add ide azt a levelet, felviszem a szobánkba. Nem bírom tovább, ahogy itt aggódsz, mint leendő apuka a szülőszoba előtt - közölte, majd elvette Deantől a kissé meggyűrődött levelet, és elindult a szobáik felé. A falakon a képek integettek neki, némelyik rá is köszönt. Sam elmosolyodott.
Szerette ezt a helyet. Talán elhamarkodott lehet ezt máris kijelenteni, de nem kételkedett. Biztosan tudta, hogy szerencsés, amiért itt lehet, és biztonságban van. Valahogy az egész kastélynak olyan atmoszférája volt, ami ezt sugallta.
A nappalijukban ledobta a levelet a dohányzóasztalra, majd levetette magát a kanapéra, csak hogy rögtön fel is állhasson, mert a könyvtárból kölcsönzött könyveket a szobájába vitte ebéd előtt. Eltűnt a vastag faajtó mögött, majd a zöld, sárkányos könyvvel a kezében visszatért, és újra a kanapéra huppant. Kényelmesen elhelyezkedett, és felcsapta a könyvet az első oldalon.
Valaki belefirkálta a nevét, aztán átsatírozta, valószínűleg Madam Cvikkertől való félelmében. Ám a keresztnév, Bella, még így is tisztán kivehető volt.
A következő lapon a cím volt olvasható, illetve lett volna olvasható, ha Sam ismerte volna az adott nyelvet, melynek rúnáival írták. Őszintén bízott benne, hogy a könyv többi része már angolul lesz, különben viheti is vissza. Vagy kölcsönöz hozzá egy szótárat is. Meg sok-sok szabadidőt.
Gyanakodva csapta fel a könyvecskét a közepén, és megkönnyebbülésére ismerős szavakkal találkozott. Ám ahelyett, hogy olvasni kezdte volna őket, a képek kötötték le figyelmét. Fekete-fehér illusztrációk, mindegyik éles fogakat, karmokat, kifeszített szárnyakat ábrázolt. Itt-ott apró lények vívtak élet-halál harcot a bestiák ellen. Ahogy Sam pörgetni kezdte a lapokat, több hasonló rajzzal találkozott. Egy dupla oldalon szöveg sem volt, teljes egészét egy jókora, ordító sárkány feje töltötte ki. Sam megborzongott.
Egy hátsóbb fejezetnél kevesebb képet, több szöveget látott, sok felsorolással. Lelassított, és beleolvasott. Receptek voltak, a jelek szerint sárkányok darabkáinak felhasználásával készülő bájitalok receptjei. Mikor Pitonnak segített, Sam látott már különösebbnél különösebb hozzávalókat, de szinte biztos volt benne, hogy sárkánykarom vagy pikkely még a denevérszerű professzor készleteiben sem lapult. Ritka bájitalok.
Pár oldallal később torz lények meredtek rá, valaha talán emberek lehettek. Egy pikkelyes, hegyes fülű férfi és egy tüzet okádó nő kíntól eltorzult arca villant az egyik lapon. Sam elborzadva csukta be a könyvet. Lehet, hogy rossz ötlet volt kikölcsönöznie.
Pár percnyi tétovázás után mégis újra kézbe vette, és távol tartva magától, lapozgatni kezdte, átfutva a főzetek neveit. Boszorkányok Bűne, Dagasztó, Éber álom, Évelsöprő, Farkasölő Főzet, Gennyes Görcsök bájitala, olvasta Sam a listát valami perverz kíváncsisággal.
- Én a helyedben távol tartanám magam attól a könyvtől - szólalt meg egy komor hang Sam háta mögül, mire a férfi azonnal eldobta a könyvet, és pisztolyt rántott. Bizonyos szokások nem tűnnek el olyan gyorsan. - Nyugodj meg, nem kívánom lyukkal a vásznamban befejezni a napot - morogta a hang.
Sam zavarodottan kereste a hang forrását, majd meg is találta azt, a hátsó falon függő képen.
- Szauriel! - üdvözölte megkönnyebbülten, és olyan gyorsan eltüntette a fegyvert, mint ahogy a kezébe kapta fél perccel azelőtt. - Mi újság? Hogy vagy? - érdeklődött kedvesen.
- Köszönöm, egész tűrhetően. Csak azért jöttem szólni, hogy Magam Pomfrey elhagyta Castiel professzor szobáját, aki már jobban van, de pihennie kell. A bátyád nála van, de valószínűleg nemsokára ő is jön - értesítette Samet a fejleményekről a férfi.
- Oh, köszönöm - sóhajtott Sam, és még jobban megkönnyebbült. Kissé aggódott Castielért. - És mi volt ez a dolog a könyvvel kapcsolatban? - nézett vissza a földre hajított neonzöld kötetre.
- Csak figyelmeztettelek, hogy kellemetlen dolgok vannak benne. Sötét dolgok. Semmi keresnivalója egy iskolában, főleg a nyilvános részlegen, de hiába mondogatom, senki sem hallgat rám - csóválta a fejét baljósan Szauriel. - Csupa förtelemmel van tele, ha engem kérdezel. Eddig egyetlen olyan esetről tudok, mikor valaki nem ártó szándékkal vette kézbe ezelőtt.
- És ki volt az? - érdeklődött Sammy mintegy félig figyelve. Úgysem ismeri. Lehajolt, hogy az asztalra helyezze a könyvet, ne a földön heverjen.
- Rubeus Hagrid - válaszolta Szauriel, és hangja minden érzelmet nélkülözött, míg arcán rosszallás árnyéka lebegett.
- Hagrid? - csodálkozott Sam, felegyenesedve. - De hát minek akarna ő ilyeneket főzni? Tud egyáltalán bájitalt főzni? - kételkedett a férfi.
- Valószínűleg nem - erősítette meg Sam kételyeit Szauriel. - De mértéktelenül rajong a sárkányokért, így majdnem mindent elolvasott már, amiben szó van róluk. Két éve még egy saját sárkányfiókát is beszerzett magának - morogta sötéten a kép.
- Hű, komolyan? - tátotta el Sam a száját. Gondolta, hogy Hagrid bogaras, különös fickó, de hogy ennyire? Ugyanakkor valahol bátor dolognak is tartotta.
- Igen, komolyan - bólintott Szauriel, és a legkisebb lelkesedés sem látszott az arcán, ellentétben a szinte vibráló Sammel. - Pedig nagyon jól tudta, hogy törvénybe ütköző dolgot tesz, és még a diákok épségét is kockáztatja vele, mégis.... - szónokolt felelősségteljesen, rosszalló modorban Szauriel, ám Sam innentől kezdve nem figyelt rá.
Kockáztatta a diákok testi épségét. Sárkány. A sárkány veszélyes dolog, de legutóbb sem lett belőle baj, hisz csak fióka volt. Egy kicsi sárkány nem okozhat nagy gondot, mégis van benne potenciál. Lehetséges veszélyforrás. Tökéletes. Deannek pont erre van szüksége. Már csak Castiellel kell megbeszélnie, Hagrid pedig még segíthet is szerezni egyet.
Ebben a pillanatban lépett be Dean az ajtón, arcán egy öregember fáradtsága, de a vonásai arról árulkodtak, hogy már nem idegeskedik Castiel miatt. Sam nem is értette, miért viseli ennyire a szívén a professzor egészségét. Barátok voltak, oké, de azért mégis...
- Na, hogy van? - kíváncsiskodott Sam, és visszaült a kanapéra. Szauriel, aki abban a pillanatban elhallgatott, ahogy az ajtó kinyílt, most arrébb lépett képkeretében, de nem ment el, és meg sem szólalt újra.
- Jobban - vont vállat Dean, és a minibárhoz ment. Szauriel csúnyán nézett rá. - Pihennie kell. Valószínűleg valami csúnya vírusfertőzés - magyarázta, és töltött magának egy pohár italt.
- Reméljük gyorsan kiheveri - mosolygott Sam biztatóan, ahogy Dean leült mellé a kanapéra.
- Nem tudom, Sammy, borzalmasan ramatyul festett - motyogta az idősebb férfi a poharába meredve. - És olyan hideg volt a bőre, mintha térdig érő hóban töltötte volna a mai napot, pedig Madam Pomfrey szerint lázas. Olyan...furcsa ez az egész. Remélem hamar jobban lesz - sóhajtotta Dean.
- Valószínűleg csak egy vírus - szólt közbe Szauriel is. Igyekezett meggyőző lenni, és Samet sikerült meggyőznie. Meggyőznie arról, hogy tud valamit, és az a valami nem egy vírus. De nem firtatta a dolgokat, nem akarta felzaklatni a bátyját.
- Gyere, látogassuk meg Hagridot vacsora előtt - javasolta végül, hogy elterelje Dean figyelmét.
- Nem is tudom - tétovázott Dean, láthatóan nem sok kedve volt a sétához.
- Én meg igen - közölte Sammy annál határozottabban. - Nyomás!
- Oké - egyezett bele Dean, felhajtotta italát, és követte öccsét a kastély folyosójára. Szauriel homlokát ráncolva nézett utánuk.

Az előcsarnokig vezető út incidensektől mentesen telt, ami egy ekkora iskolában már majdhogynem gyanús, de jelen helyzetben egyik férfi sem igazán ezen gondolkodott. A nagy lépcső aljára érve azonban kisebb csődület fogadta őket.
Ismét az a két vörös fiú volt a figyelem középpontjában, akiket Sam kora délután is látott, szintén gyanúsan nagy érdeklődés középpontjában. Az ikrek egyike egy sötét dobozt tartott a kezében, a másik pedig a diáktömeghez beszélt, közben szélesen vigyorogva.
Sam elgondolkodott egy pillanatra, hogy felelősségteljes felnőtthöz méltóan odamegy, és ellenőrzi, mi történik, aztán úgy döntött, hogy mégsem tanár, nem az ő dolga elrontani a mókát, és kisétált a hatalmas tölgyfa ajtón, oldalán a szótlan Deannel.
Odakint csípős hideg csapott az arcukba és már erősen sötétedett, figyelniük kellett, hogy ne bukjanak orra a buckákban. Hagrid kunyhójának apró ablakain fény szűrődött ki, a kéményből füst szállt fel, majd semmibe veszett a Tiltott Rengeteg fái fölött.
A vadőr azonnal ajtót nyitott, a csaholó Agyarral a sarkában, mire Dean biztonsági okokból hátralépett egyet. A kunyhóban kellemes meleg uralkodott, és meglepően jó illat terjengett, melynek forrása valószínűleg az éppen készülő vacsora volt. Dean sosem értette, Hagrid miért főz magára, miközben simán ehetne a kastélyban is. Még ha a konyhaművészete elérné az ehető szintet, de így...
- Mi szél hozott titeket, fiúk? - érdeklődött a vadőr, miközben belesett a tűzön rotyogó üstbe, és megkavarta tartalmát.
- Csak gondoltuk, meglátogatunk - vont vállat Sam, és udvariasan elvett egy süteményt a felé nyújtott tálcáról, hogy aztán észrevétlenül átpasszolja Agyarnak az asztal alatt.
- Cas beteg lett - jelentette be Dean komor arccal, mely arra engedett következtetni, hogy a professzor a halálos ágyát nyomja.
- Tulajdonképpen semmi komoly - sietett hozzátenni Sam, mielőtt Hagrid aggódni kezdhetett volna.
- Szegény pára, mindig is olyan beteges volt - csóválta a fejét együttérzően Hagrid. - Már akkor is, mikor diákként élt itt. Legalább havi rendszerességgel kapott el mindenféle nyavalyákat.
- Akkor azért olyan sápadt mindig - bólogatott Sam tudálékosan. - Valószínűleg vashiányos.
- Valószínűleg - forgatta a szemét Dean. Madam Pomfrey adott volna Castielnek vastablettát, ha ilyen egyszerű az egész.
Agyar időközben legyűrte a száraz teasüteményt, és elkezdte nyüszítve kaparni az ajtót. A fiúk értetlenül nézték, Hagrid pedig homlokráncolva engedte ki a kutyát a szabadba. Agyar a kerítéshez rohant, ahol öklendezett egy sort, aztán odahányt. Dean még sosem rókázó kutyát, de nem lett rajongója a látványnak. Sam döbbenten meredt a hányásra.
- Oké, melyikőtök adta neki a sütijét? - fordult feléjük Hagrid.
- Nem én, én nem is vettem belőle - védekezett két kezét maga elé tartva Dean.
- Lehet, hogy én voltam - vallotta be Sam bűntudatosan. - De olyan aranyosan ült itt, szinte kinézte a kezemből - mentegetőzött, mire Hagrid szkeptikus pillantást vetett rá, de annyiban hagyta a dolgot, és összeszedte a szűkülő kutyát a kertjéből.
- Ugyan már, Agyar gyáva kutya, de nem ostoba - csóválta a fejét Hagrid.
- Na jó, magamtól adtam neki - ismerte el Sammy. - Bocsánat, nem tudtam, hogy ez lesz a vége - hajtotta le a fejét.
- Semmi gond, hidd el, nem te vagy az első - intette le Hagrid, de látszott, hogy rosszul esik neki a dolog.
- Mi jót főzöl? - terelte Dean gyorsan a témát, a készülő étel felé sandítva.
- Paprikás pörköltet - lépett a vadőr azonnal a fazékhoz. Sam hálásan biccentett a bátyjának a témaváltásért.
- És hogyhogy nem a suliban eszel? - érdeklődött Sam gyorsan.
- Néha kell egy kis házi koszt - vont vállat a vadőr. - Meg amúgy is szeretek főzni. Ez kissé meglepte Samet, de jobban elnézve Hagridot, könnyen el tudta képzelni, hogy örömét leli a konyhai tevékenységekben. - Maradhattok, ha akartok? - ajánlotta fel bizonytalanul a fiúknak.
- Áh, nekem még beszélnem kell McGalagony professzorral a vacsoránál - hárított Sam gyorsan. - De valamikor máskor szívesen megkóstolnám a főztöd - tette hozzá azonnal.
- Jól van. Dean? - fordult Hagrid az idősebb férfi felé.
- Megnézném Cast - motyogta bizonytalanul Dean. - Valószínűleg nem jön le, vinnék fel neki valamit enni.
- Jó ötlet, jó ötlet - bólogatott Hagrid. - Tudod mit, vigyél neki a pörköltből, épp elkészült! - ragyogott fel a vadőr arca.
- Rendben - egyezett bele Dean tétován, majd két perc múlva már a kastély felé tartottak a sötét lankákon, Dean kezében egy doboz forró pörkölttel. Égette a kezét.
Az előcsarnokba érve orrfacsaró bűz és egy vöröslő arcú gondnok fogadta őket. Sam óvatosan megpróbált a nagyterem felé osonni a fal mentén, Dean pedig a lépcsőket célozta be. Frics az első lépteikre felkapta a fejét.
- Sáros cipőben odakintről, mi? - fröcsögte. - Nem elég nekem a többi kis hernyó bajkeverése, Hóborccal megpakolva, de még a saras lábnyomok is! - méltatlankodott vérben forgó szemekkel. Sam összerázkódott, és gyorsan a hívogatóan szélesre tárt ajtó felé iszkolt. Dean legközelebb csak a lépcső tetejének biztos távlatából mert visszapislogni. Frics hangosan szidta "azokat a bajkeverő patkányokat", gyaníthatóan a vörös hajú ikreket, és közben a padlót súrolta egy felmosóronggyal.
Dean behúzott nyakkal folytatta útját felfelé, bár ötlete sem volt, miért kéne bűnösnek éreznie magát. Egyáltalán nem is hagyott sáros lábnyomokat maga után.
Az egyik lépcsőn szembejött vele Piton, az a sápadt, fekete aurájú tanár. Kampós orra alatt megvetően lefelé biggyedt a szája, és esze ágában nem volt visszaköszönni Deannek. Bunkó.
Castiel szobája elé érve hosszan tétovázott. Ha bekopog, és felébreszti, azzal lehet, hogy csak árt. Ha viszont nem kopog be, akkor Castiel éhen maradhat, vagy az is lehet, hogy közben rosszabbul lett, és segítségre lenne szüksége. Vagy csak simán megennék együtt Hagrid pörköltjét, és beszélgetnének. Tulajdonképpen az is lehet, hogy a férfi végül jobban lett, és most odalent van a nagyteremben, éppen a vacsoráját fogyasztva.
Pár percnyi tétovázás után azonban Dean neszezést hallott odabentről, így eldőlt a dolog, és bekopogott. Odabent csend lett, de nem invitálták be, és az ajtó sem nyílt ki. Újra kopogtatott, ezúttal sem volt semmi válasz.
- Hé, Cas - szólt félhangosan. - Én vagyok az, Dean! Csak hoztam egy kis... - kezdte, majd tétován a dobozra pislogott. - ...pörköltet. Hagrid küldte.
Csend.
- Gondoltam megehetnénk együtt, vagy csak beadom - ajánlotta fel, és kezdte hülyén érezni magát, hogy egy ajtóhoz beszél, mert választ nem kap. - Tudod mit, leteszem az ajtó elé, aztán ha kell...
Csend.
- Oké, akkor itt hagyom - határozta el magát Dean. - Jó étvágyat hozzá. És jobbulást - tette még hozzá, aztán sóhajtott egy nagyot, és letette az ételt a földre. - Jó éjt, Cas - motyogta olyan halkan, hogy még ő maga is alig hallotta, és otthagyta a professzor szobáját.
Gondolkodott, hogy lemenjen enni, de nem sok kedve volt hozzá. Aggasztotta, hogy Castiel nem reagált. Be kellett volna nyitnia. Ha zárva is van az ajtó, legalább megpróbálta volna. Megtorpant, és már majdnem visszafordult, mikor lánccsörgést hallott, és rekedt kacajt. A következő pillanatban pedig hatalmas csattanást, amit egy ijedt, vékony visítás követett, és megjelent a folyosó végén Hóborc. A kopogószellem (bár Dean nem tudta, hogy így hívják) hátra sem nézve suhant végig a folyosón, el Dean mellett, mintha üldöznék. Dean a fegyvere után nyúlt, de mikor a szellem rá sem hederítve húzott el mellette, leengedte karját, és folytatta útját a szobája felé.
Útközben azon tűnődött, milyen furcsa hely is ez a Roxfort. Egy kísértetkastély, de szó szerint. És mégis, a diákok szeretik, a tanárok is, Sam teljesen le van nyűgözve, Cas meg kábé szerelmes a helybe. Nem értette. Ugyanakkor valahol kezdte ő maga is érezni. Volt a helyben valami, valami varázslatos - na persze, mi más lenne egy varázslóiskolában -, ami miatt ott akartál maradni. Valami bájos, családias. Még a hideg falak ellenére is melegséget árasztott.
Dean fejcsóválva lökte be Sammyvel közös nappalijuk ajtaját, és nyögve vetette le magát a kanapéra. Hátradőlt, és egy pillanatra csak hagyta, hogy átmossa testét a fáradtság, aztán úgy döntött, le kéne zuhanyoznia, mielőtt elalszik ruhástól, félig ülő helyzetben a kanapén.
Mire Sam felért a vacsorából, Dean már nyugtalanul fordult álmában egyik oldalról a másikra, ágyának biztos védelmében. Süteményes pörköltet lefetyelő kutyáról álmodott, és egy helyről, ami lángokban állt. A gyerekkori házuk. Karjában Sammy. De ahogy lenézett, egy hosszúkás, szőrös arc nézett rá vissza, és vonyítani kezdett.
Zihálva ébredt, és még sokáig feküdt ébren az ágyában, képtelen lévén kiűzni a fejéből az álom képeit.


*megjegyzés: az első bekezdésben felsorolt könyvcímek mind szerepelnek az eredeti regényekben, egyiket sem én találtam ki. A többit már igen. :)

Ennyi voltam mostanra. Annyira nem is rövid. Csodás és pihentető nyarat! :D