Elijah karácsonya

Egy régebbi kis karácsonyi szösszenetem. Elijah egy szentestéje, még a bujkálás időszakában.
A sztorit mutasd, ne pofázz >>

Jelentéktelen karácsony kiragadva a sok száz másik közül

Elégedetlenség. Harag. Bánat. Fásultság. Hidegség. Ezek az érzések uralkodtak a férfi fejében, aki hiába gyújtott be az apró kandallóba, a barátságosan ropogó fahasábok sem tudták elűzni a szobácska hűvös légkörét, amely egyrészt a kinti, fagyos időjárásnak köszönhetően a helyenként bizony erősen felújításra szoruló falakon át áradt befelé, másrészt belülről emésztette az ősi vámpírt.

Egyszer csak, mintha álomból ébredne, hirtelen felemelte a fejét, szemében elhatározás csillogott. Egy határozott mozdulattal felállt a fekete bőrfotelből, ahol eddig –szokásával ellentétben-görnyedt (igenig görnyedt, bármennyire fura is tőle!) , és csak ekkor tűnt fel neki, mennyire elmacskásodtak a tagjai. Valószínűleg órák, ha nem napok óta gubbaszthatott mozdulatlanul a pár teleírt papírlap fölé hajolva, néha a tartalmukat tanulmányozva, de leginkább csak elmerengve.

Hanyagul a sötét színű, fa dohányzóasztalra dobta a testvére hollétéről adatokat tartalmazó papírokat, feljegyzésekkel teli cetliket, és nyújtózkodott egy nagyot. Mikor kellemesen kiropogtatta a fél vázrendszerét, kényelmesen átbaktatott a kicsi, és lényegében üres konyhába. Kinyitotta a hűtőt, mert időszerű volt egy vérivás, és csalódottsággal vegyes meglepődéssel vette észre, hogy bizony ez az utolsó tasak.

Miután kiitta a vért, egy hosszú, íves dobással pont a kukába dobta az immár üres, átlátszó tasakot, és elindult táplálékot szerezni az elkövetkezendő időszakra. Az ajtó mellett leakasztotta kissé régimódi, ám elegáns fekete szövetkabátját a fogasról, és kisuhant a metsző fagyba.

Eleinte vámpír sebességgel száguldott, végig a házat körülvevő erdőn, egész a város széléig. Jól esett neki a mozgás, és a hideg levegő a fejét is kitisztította. Mikor azonban elhagyta az első házakat, és az utcákon már megjelenhettek kósza járókelők, normális tempóra lassított, és fejét leszegve, a földet bámulva ballagott, mélyen a gondolataiba merülve.

Az utóbbi időben semmi sikert nem hozott a kutatás, ami rendkívül elkeserítette, és kezdett félni. Nem tudhatta, hol van a fivére, és hogy mennyit tud róla. Ennyi erővel akár a következő percben rá is ronthatna. Erre a gondolatra gyanakodva körbekémlelt, de nem észlelt semmi rendellenességet. Az egyetlen mozgás az utca végében botorkáló öregasszonyé volt, aki valami felismerhetetlen dallamot dudorászott hangosan, és valószínűleg rettentő hamisan, miközben kis vászonszatyrában konzervdobozok ütődtek egymásnak minden csosszanó lépésével. Macskakonzerv – állapította meg a szag alapján akaratlanul is az ősi, majd folytatta útját, kizárva tudatából a nénikét.

Hiába vetett be minden módszert, amit ismert, és aknázta ki a kapcsolatai által nyújtott lehetőségeket, nem akadt Klaus nyomára. Na nem mintha alapból annyira meg akarta volna találni, de úgy vélte, ez az egyetlen esélye. Semmi kedve nem volt a következő évszázadokat, vagy ki tudja, mennyi időt egy, a méreteire szabott koporsóban tölteni, szívében egy tőrrel. Köszöni szépen, de az ’ ideiglenesen halott élőhalott’ cím már kicsit túlzásnak tűnik, hangzásra is, nem?

Szóval legjobb védekezés a támadás alapon elkezdte felkutatni a fivérét, remélve, hogy előbb bukkan a nyomára, mint Klaus az övére. Természetesen ha megtalálta, esze ágában nem lenne odamenni, de utána nyomon tudná követni, és ha veszélyes közelségbe kerül, vagy a nyomára bukkan, tudni fogja, hogy ideje a távozásnak. Így azonban napról napra retteghet, hogy a következő pillanatban azt veszi észre, hogy egy karó áll ki a mellkasából.

Évek óta ez volt az első hely, ahol huzamosabb időt eltöltött, mert szerencséjére sikerült kapcsolatba lépnie egy helyi boszorkánnyal, és egyezséget kötöttek. Biztos volt benne, hogy a nő sosem árulná el. Tisztességes volt, nem volt kit elvesztenie már, hogy zsarolható legyen, és nem utolsó sorban évtizedek óta bele volt zúgva a férfiba.

Ám már hónapok óta egy helyben volt, ami még ilyen körülmények között is veszélyesnek tetszett, így elhatározta, hogy pár napon belül odébb áll. Már csak azt kéne kitalálnia, hogy hová…

Épp ezen morfondírozott, mikor megakadt a szeme egy, az utca jeges macskakövén kuporgó, szakadt, bűzlő ruhás hajléktalanon. Nem is maga a tény volt érdekes, hogy a férfi koldus, hanem hogy nagyon erősen emlékeztette valakire a vámpírt. Küzdött ugyan ellene, de bevillant elméjébe az emlékkép.

- Beka! Beka! Állj meg! Ezért még kapni fogsz! – kiabált dühösen a kisfiú, és elszántan rohant visongva nevető kishúga után. Az egyik útkereszteződésben érte utol, és rávetette magát hátulról. Mindketten a porba zuhantak, és a lány menekülni próbált, de a bátyja elkapta a csuklóját, és nem fájdalmasan, de erősen tartotta, hogy ne mehessen el.

- Mondd meg, hová tetted! MOST! – üvöltötte a fiúcska, és keményen kishúga szemébe nézett. Az viszont egy cseppet sem ijedt meg, pimasz pillantást vetett rá, és megrázta a fejét, aranyszín fürtjei repkedtek a feje körül. Ettől persze a fiú még haragosabb lett. Nem tudta, mitévő legyen. Mégsem üthet meg egy lányt, főleg nem kisebbet, főleg nem a tulajdon testvérét. De neki KELL az a medál. Nem is lett volna szabad bárkinek is tudnia róla. Rebekah persze pont ezért azonnal megtalálta nála. Az ördögbe! – mérgelődött a kisfiú, és tanácstalanul bámult húgára.

Végül csak nem kellett határoznia a továbbiakról, mert egy pár sötétbarna csizma jelent meg a fejük mellett a porban, és ahogy lassan feltekintett, meglátta a lábhoz tartozó testet is. Szikár volt, kopott, de strapabíró anyagból készült ruhát hordott. Arcát kicsiny hegek szabdalták, de őszinte mosolya barátságos kifejezést kölcsönzött arcának. Vállig érő haja össze-vissza kócolódott a hűvös, őszi szélben.

Szigorú tekintettel nézte a két gyerek hempergő párosát, majd megszólalt reszelős hangján.

- A lányokat megvédeni kell, nem bántani, fiam! Ezt jól jegyezd meg, és többé ne tégy ilyen dőreséget. – csóválta a fejét az idegen, majd kezét nyújtotta, hogy felsegítse őket a porból. Először Rebekah-t, majd a kis Elijah-t is felemelte, és mikor már mindketten talpon voltak, és a ruhájukat porolgatták, erélyesen rászólt a fiúra:

- Rendben van, most pedig kérj bocsánatot! – nézett a barna szempárba

- Micsodaaa?! Na nem! Ő turkált bele a…. – kezdett volna hevesen tiltakozni a kisfiú, de az idegen egy szigorú pillantása elnémította. Húzta ugyan a száját, de fejét lehajtva elmorgott egy halk ’bocsánat’ –ot. Az ismeretlen elégedetten bólintott, megsimogatta Rebejah fejét, és tovább is ment. Elijah duzzogva, puffogva eltrappolt, és alig bírta megállni, hogy ne menjen vissza, és komolyan megsüsse a hugicáját, mikor az a biztonságos pár méteres távolságból még utánanézett, nyelvet öltött rá, és kacagva elszaladt.

Elijah pedig dühösen, válaszok nélkül dübörgött végig a falucskán, és egyenesen barátjához, a mészárszék tulajdonosának fiához ment. Ahol azonban rögtön az ajtóban beleütközött valakibe. Egy ’ Elnézést’ –et morogva felnézett, és tekintete az idegenével találkozott. Haragosan összevonta szemöldökét, hogy már mindenhol belebotlik, sarkon fordult, és mérgesen az utolsó olyan helyre futott, ahol nem kellett az ismeretlennel való találkozástól tartania: az erdőbe, egy rejtett, kicsi kis rétre, amit Klausszal fedeztek fel tavaly nyáron.

Ott végre megállhatott, és dühösen csapkodta a fák törzsét, de legalább lenyugodott, és attól kezdve nem is gondolt többet az idegesítő idegenre.

Mostanáig… Ugyanis a mocskos, savanyú szagú ruhafoszlányok közül egy az egyben az idegen arca nézett fel rá. Zavartan ráncolta a homlokát. Nem is gondolta, hogy emlékszik még rá, és mégis.

Gondolatban megrázta a fejét, és már indult volna tovább, mikor a koldus, valószínűleg túlesve a megdöbbenésén, hogy ez az elegáns ember vagy öt percig bámulta üveges tekintettel, arra a következtetésre juthatott, hogy ebből a valakiből még talán sikerülhet egy kis pénzt kicsikarnia, így reménykedve, behízelgően nyájas hangon megszólalt:

- Nagyon boldog, áldott karácsonyt kívánok Önnek, uram!  - próbálkozott, és igyekezett úgy tenni, mint aki komolyan gondolja, holott csak az esetleges adomány érdekelte.

Elijah erre, ha lehet, még jobban meglepődött. Karácsony lenne? Hiszen még csak most esett le a hó. Ezek szerint már hetek óta ki sem mozdult abból a kis lyukból, amit lakásként használ? Körülnézett, és csak most tűnt fel neki, hogy a házak ablakában feldíszített, színes izzókkal teliaggatott fákat látni, a közeli templomból pedig karácsonyi ének hangját sodorja feléjük az esti szél.

Tekintete visszatért a hajléktalanra. Tudta, hogy úgyis piára fogja költeni a férfi a pénzt, ha ugyan ad neki, és hogy maximum pár napra oldja meg gondjait, szóval gyakorlatilag semmivel nem jut előrébb, de úgy érezte, karácsonykor mégsem tagadhatja meg az embertől ezt az icipici ajándékot. Így hát kihúzott a kabátja zsebéből néhány tízdollárost, a férfi kezébe nyomta, majd a reakciót meg sem várva egy „Boldog karácsonyt!” morgással továbbállt.

Bármennyire is hülyeségnek érezte eddig az ilyet, mintha érezte volna, hogy a belsőjét valami kellemes érzés tölti meg. Vállat vont, és ha már úgyis erre jár, gondolta, benéz a templomba.

Mikor odaért a kicsi, jelentéktelen főtérre, a szépen kivilágított templom elé, épp emberek sereglettek ki a nagy kétszárnyú kapun, valószínűleg épp véget ért az esti karácsonyi mise. Elmélázva figyelte az embereket, akik jókívánságokat kiabálva elszállingóztak hazafelé, néhányan énekeltek közben, amin sokan nevettek, mégis bizonyos meghittséget kölcsönzött az estének.

Egy kislány és két kisfiú boldogan visongva hócsatáztak, és édesanyjuk sehogy sem tudta összeterelni őket, hogy végre hazamenjenek. Mikor egy eltévedt hógolyó egyenesen eltalálta az arcát, meglepetten pislogott, majd nevetésben tört ki, és ő is csatlakozott a játékhoz. Elijah mosolyogva figyelte a jelenetet, és egy pillanatra újra eszébe villant a családja.

Nos, valljuk be, rengeteg problémájuk volt, hiszen Klaus, nincs mit szépíteni, egyesével becserkészte, és koporsóba zárta őket, azért azt is meg kell említeni, hogy szerették egymást, a maguk módján. Végső soron Klaust is ez késztette erre a szélsőséges megoldásra.

Gyermekkorukban egymásnak sok szeretetet adtak, és sokat kaptak egymástól, de a szüleik nem voltak épp az érzelgősség megtestesülései. Főleg nem Michael… És ez leginkább Klaust érintette, rajta csapódott le legjobban. Ami már sok volt szeretetre éhes, lobbanékony, magányos lelkének. Azért Elijah sajnálta, hogy így alakult. Fivére csak húgukat tűrte meg maga mellett, vele volt elég szoros a viszonya ahhoz, hogy élhessenek egymás mellett… Ki tudja, meddig.

Most, hogy elfogta egy pillanatra ez a nosztalgikus érzés, bár nem volt túl nagy hívő, méltóságteljesen belépkedett a templomba, leült a leghátsó padba, lehunyta szemét, és egy pár percre átadta magát az ünnep hangulatának, testvéreire gondolt. Két bátyjára, akik minden bizonnyal most is a saját kis koporsójukban pihennek, valamint Klausra és Bekahra. Remélte, hogy bárhol is vannak, boldogok.

Újra elmosolyodott, és mikor már hazafelé sétált a kórházból zsákmányolt tucatnyi vértasakkal, nem bírta megállni; mint egy kisgyerek, ledobta magát az út menti szűz hóba, és csinált egy hóangyalt. Csuklójánál, derekánál felcsúszott a kabát, és a hó szinte égette csupasz bőrét, kabátja és nadrágja beázott, ám a legkevésbé sem bánta.

Rendkívüli módon meglepődött saját magán, aztán végül csak vállat vont, arra a következtetésre jutva, hogy ennyi szorongás és stressz után ráfért valami furcsa boldogság. Azért remélte, hogy senki nem volt szemtanúja pillanatnyi elgyengülésének, mikor is gyermeki énje kikukucskálhatott az oly gondosan felépített páncél, kifejlesztett, kiforrott személyiség mögül. Különben is, miféle több száz éves vámpír az, aki taknyos gyermekek módjára a hóban hentereg? A gondolat valahogy újra mosolyra késztette, és folytatta útját hazafelé, mert azért nem ártana meleg helyre kerülni, amíg még érzi a végtagjait...