Find a reason

Destiel. 8.évad utáni alternatív folytatás.
Végre egy viszonylag új írásom! :) Beteg voltam, és az itthon döglődésben nagyon elkapott a hangulat, úgyhogy két nap alatt összehoztam egy ilyet, amikor épp nem aludtam.
Majdnem 23ezer szavas, úgyhogy ha csak öt percetek van, nem ajánlom, hogy elkezdjétek. Viszont ezt tartom eddig talán a legjobban sikerült történetemnek, szóval... ajánlom magamat! ;)
Figyelmeztetés: Felnőtt tartalom. Helyenként. Ritkán.

- Dean! – hatol a kétségbeesett kiáltás valahonnan távolról, nagyon távolról a tudatába, de nem törődik vele. Fel sem fogja, miért szólongatják, miért zavarják. Nem számít.

Az egyetlen, ami számít, az orrát megcsapó rothadó bűz, a torkát szorongató erős kezek, amik a következő pillanatban elzárják a levegő útját, a képébe vicsorgó ellenfele, akinek fogairól nyers húscafatok lógnak, arca maszatos a vértől, szemei csillognak, és ahol fehérnek kellene lenniük, vörösen foglalják körbe a jeges zöldet. Így közelebbről már látszik, hogy a srác egészen fiatal, talán még a húszat sem töltötte. És mégis, itt vége lesz az életének, pedig még nem is élt igazán.

Dean mindezt valamiféle bénító tompultsággal érzékeli, látja, ahogy a rugaru közelebb hajol hozzá, a nyakánál fogva erősen a falhoz szögezi, a légszomj kezd valóban sürgetővé válni. De nem mozdul. Végtagjai zsibbadtan és ernyedten lógnak mellette, és mikor a fiú langymeleg, halált ígérő lélegzete a nyakába csap, és már csak a tarkóján összekócolódott szőke hajat látja az ellenségből, észreveszi a felé sprintelő Samet, és beletelik pár másodpercbe, mire ráeszmél, hogy az öccse mozgó szája és az ő nevének harsogása valahogy összefügg, majd éles fájdalom hasít nyakának húsába, és hirtelen minden tisztább lesz.

Az eddig szinte szürke és lelassult világ most élénk színeket kap, Dean figyelme egyetlen apró rezdülést sem kerül el. A fájdalom növekedésével csökken a fal, ami Dean elméjét körülveszi, noha eddig nem is volt tudatában, hogy egyáltalán létezik.

Viszont nem sok ideje marad ennek a felszabadító felfedezésnek örülni, ugyanis a fájdalom kezd elmosni minden mást. Fura, hogy a vérveszteségtől és a levegőhiánytól már ájultnak kéne lennie, mégis minden olyan tiszta. Ijesztően szokatlan a felfedezés, hiszen akárhányszor került halál közeli élménybe – szó szerint -, rendszerint nem igazán tudott tudatánál maradni. És igen sok tapasztalata van már ilyen téren. Most mégis…

És akkor rájön. Ez egy esély. Azért tud világosan gondolkodni, egyre élettelenebb teste ellenére, mert kezd kiszakadni belőle. Végre megszabadulhat. Nincs több fájdalom, kétség, düh és szomorúság. Nincs több veszteség. Kihuny a szemében a fény, és megadva magát, szinte már boldogan várja, hogy vége legyen.

Fény robban, lángok égetik, szinte felemésztetik őt, Sam őrjöngő ordítozását hallja, és tudja, hogy nagyon önző, amiért magára hagyná, de már nem bírja tovább. Sammynek is jobb lesz nélküle, az állandó szenvedése és alkoholizálása nélkül. Tovább élhet a bátyja összetört roncsának maradékai nélkül.

A narancssárga-piros tűz belekap az ingébe, süti a bőrét, valaki rángatja és cibálja, majd a fájdalom abbamarad, és ő eltávolodik.

-    ҉    ∞    ҉    -

A nyelve felpüffedtnek érződött, és száraz volt a torka, egyetlen csepp vízért ölni tudott volna. De nemhogy ölni, még mozogni sem volt képes abban a pillanatban. Az is hatalmas erőfeszítést igényelt, hogy kinyissa a szemét. Majd rögtön be is csukta, ugyanis az éles fény bántotta a retináját, könnyezni kezdett. Lassan, résnyire felhúzott szemhéjjal újra próbálkozott, és ezúttal sikerrel járt.

Egy steril, fertőtlenítő- és gyógyszerszagú kórházi szobában feküdt, vastag, fehér, rohadtul kemény huzatú paplan alatt, a tipikus kórházi hálóingben, amit állandóan ráaggattak. Alkarjából csövek lógtak ki, mellkasát és nyakát vastag kötés takarta, a jobb bokája pedig olyan merev és nehezen mozdítható volt, hogy tuti rendesen meghúzta.

Azonban mindez eltörpült a borzasztó száraz és égető érzés mellett, amivel minden egyes lélegzetvétel járt, végigperzselve az orrjáratát, torkát, légcsövét, lüktető fájdalmat keltve a tüdejében.

Erőtlen köhögést produkált, ez azonban inkább hasonlíthatott egy haldokló ló utolsó hörgésére, és még rosszabb lett tőle, úgyhogy nem is kísérletezett vele tovább. Inkább újra körülnézett a siralmas leltár után, hátha talál valakit elérhető közelségben, aki tud vizet adni neki.

Sajnos minden jel szerint egyedül volt a szobában, és bár az egyetlen ablak teljesen be volt sötétítve egy redőnnyel, a szinte nulla forgalomból az ajtaja túloldalán arra következtetett, hogy éjszaka van. Vagy valami halálosan eldugott kis kórházba került, ami szintén lehetséges opció.

Ekkor léptek közeledtek az ajtajához, majd nyikorgott kicsit az öreg nyílászáró, és megjelent Sammy, a maga jókora termetével szinte lefejelve az ajtófélfa tetejét. Amint a szeme Deanre siklott, és észrevette, hogy a bátyja ébren van, nyúzott arcán megkönnyebbült mosoly terült szét, és két lendületes lépéssel máris az ágy mellett állt, szótlanul, de sokat mondó szemekkel bámulva le a betegre.

- Dean… - kezdte, de a szavak valahogy nem jöttek.

- Nyugi, Sammy, minden rendben – nyugtatta Dean ösztönösen, és bár kegyetlenül nehéz és fájdalmas volt a mozdulat, szeme sem rebbent, ahogy felült és biztatóan megszorította az öccse karját.

Sam pedig csak helyet foglalt az ágy melletti széken, fejét Dean ágyának szélére hajtotta, és csöndesen belefúrta fejét a kemény huzatba, viszonozva a kéz szorítását. Pár másodperc alatt összeszedte magát, felnézett, és már jóval koncentráltabban összefoglalta Deannek a sérüléseit.

Egy kificamodott boka, komoly égési sérülések a mellkasán, véraláfutások és marcangolt sem a nyakán, amiből hiányzott némi hús is, de nem annyi, hogy maradandó károsodást okozhasson. Noha majdnem meghalt, ahhoz képest egész jól megúszta. Sam nagyon kicentizte, mikor égesse el azt a rugarut, de sikerült megmentenie Deant.

Sajnos.

-    ҉    ∞    ҉    -

A lábadozás lassú és unalmas volt. Rettenetesen unalmas, és Dean haszontalannak és tehernek és nyomoréknak, egy roncsnak érezte magát. Testileg és lelkileg is.

Aztán egy nap hatalmas fordulat következett be az életében, valami, amire egyáltalán nem számított.

A megszokott módon kezdte napi rutinját: felkelt, evett valamit, amit Sam gondosan előre megvett előző este, bevett néhány fájdalomcsillapítót, aztán csak hevert a kanapén borzalmasan ugyanolyan filmeket bámulva, úgy, hogy nagyjából öt perc után már egyikre sem tudott figyelni.

Néha, mikor Sam napokra elutazott valami meló miatt, kiment a kunyhó mögötti rétre és lőtt. Fákra, céltáblára, apró tárgyakra, bármire. A lényeg a berögződött cselekvés megnyugtató monotonsága volt. Aztán visszament, és tévézett.

Egyszer Sam hozott neki néhány pornófilmet, hátha azok felrázzák kicsit. Deannek nem volt szíve megmondani, hogy ezeket már tizenévesen is látta, ráadásul pocsék minőségűek, tehát úgy tett, mintha örülne nekik, megköszönte, és ha az öccse hazaért, rendszerint berakta valamelyiket és beletekert, mintha már rég azt nézné, hogy azonnal és látványosan megállítsa, mikor Sam belép a nappaliba.

Valójában hónapok óta nem nézett meg egyetlen pornót sem. Hónapok óta nem volt orgazmusa sem. De valahogy már ez sem hiányzott neki. Többé semmi sem hiányzott neki, semmire sem vágyott, semmi sem tudta lázba hozni. Napok jöttek és mentek, Sam jött és ment, ő meg csak ott poshadt és vegetált.

Egészen addig a napig.

Alig két dögunalmas film ment le a háttérben, míg ő csak nézett ki a fejéből érdektelenül, mikor az Impala beállt a ház elé és Dean meglepetten kapta fel a fejét. Sammy még csak hajnalban ment el, és napokig nem volt várható. Dean megpróbált vele tartani, de hosszas győzködés után belement, hogy ezt a vadászatot még kihagyja, azonban a következőre már becsatlakozik.

Tehát igencsak meglepő volt a hirtelen visszatérő Sam. És volt vele még valaki, de Deannek halványlila sejtelme sem volt, ki lehet az, csak a lépteit hallotta, az ablakra vetülő árnyékát látta.

Aztán minden nagyon gyorsan történt. Nyílt az ajtó. Sam belépett, arca zavarodottságot tükrözött, ugyanakkor mintha valaminek nagyon örült volna. És akkor belépett a másik férfi. Mocskos póló, rászáradt sártól megkeményedett nadrág. Kócos haj. Bizonytalan, kissé elnyílt száj. Kérdő, kutató, kék szemek. Csodálatos, mennyei kékség.

Dean elejtetette a sörösüveget, és sóbálvánnyá dermedve, leesett állal bámult a férfira. Ez lehetetlen. Valami nem stimmelt, valamiért ez most nagyon nem volt oké, de fogalma sem volt, miért. Csak azt tudta, hogy nem szabadott volna itt lennie, de elnyomta az érzést és zaklatottan, fuldokolva nyögte: - Cas!

-    ҉    ∞    ҉    -

Egyikük sem tudta, hogy lehet, hogy Castiel ott volt és élt, de mindegyiküknek megvolt a maga elmélete. Castiel nyilvánvalóan úgy hitte, Isten mentette meg, ám büntetésből emberi testbe zárta. Ennél sokkal rosszabbat érdemelt volna, de Isten kegyes és megbocsájtó. A lehető legjobbat tette vele, pedig engedetlen volt és áruló.

Dean szerint biztos, hogy nem Isten volt. Az a pasas sosem cselekszik semmi hasznosat, sőt, úgy alapjában véve semmit sem. Azt sem zárta ki, hogy Isten már nem is az isten. De ezt inkább nem hangoztatta, csupán néha megjegyezte, hogy ő inkább úgy gondolja, valamiféle csoda, hogy Cas visszakerült, és nem kéne firtatni, csak örülni neki. Ő a maga részéről pont így is tett.

Sam úgy vélte, mivel a leviatánok távoztak Castiel testéből, talán az angyal is velük távozott, de a porhüvely így túlélhette. Dean szerint ez baromság volt, és ezt a nézetét hangoztatta is. Sammy másik magyarázata, hogy mivel Castiel csak jót akart, megint a Mennybe jutott volna, de mivel az eszközei véresek és brutálisak voltak, oda sem térhetett vissza, így megragadt náluk. Dean ezzel sem értett egyet, de ebben több rációt látott. Talán annyit változtatott volna, hogy Cas a módszerei miatt a Pokolba jutott volna, de ott nem tudták elviselni lelkének fénylő tisztaságát, úgyhogy inkább visszaküldték a földiekhez.

Akárhogy is, két dolog biztos volt. Cas élt és Cas ember volt. Ami rengeteg intézkedést vont maga után, első és legfontosabb kötelességként az edzést. Lehet, hogy Castiel rengeteg tapasztalattal rendelkezett, sőt, nemrég ő vezette az angyalok polgárháborúját, ami valószínűleg egymagában véresebb volt, mint az összes emberi háború együtt. Lehet, hogy született harcos volt. Lehet, hogy elszánt és határozott volt, nyugodt és pontos mozgású.

De ugyanakkor teljesen más harcmodort és helyzetet kellett megszoknia, mint amit addig használt, amiben addig élt. És ez talán még nehezebb volt, mintha egyáltalán nem lett volna harcos múltja. Viszont becsületére legyen mondva, mindent megtett.

Miután besétált abba a tóba, Cas következő emléke az volt, hogy magához tér ugyanannak a tónak a partján, vizesen, és nagyon is emberien. Magára hagyottan. Elmesélte a Winchester fiúknak, mint rázódott bele az emberi létbe, milyen nehézségei adódtak az első napokban, majd hogyan oldotta meg őket. Elmondta, hogy mennyire szüksége volt rájuk, mert senkit és semmit nem ismert, ám mivel nem tudott hozzájuk elérhetőséget, kénytelen volt kitalálni, hogyan találja meg őket. És ezalatt edzett. Tudta, hogy ez elsődleges az életben maradásához.

De most végre velük volt. Követte őket a gyanús esetek, majd hirtelen megoldódásaik nyomán. Ismerte a stílusukat, tudta, milyen esetek szúrtak szemet nekik, és ezzel a legutóbbival most mázlija volt, időben érkezett, hogy azonnal összefusson Sammel.

Aki hazahozta ideiglenes szállásukra, majd visszament elintézni az ügyet. Így Cas és Dean jelenleg kettesben voltak, teli feszültséggel és zaklatott értetlenséggel. Teli szenvedéssel és fájdalommal. Dean továbbra is úgy érezte, meg kellett volna halnia a legutóbb, Cas pedig úgy érezte, ő meg is tette. Embernek lenni az angyal után olyan, mintha fűcsomó lennél következő életedben. Kicsi, jelentéktelen, korlátolt és törékeny. Cselekvésképtelen.

Dean utálta az életét. Cas utálta az emberi életét.

-    ҉    ∞    ҉    -

Dean egész délután a kanapén terpeszkedett, és a képernyőt bámulta, még a szokásosnál is kifejezéstelenebb arccal. A kezdeti lelkesedés, amit Cas megjelenésekor érzett, mostanra szinte teljesen eltűnt, visszafoglalta magának a területet a fásult szürkeség. Noha továbbra is örült a ténynek, hogy Cas él, kezdett rájönni, hogy a férfi ettől szörnyen szenved.

Felötlött benne a gondolat, hogy beszél vele, lelkiznek kicsit, de sehogy sem tudta rávenni magát. Ami talán nem is volt baj, ha abból indult ki, hogy nagy valószínűséggel csak még lejjebb rántaná Cast, tekintve hogy ő sincs épp a helyzet magaslatán. Elbaszott egy helyzet.

Mikor már elég későre járt ahhoz, hogy ráfoghassa, alvásidő van -, hogy aztán órákig forgolódjon álmatlanul az ágyában, de legalább kevésbé látványosan szenvedve,- kinyomta a tévét és kicsoszogott a kicsike konyhába hogy egyen valamit.

Castiel ott ült a konyhaasztalnál, előtte egy pohár víz tele muslincával, ami arról árulkodott, hogy már réges-rég kitölthette magának, de hozzá sem nyúlt. Arcát borosta fedte, szeme karikás volt, a feltűrt ingujj szabadon hagyta alkarját, így jól látható volt a közelmúltban odakerült rengeteg vágás és horzsolás. Egyedül a ruhája uralkodott ápoltságról, mert azt aznap délelőtt vette kölcsön Deantől, míg nem szereztek neki saját göncöket.

Mikor Dean belépett, Cas nem vette észre, de a hűtőajtó csapódására összerezzent, és ideges pillantással körülnézett. Meglátta Deant, és mosolyt erőltetett az arcára, de még ő is érezte, hogy nagyon mű, ezért inkább abbahagyta. Visszafordult a pohárhoz, és folytatta az üres bámulást.

Dean valami húsos tésztát melegített magának, amit a hűtőben talált, és közben felváltva fixírozta a padlót és pislogott lopva Cas felé, aki mereven ült, egyenes háttal, de valami mégis arról árulkodott, hogy a férfi összetört volt és szenvedett valamitől. A mikró csipogott, Dean a gőzölgő étellel helyet foglalt Cas-szel szemben, és már majdnem bekapta az első falatot, mikor eszébe jutott, hogy Cas semmit sem evett, mióta ott volt.

- Hé, Cas! – szólította meg, és a hangja kicsit rekedtes volt, mert mostanában nem sokat beszélt.

Az ex-angyal ránézett, rendszerint átható kék pillantása azonban most alig fókuszált és mélységes volt. Dean úgy érezte, mintha belezuhant volna, de nem a zuhanás szabadságával, hanem mintha valami húzná le a sötétségbe. Nem bírta, megtörte a szemkontaktust, és olyan vizsgálódva vette szemügyre a vízbe fulladt muslincákat, mintha ez lett volna hetek óta a legérdekesebb esemény az életében. Sajnos valóban volt erre némi esély.

- Akarsz enni? – tette fel végül a kérdést, de nem nézett Casre. A feleletre néhány másodpercet várni kellett, de a férfi végül visszautasította az ételt. Ő tudja… Dean nekilátott a tésztának, és majdnem ízlett is neki. Cas csöndesen követte a tekintetével Dean minden mozdulatát, míg a férfi evett.

-    ҉    ∞    ҉    -

Dean hirtelen ébredt, azonnal felült az ágyon, és máris a kezében szorongatott egy tőrt. Lélegzetvisszafojtva figyelt, hátha neszezést hall, ami elárulja, mi keltette fel. Összeráncolt szemöldökkel a hideg földre lendítette a lábait, és ugrásra készen ült az ágy szélén. De minden csendesnek tűnt. Felállt, és az ajtó fele lopakodott, hogy gyorsan körülnézzen a kis házikóban, különben kizárt, hogy vissza tudott volna aludni, és hatalmas ostobaság is lett volna. Ha az érzékei szokatlan jelenséget észleltek, akkor igazuk volt. Mint mindig, egészen fiatal kora óta. Kilesett a szobaajtón, de sehol semmi. És ekkor meghallotta.

Szaggatott, szánalmat keltő hang volt, a zihálás és a zokogás furcsa keveréke, és egyenesen a Castielnek kiutalt matrac felől jött, a nappali melletti alig pár négyzetméteres lyukból. Tulajdonképpen pont annyi, hogy Dean be tudta szuszakolni a matracot, és maradt annyi hely, ahol egy szék állt, rajta Cas kölcsönruháival.

Dean ledobta a tévé tetejére a tőrt, és berontott Cas szobájába. A férfiról folyt a víz, dobálta magát, és azt a borzalmas nyüszögő hangot hallatta. Dean éles csavarást érzett a mellkasában, és letérdelt a matrac szélére. Elkapta a hánykolódó Castiel vállát, és kicsit megrázta, közben határozottan szólongatva őt: - Cas! Caaas! Hé, Cas, ébredj!

Cas rögtön felébredt és űzött tekintettel, zavarodottan nézett körül. Észrevette Deant a félhomályban, amint aggódó arccal fölé hajolt, erős szorításával határozottan tartotta a vállát, bőrének melegsége átszivárgott a remegő Casbe, akinek fogalma sem volt, hogy lehet az, hogy egyszerre izzadt, és kegyetlenül fázik.

Miután Cas megnyugodott – ez legalább két percet igénybe vett, és Dean nem tudta eldönteni, hogy ennek az oka egy különösen rossz álom vagy a tény, hogy Cas az utóbbi párezer évben nem álmodott, így nem volt túl nagy tapasztalata rémálmok terén -, Dean leült vele szemben törökülésben a matracra, és bár nem volt túl sok hangulata ehhez, valamiért mégis azon kapta magát, hogy kérdez.

Kérdezte Cast arról, milyen volt az utóbbi pár hete. Megkérdezte, mit gondol a jelenlegi helyzetéről, lát-e reményt a kegyének visszaszerzésére, hogyan vélekedik az emberi képességeiről. Megkérdezte, milyen embernek lenni angyalból. Megkérdezte, tud-e valahogyan segíteni Casnek.

Fogalma sem volt, hogy jól csinálja, vagy csak ront a helyzeten, de valami azt súgta neki, beszéltesse Cast, hadd adja ki magából szerencsétlen azt a rengeteg felgyűlt szarságot. Kizárólag terápiás célzattal tette ezt. És talán egy kicsit kíváncsiságból.

Cas pedig, bár lassan jött bele, mesélni kezdett, és egy idő után már ha akarta volna sem tudta volna abbahagyni. Deannek annyi volt a dolga, hogy ült és hallgatta, és azon kapta magát, hogy míg minden egyes szóra odafigyelt, figyelme megoszlott, és tekintete elmerült Cas végtelen óceánkékségében. De most nem volt olyan rossz az érzés, mint az este a konyhában. Most is érezte a pusztító fekete örvényt, de úgy érezte, képes úgy lavírozni, hogy ne kerüljön veszélybe, míg belemerül az óceánba.

Szó esett a legkülönbözőbb és legmeglepőbb beilleszkedési problémákról, például hogy Casnek napokba telt, mire megszokta, hogy nem tud pillanatok alatt eltűnni és tök máshol megjelenni, vagy hogy a boltban ötlete sem volt, mire jó egy mirelit pizza, és eszébe sem jutott fogkefét vagy WC-papírt venni, ami aznap még elég kellemetlen hibának bizonyult. Beszélt a pénz használatával, és egyáltalán megszerzésével járó nehézségekről, arról, hogy többször is megégette vagy lefagyasztotta a bőrét, mire sikerült beállítania a zuhanyt egy elfogadható hőmérsékletre. És említett sokkal érzelmesebb és komolyabb témákat is. Ilyenkor a szeme egy sötétebb kék színt öltött, és Dean érezte.

Mire Castiel befejezte a beszámolót és Dean kifogyott a kérdésekből, odakint hajnalodott, de még legalább három órájuk volt, mire ténylegesen felkel a nap, és mindketten nyúzottak és fáradtak voltak. Dean azt javasolta, aludjanak, amíg tehetik, hiszen úgysem volt semmi dolguk az égvilágon, viszont mindkettőjük elég rossz bőrben volt.

De Cas nem volt képes elaludni, ezek után nem. Fejében egymást kergették a valóság és az álom cifra képei, egy hatalmas színes masszába olvadva össze. Dean visszament a szobájába és ő ott maradt a hideg, málló vakolatú kis lyukban, összekucorodva a takaró alatt, és kiáltani akart.

Kiáltani Deannek, hogy jöjjön vissza, ne hagyja itt egyedül, csak most ne. Kiáltani, mert félt. Kiáltani, mert valahogy ki kellett volna adnia magából a feszültséget. Kiáltani, maga sem tudta miért.

A beszélgetés ugyan jót tett neki, de közel sem űzte el a démonjait. Meglepő volt a felfedezés, mennyivel alattomosabbak és ártóbbak az ember belsejét marcangoló szörnyek, mint a hús-vér, kinti – avagy lenti – világhoz tartozóak.

Cas kétségbeesetten bámulta a plafont, és az öklére harapott, hogy ne kiáltson. Deannek pihennie kellett, így is a fél éjszakáját rá pazarolta, pedig alvásra lett volna szüksége. Neki is, de ő nem tudott aludni. Legalább a rémálmok sem tértek vissza.

Nagyot nyelt és megfeszítette állkapcsát az öklén. Olyan erősen harapott, hogy könnyezni kezdett a fájdalomtól, de nem volt elég. Szüksége volt a fájdalomra, mert akkor csak arra koncentrált. Kiserkent a vére, és ahogy megérezte a fémes ízt, rájött, hogy undorodik magától. Hát ez lett belőle.

-    ҉    ∞    ҉    -

Dean reggelit készített magának és Casnek, miután másfél óráig fetrengett álmatlanul az ágyában. De legalább azt az időt kihasználta, és gondolkodott. Szüksége volt már rá, ugyanis a feje az utóbbi időben olyan lett, mintha kicentrifugázták volna: minden szerteszét és összerázva, kifacsarva. Most kicsit jobb lett a helyzet.

És talán az is segített kicsit, hogy végre talált magának egy új célt. Mostantól új célja lett, hogy Casnek segítsen túlélni, ahelyett, hogy magába roskadva tengődne. Amikor a férfi még angyal volt, rengeteget segített nekik, ahol tudott, megbízott bennük és ők is számíthattak rá. Itt volt az ideje viszonozni. Ez a legkevesebb.

Míg az omlett megsült, és lefőtt egy adag tea a fazékban, Dean az ablakhoz sétált, és kibámult a kora reggeli halvány napsütésbe. Siralmas látványt nyújtott a hátsó kert, elszáradt és kidőlt fák, egy rozoga fészer, ami valószínűleg üresen állt a kerítés mellett, Dean sosem nézte meg, van-e benne valami. Néhány gumiabroncs, két rongyosra lőtt, házi készítésű céltábla és egy szétszurkált szalmabála. Rengeteg gyomnövény és néhány pitypang. Rendet kellett volna tenni, és Dean hetek, talán hónapok óta először érzett magában valamiféle igényt arra, hogy dolgozzon, hogy fizikai munkát végezzen, hogy lássa, amint valami új erőre kap a keze által. Pont, mint régen az Impalával, nem is egyszer – szegény bébi sok mindent megélt már, de amazon módjára kiállta az összeset.

Visszafordult a tűzhelyhez és elzárta azt, az omlettről illatozva szállt fel a gőz. Elosztotta két tányérba, kenyeret kotort elő hozzá valamelyik szekrényből, és keresett két bögrét a teának. Őszintén belegondolva talán évek óta nem ivott teát, de úgy gondolta, Cas szereti. Ő az a típus volt, aki szeretné a teát.

Pont mikor egy második villa előkerítésén fáradozott, kicsoszogott Cas is. Karikás volt a szeme, lógott rajta a póló, ami eredetileg Deané volt. Pedig a magasságuk majdnem megegyezett, Dean épp csak annyival volt magasabb, hogy ha szorosan Cas elé állt, egy kicsit lefelé kellett néznie, de csak ha egészen közel állt hozzá. Most Cas mégis úgy festett, mintha egy zsákot húzott volna magára; túl hosszúnak és nagyon bőnek tűnt a póló. És ez nem azért volt, mert a ruhadarab kinyúlt, inkább az ex-angyal nyúzottsága, beesett arca alapján nyilvánvaló fogyás miatt.

Dean felé nyújtotta a talált villát, és intett, hogy foglaljon helyet az asztalnál. Cukrot vett elő, és egy fél citrom is szemet szúrt neki a hűtőajtó tartójában. Nahát, micsoda tisztességes reggelit rittyentett itt össze!

Leült a Casszel szemközti székre, és elvett egy szelet kenyeret.

- Nem eszel? – vonta fel a szemöldökét, mert a férfi mindössze mozdulatlanul ült, és az ételt nézte. – Gondoltam, hátha szereted az omlettet? Próbáltad már egyáltalán? – próbálta rábeszélni, és csak most jutott eszébe, hogy lehet, hogy Cas nem is szereti. De hát ki ne szeretné az omlettet?!

- De, azt hiszem – biccentett Cas és beleharapott a saját kenyerébe. Akkurátusan megrágta, nyelt, újra harapott. Evett hozzá egy kis tojást is.

- Hát, jó étvágyat! – motyogta Dean tele szájjal, és örült, hogy eszébe jutott ez az apró udvariasság, ami még Lisáéknál vált részévé, de azóta azt hitte, rég kiirtotta belőle az idő. Nos, talán tévedett.

- Egyébként mivel iszod a teát? Oké, gondolom, fogalmad sincs, szóval én a citromot ajánlom, de rakhatsz bele nyugodtan cukrot is – jegyezte meg Dean, de ő maga ízesítés nélkül kortyolt bele a még forró italba. – Elvileg a tej sem romlott még meg, de nagyon remélem, hogy te nem azzal fogod inni a teát. Bizarr szokás – fintorgott, és újra ivott egy kortyot.

Cas nem válaszolt, de citromot csavart a bögréjébe, majd rámarkolt az oldalára, és majdnem elejtette, mert az égető forrósság felkészületlenül érte. Dean beleröhögött a teájába, de köhögésnek álcázta.

Miután szürcsölt egy kicsit, Cas úgy döntött, megpróbálja a cukrot is. Ezután jelentősen javult a tea íze, és bár csak apró kortyokban tudta inni a hőmérséklete miatt – Dean vajon hogyan tudta máris meginni az egészet? Nagyon forró! -, levonta a következtetést, hogy szereti a teát. Ennek volt a legkevésbé fura íze.

Az omlett is finom volt, még meleg, jó illatú, és szinte szétmállott a szájában. Dean remek szakács volt. Tulajdonképpen ennek nem kellett volna meglepnie, hiszen Dean mindenhez értett, és mindenben jó volt, de talán a konyhaművészete lett volna az, amit Cas az utolsók közé sorol. Nyilvánvalóan tévedett.

- Köszönöm, hogy készítettél nekem reggelit, Dean! – tette le a villát az utolsó falat után Cas, és elégedetten dőlt hátra a széken, kezébe véve az időközben ihatóan kellemes melegre hűlt teát. Meglehetősen sokat javított a közérzetén ez az étkezés. Valószínűleg ez volt az első tisztességes étel, amit magához vett, mióta ember.

- Rád fért – hárította el Dean a köszönetet egy vállrándítással. Ő a maga részéről már percekkel korábban megette a saját adagját, és aztán csak azt nézte, ahogy Cas falatozott. Megmagyarázhatatlan örömmel töltötte el a látvány. Vagy lehet, hogy csak annak örült, hogy friss kaja került a gyomrába.

- Mit gondolsz, Cas, van kedved kicsit levegőzni? – állt fel Dean, és belehányta a mosogatóba a használt tányérokat meg bögréket. – Ki kéne pofozni a kertet, ha már eddig basztam megcsinálni.

- Szívesen segítek neked, Dean, csak mondd el, mit tegyek – jelentette ki Cas, és már talpon is volt, várakozásteljesen bámult Deanre, egészen közelről. Úgy tűnt, ettől a szokásától nem sikerült megválnia. Lélegzete a másik arcába csapott, és valóban, ahogy Dean belenézett a kék csillogásba, alig érzékelhetően, de lejjebb voltak, mint a saját szemei.

- Vegyél fel valami kabátot, találsz a szekrényben – válaszolta Dean, és gyorsan, túl hirtelen mozdulattal fordult el, majd viharzott be a szobájába. Azt nem is említette, hogy a ballonkabát is megvolt még. Az ágya alatt, gondosan elrejtve Sammy kutató tekintete elől, de csupán karnyújtásnyira tőle, ha szüksége lett volna rá. Bár miért is lett volna?

Nem, az a kabát ott maradt. Volt elég neki meg Samnek, Cas biztosan talál magának megfelelőt. De erről az egyről, ami történetesen pont az övé, nem kellett tudnia. Az jó helyen volt ott.

-    ҉    ∞    ҉    -

A friss levegő és a fizikai munka, amivel a különböző lomok és farönkök emelgetése járt, megtették a hatásukat. Dean sokkal jobb közérzettel lépett be a kis házba a hátsó ajtón, mint mikor délelőtt kisétált rajta. A nap már alacsonyan járt az égen, épp csak kilátszott a narancssárga korong teteje az erdő fái fölött.

- Hé, Dean, ezt hova tegyem vissza? – csápolt Castiel egy kisebb méretű fejszével, és olyan nevetséges és szokatlan látványt nyújtott, hogy Dean elvigyorodott.

- Csak támaszd ide a ház falának – intett maga mellé, majd végiglépdelt a nappalin és becsörtetett a fürdőszobába.

Lerúgta saras bakancsát, lehúzta a zoknit, lecibálta izzadt testéről a koszos, szakadt farmert és a pólót, aztán csak állt a kicsi, maszatos tükör előtt a csapnál, egy szál bokszerben, és nem tudta nem észrevenni, hogy sokkal emberibben festett, mint pár nappal ezelőtt.

Arcának sápadtsága eltűnt, kipirulva, jóval élettelibb szemekkel fürkészte tükörképét. A szeme alatti karikák is visszavonulót fújtak, igaz, még hátrahagytak magukból valamennyit. Borostája árulkodott a sok hetes nemtörődömségről, ami alatt csak Sammy miatt, a látszat kedvéért volt hajlandó néhanapján megborotválkozni, és most többnapos arcszőrzettel büszkélkedhetett.

Dean sóhajtott egyet, levette a bokszeralsót is, és belépett az apró zuhanyfülkébe. Mikor a jéghideg víz rázúdult, káromkodott egy sort a foga alatt, de szerencsére alig pár másodperc múlva már kellemesen meleg patakokban csordogált alá a víz a testén.

Legalább negyed órán keresztül áztatta magát, és mikor a derekára csavart törülközőben, férfias tusfürdőjének illatfelhőjében kilépett a fürdőből, kezében a kupacnyi mocskos ruhával, Castielt a konyhában találta, amint a férfi – és itt nem is tudta, hogy meglepődjön, vagy inkább elégedett legyen, mert beigazolódott a sejtése, esetleg büszke legyen Casre, hogy már ilyen házias – teát főzött. Elmosolyodott, és a kupac ruhát behajította a szobája ajtaján, majd a konyhába sétált.

- Dean, nem találtam felmosórongyot, ezért egy használt fürdőlepedővel töröltem fel a sarat, ami kiszóródott a bakancsodból, remélem, nem baj. Simán ki lehet mosni – jegyezte meg Cas hátra sem nézve, majd elzárta a gázt a fazék alatt, és megfordulva szembe találta magát a félmeztelen, csodálkozó, hálás pillantású Deannel.

- Öhm, köszi, Cas. Igazán nem kellett volna – vonogatta kissé zavartan a vállát. Utoljára talán öt-hat éves korában mostak fel utána, ha összemocskolt valamit. – Ha akarsz, te is elmehetsz fürdeni – nézett Den jelentőségteljesen az izzadtságfoltos, szintén összekoszolódott ruhákra Casen.

És mivel közel állt hozzá, nem tudta nem észrevenni, mint árad a melegség az ex-angyal felől, és összeborzongott a hűvös konyhában, mellbimbói megkeményedtek a hidegtől, mellkasa libabőrös lett. Orrlyukai kitágultak, és mélyen beszívta Cas illatát, ami az izzadtságáéval keveredett. Természet. Nedves, porhanyós föld, zsenge levelek, felfelé törő fák kérge, dús lombkorona és tiszta, éltető levegőillata volt. Összetett, és mégis a legegyszerűbb, legtermészetesebb.

Ekkor Cas tett egy csoszogó, tétova lépést Dean irányába, szemei a félmeztelen, libabőrös mellkas izmaira tapadtak, lecsúsztak a kockás hasra, majd visszatértek Dean szemeihez. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy érezték a másik leheletének párás melegét. Bár sokszor álltak már ebben a helyzetben, most mégis minden más volt.

Cas ember lett, Cas izzadt lett, Cas csábító lett. Dean ember maradt, Dean életben maradt, Dean vele maradt és Dean csábítóan férfias maradt.

Ha át lehetne hidalni azt a pár centit, hiszen mindketten ugyan azt akarják… De nem. Dean hirtelen észbe kapott. Cas rohadtul pasi, és rohadtul azt sem tudja, mire valók az ilyen érzések. Valószínűleg összekeveri a testi vágyat a lelki érzelmekkel, megzavarja az új helyzet. Hálás Deannek, amiért befogadták és támogatják – nem mintha ez nem lenne magától értetődő.

Másodpercekkel azelőtt, hogy megtört volna az ellenállás, és egy heves, forró csókban forrhattak volna össze, Dean hátralépett, és zaklatottan a hajába túrva eltrappolt a szobájába, bevágva maga mögött az ajtót.

Otthagyva a konyhában a zavarodott, fájdalmasan magányos érzésekkel vívódó Cast, aki már semmit sem értett. Nem tudta mire vélni, hogy az egyik pillanatban úgy tűnik, Dean is vágyik rá, a következőben pedig szinte dühös rá, amiért ott van. Ugyanakkor nem állt szándékában Dean terhére lenni, ezt a másiknak tudnia kellett.

Végül Cas megmozdult, komótosan besétált a fürdőbe, gépiesen lezuhanyozott, jobb híján Dean tusfürdőjét használva – a másik, egy kék flakonos, semlegesebb illatú, nyilván Samhez tartozott. Miután kiszállt a zuhany alól, és Deanhez hasonlóan a derekára csavart törülközőben átsurrant a szobájába, ami közvetlen a következő helyiség volt, már tudta, mit fog tenni.

Felöltözött, büdös és saras ruháit bedobta a mosógépbe, és odaállt Dean ajtaja elé. Kopogtatott. Várt. Semmi. Megint kopogott és várt. Dean kelletlenül kiszólt, hogy szabad.

Belépve rendetlenséggel és elhasznált levegővel találta szembe magát. Dean az ágyon ült, hátát a falnak vetve, és keresztbe vetett lábain fekvő laptopját bámulta.

- Csak a szennyesedért jöttem, ideje lenne kimosni egy adag ruhát – mutatott jelentőségteljesen a használt, gyűrött ruhák tornyosuló halmára a padlón.

Dean beleegyezően biccentett, és tovább bámulta a laptop képernyőjét. Cas felmarkolta a göncök nagy részét a földről, majd nem tudta megállni, és kinyitotta az egyetlen, kicsi ablakot, hogy szellőzzön valamennyire a szoba. Félő volt, hogy Dean megfullad az oxigénhiánytól.

Cas kimasírozott a ruhákkal, és Dean már felsóhajtott, hogy ezt megúszta, és igazából azt sem tudta, hogy örül ennek vagy sem. De akkor a férfi visszajött, és megállt Dean ágya mellett, várakozásteljesen bámulva rá.

- Beszélhetnénk? – szólította meg végül, miután Dean szimplán nem volt hajlandó tudomást venni róla. Mikor erre sem kapott reakciót, úgy döntött, hogy ő is lehet kicsit bunkó, és lecsukta a laptop tetejét. Ezt a remek trükköt Samtől látta egyszer, és úgy tűnt, most is bevált, mert Dean mérgesen pillantott fel rá.

- Éppen a kedvenc animekaraktereimről olvastam, szóval ajánlom, hogy fontos legyen – duzzogott, Cas pedig visszafogta magát, és nem kérdezte meg, mi az az anime.

- Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom. Nem tudom, mivel idegesítettelek fel, de nem volt szándékos, és bocsánatot kérek érte – közölte Deannel komolyan, esdeklő tekintettel. Nem akarta, hogy Dean haragudjon rá, nem akarta, hogy csalódjon benne.

Eddig sem értette igazán, mikor a férfi olyan emberien reagálta le a cselekedeteit, de amióta ő is ember volt, kezdte felfogni. Közelebb került a megoldáshoz, de még mindig nem tudta tökéletesen felmérni az érzelmeket. És az angyalok képességeit vesztve sok előnyétől megfosztatott, ami nem segített a helyzetén.

- Oh, Cas! – nyögte Dean, és megtört az álarc. Nem tudott többé úgy tenni, mintha Cas egy idegen lenne, egy idegesítő lakótárs, egy közönséges bűnöző. Szeme gyengéd lett, és sebezhetőségről árulkodott. Kétségbeesettségről. Ha most enged a vágyainak, egy életre megbánhatja. És volt olyan szoros a kapcsolatuk, hogy ezt ne akarja. Szüksége volt Casre, nem baszhatta el az egyetlen normális kapcsolatot az életében.

Tisztában volt vele, hogy Sammyvel egészségtelen a viszonya, Lisával már majdnem normális volt, de a vadász lényét nem tudta elnyomni, az apjával közel sem apa-fia, inkább kiképzőtiszt és katonája kapcsolatban állt, Bobby az apja volt, és talán az egyetlen, akivel nem volt túlbonyolítva minden, de ő elment. Mindenki meghalt körülötte, csak Sammy nem. Illetve Sammy is, de őt megmentette. Megmentette, mert ez volt a feladata.

És most itt volt Cas, aki angyalból ember lett, aki barátból kezdett valami más lenni, és ha ez bekövetkezik, Dean sikeresen egy újabb egészségtelen kapcsolatot tudhat maga mögött, hiszen előbb-utóbb – és félő, hogy inkább előbb, mint utóbb – vége lenne, és azt Dean már nem élné túl.

Bár lehet, hogy így sem fogja. Továbbra sem akart élni, és mivel Cas láthatóan gyorsan és ügyesen kezdett beleszokni az emberi létbe, talán nincs is már rá sokáig szükség. Ez esetben nem kell attól tartania, hogy még évekig, évtizedekig bánni fogja, ha most őrültséget csinál. Hiszen ha olyan közel van a halál, nincs tétje a dolgoknak, nincs következményük, elvesztik jelentőségüket. Legalább életének utolsó napjai, hetei boldogságban telhetnének.

Ugyanakkor ott van a másik oldalról Cas, aki olyan könnyen adja neki oda a bizalmát, hogy ha ő elhagyná, talán örökre sebet ejtene vele az ex-angyal lelkén. Nincs joga ezt tenni vele. Számít neki annyit a férfi, hogy ne tegye tönkre az életét, puszta önzőségből.

Mialatt mindez lefutott az agyában, Cas türelmesen ácsorgott és várta a választ, imádkozva, hogy Dean megbocsásson neki.

- Semmi baj, Cas – érkezett végül a megváltás. – Én sajnálom – suttogta Dean, és Cas nem tudta, mégis miért kér a férfi bocsánatot, de nem firtatta a dolgot, csupán örült, hogy Dean nem haragszik rá.

- Teát? – kérdezte végül tétován mosolyogva, és Dean visszamosolyogva bólintott. Követte Cast a konyhába, és remélte, hogy a férfi nem fogja kilátni a mosolyából a mérhetetlen fájdalmat.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Megjöttem! – kiabált Sam, mikor belépett az ajtón, visszatérve a többnapos vadászatból, de sehol nem látta semmi jelét se Deannek, se Casnek. Pedig nem nagyon mehettek sehova az Impala nélkül. – Hahó, Dean! Cas! – de hiába szólongatta őket.

Tanácstalanul dobta le táskáját a nappaliban a kanapéra, és csak ekkor tűnt fel neki, hogy mi olyan átkozottul furcsa a házikóban – leszámítva persze a bátyjának és Casnek a hiányát. Rend volt. A párnák szépen felsorakoztatva a kanapén, sehol egy használt zsebkendő vagy üres üveg, sehol egy fél pár bakancs vagy egy gyűrött ing. Totálisan elképedve fordult körbe, hogy megbizonyosodjon róla, valóban nincs az egyik sarokba felhalmozva az összes szemét, javítva a szinte már túl tiszta összképet. De nem volt.

És ekkor érte a következő döbbenetes inger: a nagy nézelődés közben pillantása átfutott a kertre néző hátsó üvegajtón, és mozgást észlelt. Mikor odakoncentrálta a figyelmét, leesett az álla a meglepetéstől. Dean és Cas az udvaron voltak, és gereblyéztek. Kurvára gereblyéztek. A hosszú évek során felhalmozódott levelek a kertben alapból kellemesen rohadtak – noha Sam szerette azt gondolni, komposztálódtak, mert ez sokkal tudományosabban és kevésbé hanyagul hangzott -, most viszont takaros kis kupacokba összehúzva díszelegtek, mint holmi tarka dombocskák.

Az első döbbenet elmúltával Sam fejcsóválva csatlakozott a szorgosan munkálkodó pároshoz, és azon tűnődött, vajon Cas érte el Deannél ezt a változást, vagy a kényszerű, sokáig húzódó otthon poshadás hatott ilyen szélsőségesen a bátyjára.

- Hé, srácok, visszatértem! – kiáltott oda nekik, és mindketten meglepetten kapták arra a fejüket, majd Dean elmosolyodott, és lelkesen odatrappolt hozzá, hogy üdvözölje. Castiel kedélyesen integetett a kerítésnek dőlve, majd megtörölte izzadt homlokát, és folytatta a gereblyézést.

- Hé, Sammy! – veregette vállba Dean, és Sam mellékesen megjegyezte magában, hogy bátyjának visszatért az ereje, ami jó hír.

Nem mindig jött jól, ha az ember egyedül dolgozott. Főleg, ha hozzá volt szokva, hogy mindig van valaki, aki fedezi a hátát. Ráadásul a házak, raktárak és egyéb gyanús helyszínek átkutatásánál is elég hülyén érezte magát, mikor ’ Váljunk szét!’ pillantással illetett egy-egy üres falfelületet vagy magányosan ácsorgó szekrényt, ahol alapból Deant sejtette.

- Mi újság? – érdeklődött Dean, felkapva egy üveg sört a hátsó ajtó mellől, vállával a ház falának támaszkodva.

- Azok az idióta gyakornokok a rendőrőrsön állatira meg tudják nehezíteni a dolgodat az átkozott túlbuzgó seggnyalásukkal – fintorgott Sam, és ő is elvett egy sört. Végre itthon.

- Csak nem tett keresztbe neked néhány taknyos újonc? – heherészett Dean, és szórakozottan pásztázta a kertet. Úgy tűnhetett, a munkájának gyümölcsét csodálja, de valójában nem sokat látott belőle, csak színfoltokat egy kabátos alak körül.

- Nyilván nem – húzta fel az orrát a férfi, majd az elképesztő változáson átesett udvarra mutatott: - És te meg felcsaptál kertésznek, vagy Cas fogott közmunkára, mert útban voltál, mikor takarította a házat?

- Ráfért a kertre a megújulás – vont vállat Dean, és gondolatban hozzátette, hogy rá is ráfért a friss levegő. És Casre is, mióta mindig adott neki valami tennivalót, a férfi sokkal kevésbé tűnt bánatosan merengőnek, és még étvágya is lett.

Ami tényleg nagyon király volt, viszont arra kényszerítette őket, hogy felkeressék a legközelebbi boltot, és bevásároljanak mirelit kajákból, ugyanis főzni egyikük sem tudott. Ami Cast illeti, valószínűleg csupán idő kérdése volt a dolog, ugyanis előző este Dean azon kapta, hogy míg ő fürdik, az ex-angyal kezdő szakácsoknak szóló oldalakat böngész. Egész reggel azzal cukkolta, hogy az ’Önjelölt Konyhatündérek’ biztosan tart Legjobb Háziasszony versenyt, nevezzen csak be nyugodtan, majd ő szavaz rá. Ennek ellenére magában el kellett ismernie, hogy bár szereti a pizzát és a tésztákat, azért örülne, ha Cas tehetségesnek bizonyulna a gasztronómia terén. Jól jöhet egy szakács a háznál.

- Ja – morogta Sammy, és felhajtotta a maradék sört, majd egy jól irányzott dobással a kerti konténerbe hajította az üres üveget, ami csörömpölve ért célt. Erre Castiel is felkapta a fejét, és látszólag úgy döntött, elég időt adott a testvéreknek, hogy lefolytassák a szükséges bensőséges beszélgetést, ugyanis megindult feléjük, a gereblyét gondosan a kis fészerben elhelyezve.

- Szia, Sam – biccentett az ifjú Winchesternek, aztán rövid hezitálás után ő maga is kibontott egy üveg kellemesen hideg, habzó, aranysárga italt.

- Szia, Cas – viszonozta Sam a köszönést, és meglepett szemöldökráncolással nyugtázta, hogy az ex-angyal iszik. – Hogy érzed magad? – érdeklődött kedvesen, kezeit zsebre vágva.

- Köszönöm, sokkal jobban – ismerte el Castiel, és belekortyolt a hűs folyadékba. – Dean rengeteget segített – tette hozzá, és Sam nem nagyon tudta elképzelni, hogy a bátyja bárhogyan is segítségére lehetett a lelki sérült férfinak, de úgy döntött, nem firtatja a dolgot. Cas még mindig fura.

- Hoztam kaját, kértek? – indult el befelé a házba, és csak félúton a konyha felé tűnt fel neki, hogy Dean nem követi azonnal, csillogó szemmel. – Mi van, már a kajáról is leszoktál, és jól laksz a friss levegővel? – fordult hátra csodálkozva.

- Jövök már, jövök – tiltakozott a férfi. – Csak levettem a cipőmet. Neked sem ártana, tökre összesározol mindent és Cas reggel mosott fel – nézett rosszallóan Dean a kiszóródott, sötét föld, vér és egyéb szennyeződés keverékére.

- Mi van?? – kerekedett el Sam szeme, és határozottan úgy érezte, hogy valami nagyon nem stimmel. Levesszük a bakancsot? Dean nem ugrik a kajára? Inkább a kertben dolgozik, mint hogy pornót meg idióta szappanoperákat nézzen? Cas sörözik? Hova a fenébe jött haza?!

-    ҉    ∞    ҉    -

- Hé, Cas, pizzát rendelünk, te milyet kérsz? – kiabált be Dean a csukott ajtón keresztül, aminek a túloldalán az ex-angyal egész nap egyedül kuksolt.

Valójában kezdett aggasztó lenni a helyzet, és Sam már azt javasolta, törjenek rá, ha egyszer nem hajlandó beengedni őket, de Dean ezt a lehetőséget elvből elvetette. Cas szerencsétlen sok szarságon ment át az utóbbi időben, hadd legyen egy kis személyes tere, ha az kell neki.

- Mindegy – szűrődött ki tompán Cas válasza. – De az olívabogyót nem szeretem – tette hozzá, mire Dean értetlenül megrázta a fejét.

- Az meg hogy lehet, az olívabogyót mindenki szereti – jelentette ki határozottan az ajtónak.

- Én nem – közölte Cas, és úgy tűnt, ezzel lezártnak tekintette a témát.

- Azért ha megjön a kaja, kijössz érte, vagy préseljük át neked az ajtórés alatt? – érdeklődött Dean gúnyosan, a rozsdás kilincset fixírozva.

Cas nem méltatta válaszra.

Most már Dean is kezdte hülyének érezni a szituációt. Aggódott Casért. Az elmúlt pár napban olyan jól megvoltak, Cas is kezdett megnyílni, és talán már közelebb engedte magához, mint előtte, mikor még angyal volt. Dean azt érezte, haladtak valamerre, és most elkeserítette és összezavarta a helyzet hirtelen változása. Feldühítette és kétségbe ejtette, hogy nem tudott rájönni az okra, ami miatt Cas ennyire másképp kezdett viselkedni.

Mogorván tért vissza a nappaliba, és lezuhant Sam mellé a kanapéra. Megrendelte a pizzákat. Valami szar filmvígjáték ment a tévében, így figyelmét inkább unottan az asztalon heverő, félig szétszedett fegyver tisztogatásának szentelte.

Mikor befejezte, és ott feküdt a használatra kész, csodaszép kis 9 milliméteres, csak nézte és nézte. Aztán szétszedte. Újra összerakta. És megint szétszedte.

- Te mész! – hadarta gyorsan Dean, mikor meghallották a csengőt, ami jelezte, hogy megjött a pizza.

- Már megint én – morogta Sammy sötéten, de feltápászkodott, és nyögve mondott búcsút a semmittevésnek.

Dean még egyszer utoljára összerakta a pisztolyt, aztán várakozásteljesen a bejárati ajtó felé fordult, szuggerálva Sam hátát, hogy gyorsabban fizessen.

- Megjött a kaja, Cas! – kiabált be Sam a bezárt szobaajtón, majd visszahuppant a helyére, és kinyitotta az ölében a felső dobozt.

Egyszerre vetették rá magukat. Vékony tészta, sok ketchup, vastag feltét, nyúlós sajt. Forró, de egyiküket sem érdekelte, csak tátott szájjal lihegve próbálták lehűteni a mohón leharapott falatokat. Mint két retardált sárkány. Lenyelték, és könnyes szemmel máris tömték be a következő falatot. Dean érezte a gyomrában a meleget, szájában szétterjedt a csodálatos íz.

- Cas, ha nem jössz most, tökre nem marad neked! – ordibált Dean félig teli szájjal, és egy kolbászdarab a tévé tetejére repült. Vállat vont, Sam fintorgott, de aztán mindketten úgy tettek, mintha ott sem lenne.

Másfél pizza perceken belüli betermelése után Cas még mindig nem került elő. Dean már remekül elhelyezkedett a kanapén, és esze ágában sem volt felkelni, főleg tele hassal, de valamilyen szinten felelősségének érezte az ex-angyalt, így egy hatalmas sóhajtással talpra kecmergett.

- Hovaaamész? – nyögött Sam rosszallóan, és jóllakottan nyúlt el a kanapé neki jutó felén. Látszólag nem tudott elképzelni elég jó okot arra, hogy valaki egy ilyen remek lakoma után ne kiterülve emésszen vagy fél óráig.

- Állati jóarc vagyok, és benyomom valahogy Cas ajtaja alatt a kaját, különben éhen hal itt nekünk szégyenszemre – húzta ki Dean a legalsó dobozt, aztán ellenőrizte, hogy ne legyen rajta olívabogyó, és elcsoszogott Cas ajtajáig.

- Hé, Cas, élsz még? Hoztam neked kaját – kopogott be, tanácstalanul ácsorogva az ajtó előtt. Leguggolt ellenőrizni, és közelebbről nem tűnt olyan jó ötletnek a miniatűr résen át bepréselni szerencsétlen pizzát. – Cas, csak addig nyisd ki, amíg beadom a dobozt – kérte Dean, de még választ sem kapott.

Közelebb hajolt, az ajtóra tapasztotta a fülét, de még neszezést sem hallott odabentről. Furcsán rossz érzése lett. Mi ez az egész szarság Casszel, ha eddig semmi baja nem volt?

- Cas, haver, jól vagy? – szólt be, és immár aggodalom csendült a hangjában. – Ha nem válaszolsz, rád töröm az ajtót! – fenyegetőzött, egyáltalán nem alaptalanul.

- Nem vagyok éhes – érkezett végül kelletlen hangsúllyal a kifogás, és Deannek elege lett. Hátralépett, és óvatosan tartva a pizzás dobozt, nehogy az bánja, egy jól irányzott rúgással belökte az ajtót. Elég nagy tapasztalata volt ilyen téren, még csak meg sem fájdult tőle a lába.

- Márpedig muszáj leszel enni, ugyanis rohadtul ember vagy – jelentette ki Dean, és Sammy kérdő pillantására csak egy megnyugtatónak szánt intéssel felelt, aztán becsukta a megrongálódott ajtót – nemigen akart illeszkedni a kerethez, de egy kis kalapálással könnyedén helyrerakható -, és megfordult, hogy szembetalálja magát a látvánnyal, amire nem volt felkészülve.

Cas a szoba gyakorlatilag teljes egészét beborító matracon fetrengett, három különböző vastagságú takaró és egy pléd tekergett körülötte, a teret pedig elhasználódott levegő poshadt, beteg szaga lengte be. A férfi arca sápadt és verejtékes volt, szeme karikás. Dean hirtelen nem tudta, mi aggasztja jobban: az állapota, vagy az, hogy nem tudja, mitől lehet. Talán megbetegedett a csípős levegőn? Attól még nem kéne kicsit jobb bőrben lennie?

- Haver, mi a fene történt veled? – rogyott térdre mellette Dean, és félrerakta a pizzát. Tenyerét gyengéden Cas homlokára simította, és megnyugodva eresztette ki a levegőt, mert a férfinek érintésre csak hőemelkedése lehetett, semmi komoly láz.

- Nem tudom, de úgy gondolom, nem valami szokványos betegség – nyögte Cas, és összébb húzta magán az egyik takarót. – Reggel még semmi bajom nem volt, mármint testileg. Aztán dél körül…

- Várj, várj csak! Mi az, hogy mármint testileg?? – vágott közbe Dean, és fürkészően nézte Cast.

- Az éjjel megint rémálmom volt – magyarázta a férfi. – Aztán ébredés után valamiféle érzelmi hullám csapott le rám, olyan volt, mintha minden érzelem egyszerre akarna eluralkodni rajtam. Ezelőtt is történt már ilyen, ha jól sejtem, a testem ezzel kívánja kompenzálni létezésem hosszú-hosszú múltjának érzelemmentességét – adta elő az elméletét.

- És ez miért magyarázat az állapotodra? Ki kellett volna jönnöd, és elfoglalni magad, ahelyett, hogy bezárkózol, és csak ráteszel egy lapáttal! – oktatta ki Dean, de együtt érző tekintete fogva tartotta Cas fáradt, zavaros, fájdalmas kékségét. Olyan, mint az óceán a vihar után, a tombolás után, fáradtan, erőt gyűjtve, lassú hullámokkal.

- Nem akartam a terhetekre lenni, mikor nem vagyok teljesen beszámítható állapotban – jelentette ki a férfi, mintha ezzel minden el lenne intézve, mintha ez így lenne logikus. Hogy gondolhatta? Mi volt az Dean viselkedésében, ami erre engedett követeztetni? Talán Cas valójában lelketlennek látta őt és az öccsét. – Aztán délután jött a kellemetlen szédülés és némi hányinger és hidegrázás.

- Jajj, Cas! – sóhajtott Dean fáradtan, és törődő mozdulattal kisimított egy kócos hajtincset a férfi homlokából.

Néhány másodpercre csend támadt közöttük, mialatt mélyen egymás szemébe bámultak, és olyan halkan szűrődött csak be a szappanopera végét jelző dal a nappaliból, hogy Dean hallotta Cas kapkodó légzését.

Aztán egyszer csak, minden előjel vagy különösebb indok nélkül, az ex-angyal szeméből kicsordult egy könnycsepp. Ő maga talán észre sem vette, amíg Dean döbbent pillantásának hatására oda nem emelte a kezét. Meglepetten érzékelte a nedvességet, és újabb csepp buggyant ki. Leszánkázott az arcán, sós nyomot hagyva, majd hamarosan követte a következő.

Némán könnyezett. Hüppögött. Keservesen sírt. Rázta a zokogás.

Dean tágra nyílt szemmel, kétségbeesetten, aggodalmasan, tehetetlenül nézte, ahogy alig fél perc alatt szaggatott levegővételek és szakadó könnyek keletkeznek a semmiből, Cas az egyik pillanatról a másikra sírógörcsöt kap. Deannek fájt látnia, Dean nem volt képes tétlenül nézni, még ha ötlete sem volt, mit tehetne. De nem számított, csak hogy cselekedjen.

- Hé, Cas! – simított végig esetlenül a férfi karján, majd az elhomályosodó, párás óceán láttán átszakadt benne a gát, arrébb mászott, és egyszerűen az ölébe húzta Cas fejét, a haját simogatta, hadd sírja ki magát.

Miután kicsit csillapodott a zokogása, Cas, még mindig könnyei függönyén át, bűnbánóan és hálásan nézett fel Deanre. Túlcsorduló tisztelettel.

- Köszönöm – csuklott, és felült. Dean nem akarta, hogy felüljön. Azt akarta, hogy ottmaradjon az ölében, ahol biztonságban tudhatja és megnyugtathatja. Ahol megóvhatja, közel érzi magához, és vigaszt nyújt neki.

Mindazonáltal lehet, hogy Cas nem volt felkészülve ennyi érzelemre, de Dean sem. Ilyenekre legalábbis semmiképpen.

- Hozok egy pohár vizet – ajánlotta fel, és gyorsan felugrott, majd pánikszerűen távozott a konyha irányába. Úgy érezte, képtelen feldolgozni az imént rátörő érzést. De hátha csak képzelte.

- Minden oké? – érdeklődött Sam, pillantását nem fordítva el a tévétől, nehogy lemaradjon akár csak egy másodpercnyi tömény unalomról is.

- Ja, csak kissé fel… összegubancolódtak a dolgok Cas fejében, majd kiheveri – nyugtatta meg öccsét. Basszus, majdnem azt mondta, hogy kissé felborzolódott az óceán vize. Még jó, hogy időben észbe kapott. Katasztrofális lett volna. Bár nem valószínű, hogy Sam értette volna az utalást, de a tény, hogy hangosan kimondunk valamit, valószerűvé teszi azt, márpedig Deannek így is túl valóságos volt minden.

- Váltsalak le? – ajánlkozott Sam, mikor Dean egy pohár hideg csapvízzel a kezében visszatért a konyhából. Az ifjabb Winchesteren látszott, hogy nem szívesen cserélne a bátyjával, és játszaná a pszichomókust, de nagyon jól tudta, hogy Dean egyáltalán nem erre a szerepre termett.

- Nem kell, maradj csak – hárította el Dean a segítséget, és Sam most elfordult a tévétől, hogy döbbent kétkedéssel fürkéssze bátyja arcát. Mivel nem látott rajta semmi agyleépülésre vagy őrületre utaló tünetet, szemei újra a képernyőre tapadtak, és morgott valami olyasmit az orra alatt, hogy ő megpróbálta.

- Tessék – nyomta Dean a poharat Cas kezébe, miután bevágta maga mögött az ajtót, tekintve hogy az finomabb ráhatásra nem volt hajlandó becsukódni.

A férfi hálásan vette át, és lassan kortyolgatni kezdte a vizet. Dean letelepedett a matrac szélére, hátát a falnak támasztva, és elgyötört tekintettel figyelte, mint ürül ki a pohár szép fokozatosan.

- Köszönöm – mászott Cas négykézláb Dean mellé a falhoz, vállát az övének vetette, és próbált úgy tenni, mintha nem lenne nagyon is félreérthető a szituáció. De szüksége volt a közelségre, szüksége volt a Deanből áradó forróságra, mert bár a sírás már nem rázta, a hideg továbbra is.

- Enned kéne – jegyezte meg a vadász halkan, fejével a pizzás doboz felé intve.

- Nem kérek – válaszolt Cas ugyanolyan halkan. Nem volt étvágya, és semmiféle éhségérzet nem gyötörte, noha egész nap nem evett semmit.

- Enned kell – vette ki Dean a feltételes módot a mondatából, majd előrehajolt, közelebb húzta a dobozt, és felnyitotta a tetejét. – Naná, hogy kihűlt – morgott elégedetlenül. – Akarod, hogy megmelegítsem? – fordult kérdő tekintettel Cas felé, aki válaszul elvett egy szeletet, és eltökélten beleharapott.

Annyira még nem volt hideg, hogy ehetetlen legyen, sőt, néhány falat után kifejezetten ízletesnek tetszett. A tészta már nem, de a hús még langyos volt rajta, a sajt pedig már nem nyúlt, és ezért Castiel külön hálás volt. Ahogyan azért is, mert egyetlen szem olívabogyót sem látott a pizzán. Dean a jelek szerint már megemésztette a saját irdatlan adagját, amit Sammel evett, mert ő is betolt két jókora szeletet, míg Cas falatozott.

- Na látod, hogy kellett – rakta félre elégedetten a dobozt Dean, amiben csupán fél szelet pizza árválkodott.

- Köszönöm – hálálkodott újra Cas, és úgy érezte, ma mást sem csinál, csak köszöngeti Deannek, hogy egy hatalmas pofon helyett, ami észhez térítené, figyelmesen bánik vele. Pedig megérdemelné a nyaklevest. Tűrhetetlenül viselkedett aznap, eltökélt szándéka ellenére is, ráadásul, csak hogy feltegye a nap végére a pontot az i-re, még rá is zúdította Deanre a nyomorúságát.

Deanre, aki napok óta minden energiájával azon volt, hogy őt kirángassa a gödörből, noha nem lett volna kötelessége még befogadni sem a házukba. Deanre, aki látszólag legalább olyan mélyen volt, mint Cas, de elvetette magában a szenvedés lehetőségét is, hogy az ex-angyalnak, a hűtlen és áruló barátjának segítsen. Deanre, aki olyan rendes és jóságos volt, pedig ennek a töredékét sem érdemelte volna. Pont ő nem. Pont tőle semmiképp sem.

Hazudott Deannek, kihasználta Dean bizalmát, összedolgozott Dean ellenségével, nem vette figyelembe Dean érzéseit. Elárulta Deant. Majd, mint aki jól végezte dolgát, meghalt, megszűnt leviatánokkal megszállt angyalnak lenni, megszűnt önjelölt Istennek lenni, megszűnt Castielnek, a szeráfnak lenni, de nem szűnt meg lenni.

És most itt volt, halandóságra ítélve, erejét vesztetten, kicsin és jelentéktelenül, és hiába látta a lehetőséget, hogy minden bűnét jóvátegye, képtelen volt élni vele. Miután felébredt, és sikerült felmérnie a helyzetét, ígéreteket tett magának. Ígéreteket, mint fog segíteni és vezekelni a Winchestereknek. Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta, mert önnön buta vétkeiért került oda, ahol volt, és a legnagyobb büntetést kapta: tehetetlenséget.

Végre értette, mit tett, átérezte a súlyát, és tudta, de még mennyire hogy tudta, hogyan engesztelhetné ki Deant. Ott volt minden egy karnyújtásnyira, egy szárnycsapásnyira. De neki már nem voltak szárnyai, és nem volt elég ereje, hogy kinyújtsa a karját.

Szenvedni és másokat szomorítani, ehhez volt csak ereje, már csak ehhez értett, ám ez látszólag remekül ment neki. Csak rá kell nézni Deanre, és a saját elveszettsége néz vissza rá azokból a csodás, földön túli, igaz szemekből. Semmi undor. Ez is csak azt bizonyítja, Dean mennyire tiszta és jólelkű. Hogy mennyire érdemtelen ő, a bukott angyal, még csak arra is, hogy a közelében legyen, és szippantani próbáljon az életerejéből és mennyei nagyságából. Nem is mennyei, a Menny mocskos és bűnös. Dean a Mennyen felüli lény, Istenen, azon a felelőtlen Teremtőjén túli lény. Castiel nem méltó hozzá. Bűntudatosan, szégyenkezve sütötte le a szemét.

- Jobban vagy? – érdeklődött Dean aggódva, Cas pedig megfeszült, hátrahőkölt, nem tudta, mit tegyen.

Válasz nélkül rohanjon ki az ajtón, messze innen, hogy magával vigye a sötétséget, vagy nyugtassa meg Deant, aki valamilyen képtelen oknál fogva nincs tudatában, mennyire csodálatos? Annyira fájdalmasan nincs tudatában.

- Sokkal jobban, Dean – válaszolt végül karcos hangon, kitartóan bámulva a saját térdét, és már tudta, mit fog tenni. Bebizonyítja Deannek, milyen jó hatással van rá, megmutatja neki, mennyire nagyszerű ember, fantasztikus barát. Felkaparja magát a padlóról, majd Dean elé áll, hogy a férfi lássa, még a lehetetlen is lehetséges számára. Dean egy csoda, és ezt be. Fogja. Bizonyítani. Neki.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Mit csináltál Casszel? – vonta félre Sam, és kíváncsian fürkészte bátyja arcát. – Két napja még a szobájában kuksolt és érzelmileg maga a háborúban álló Mennyország volt. Azóta meg… - intett a férfi értetlenkedve az ex-angyalra, aki épp fütyörészve festette a kertben a fészer falát. Nem is talált rá szavakat, mekkora változáson ment keresztül Castiel, de abban biztos volt, hogy ez fura.

- Hé, nem csináltam semmit – emelte maga elé védekezően a kezét Dean. És igazat mondott, ő sem értette ezt az egészet. Gyanús volt neki Cas túláradó jókedve, de nem tudta, mit tehetne ellene. Nem tudta, miért akarna egyáltalán tenni ellene, inkább örülnie kéne, hogy legalább ő rendbejött. Valahogy mégsem tudta fenntartások nélkül kezelni a vigyorgó és dalolászó Cast.

- Akkor nem értem – engedte el Dean karját Sam, és tanácstalanul megvakarta a fejét.

- Én sem, de nem tudnánk csak simán befogni a szánkat és elfogadni, hogy egyszer végre valami jó is történt? – javasolta Dean, legalább annyira magát győzködve, mint az öccsét.

Sam csak vállat vont, majd kiment, hogy behozza az újságot. Nem az övékét, félreértés ne essen. Az túl normális és túl feltűnő lett volna, ha újságot hordatnak. Ellenben a szomszéd öregasszony már ahhoz is vén volt, hogy kilépjen a házából, nem hogy eljusson a sövény tetején hagyott újságig. Tehát ők hasznot húztak szegény Erica néni eme tulajdonságából, és következetesen lopták az újságot. Sam szerette azt gondolni, hogy kölcsönvették, és ha nem ment ki a fejéből, még vissza is vitte néha.

- Cas, gyere csak – intette magához Dean gondterhelten a férfit, aki meglepetten tette le az ecsetet a festékes vödör mellé, és fütyörészve odabattyogott hozzá, piszkos kezét a kerti munkákhoz használatos farmernadrágba törölve. Dean akaratlanul is arra gondolt, hogy ő ugyanilyen mozdulattal szokta az olajos-koszos mocskot a nadrágjába kenni autószerelésnél, ha nem jut eszébe, hogy ott a rongy egy karnyújtásnyira.

- Mi az, Dean? – állt meg mellette Cas, kipirosodva a friss levegőtől, boldogan csillogó szemekkel. Mintha a melengető napsugarak csillannának meg az óceán hullámain egy verőfényes nyári reggelen. Aztán a férfi gyorsan lesütötte a szemeit, és nem nézett fel újra. A varázs megtört.

- Öhh…én…. – makogta Dean, és nem tudta, mit mondjon. ’Mi a fene történt veled, Cas?’ Elég furán hangzana. Lehet, hogy nem is olyan különös ez a hirtelen gyökeres változás, csak ő paranoiás. Lehet, hogy Casnek csak arra volt szüksége, hogy kitörjön belőle a sok szarság, és miután ez megtörtént, valóban megkönnyebbült. – Semmi, csak örülök, hogy olyan felszabadultnak látlak – veregette meg végül Cas vállát. Jó ég, ez tök gáz volt! Sebaj, Dean, ennél jobban már nem nagyon égetheted le magad…

- Sokkal jobban érzem magam, hála neked, Dean – mosolygott puhán, tisztelettel, szeretettel, megbecsüléssel Cas.

Dean úgy érezte, nem érdemli meg, hogy Cas komolyan neki legyen hálás, csak mert bement a szobájába, és megtömte pizzával, de nem tehetett róla, jól esett neki a férfi kedvessége. Hogy nem úgy nézett rá, mint ahogy kellett volna, ahogy mindenki más is tette: mintha egy kolonc lenne, egy elcseszett csődtömeg, egy emberi fegyver, semmi több. Egy remekül képzett és mégis folyton elromló, így haszontalan katona. Könyörtelen gyilkolásra nevelt vadász, aki még a saját démonait sem tudja legyőzni a fejében, mégis elvárják, hogy küzdjön az igazi hús-vér szörnyek ellen.

- Sört? – eszmélt fel Dean, és gyorsan felkapott egy üveget az asztalról, hogy ne csak ott álljon szerencsétlenül. Cas felé nyújtotta az italt, aki udvariasan visszautasította azt, arra hivatkozva, hogy inkább iszik egy kis teát, majd pár pillanatnyi néma, közeli, lélegzetelállító bámulás után – amiről úgy tűnik, nem volt hajlandó leszokni-, bement a házba. Dean meg csak állt ott, ledermedve, és bár csak a kopár, lassan kertformát öltő udvar volt előtte, óceán kékségű zafírokat látott.

- Hé, Dean, találtam egy ügyet! – nyomta a kezébe Sammy az aznapi újságot, kirángatva ezzel kábult állapotából. A férfi lebámult a kinyitott oldalra, és rögtön kiszúrta, mire gondol az öccse. Négy férfi és egy nő fordult ki magából teljesen egy észak-dakotai városban, aztán nekiálltak helyi boltokban randalírozni és kiraboltak egy hobbiboltot. A cikk kettőjük halálát is említi, a másik három személyt pedig eltűntnek nyilvánították.

- Megyünk körülszaglászni? – adta vissza az újságot Dean, és becsörtetett a házba, nem is várva a választ, hogy összepakoljon néhány cuccot. Végre! Végre kimozdul a házból és valami értelmes dolgot csinálhat. Megy vadászni! Nem is gondolta volna, hogy ennyire hiányozhat a munkája. Az életformája.

- Kész vagyok – toppant be Cas egy táskával a nappaliba, mikor mindkét Winchester összeszedte a holmiját, és indulni készültek. Két bamba szempár meredt Castielre.

- Cas is jön? – fordult Sam felvont szemöldökkel a bátyja felé.

- Nem, Cas nem jön – jelentette ki Dean határozottan, majd az ex-angyal felé fordult. – Cas, te nem jössz! – közölte vele is.

- De igen, Dean, veletek tartok! – csóválta a fejét Cas, és nem lepődött meg, hogy a testvérek tiltakoztak, de nem állt szándékában hátul maradni sem. – Edzettél engem, és több tapasztalatom van, mint nektek. Szükségetek lehet rám! – győzködte őket.

Sam beleegyezően bólintott, és kivonult a bejárati ajtón. Dean még mindig tiltakozva rázta a fejét. Farkasszemet néztek.

- Dean…

- Veszélyes – vágott a férfi a szavába, noha ebben nem is lehetett olyan nagyon biztos, hiszen azt sem tudta, mit fognak levadászni. De ha az ő ügyük, akkor veszélyes. Sam és ő így nőttek fel, de Cas nem. Ő nem csatlakozhat ehhez az őrülethez.

- Kérlek – lépett közelebb a férfi, és Deannek elakadt a lélegzete. Ez a kék az őrületbe fogja kergetni. Hívogató, csábító, biztató kékség. Meleg levegő az arcán. Hosszú szempillák rebbenése, majd újra zafírszínű hullámok.

Pillantása nagy nehezen elengedte az óceán mélységeit, és lesiklott az enyhén szétnyílt ajkakra. Soha semmit nem akart még életében annyira, leszámítva talán Azazel halálát és Sammy feltámasztását, mint most egy csókot. Közelebb hajolt, és kapkodva szívta be a levegőt. De félúton megállt. Nem teheti.

És akkor egyszer csak ott voltak Cas ajkai az övéin, a szeme lecsukódott, rekedten felnyögött, nyelvével finoman végigsimított a másik száján. Megnyalta a saját ajkát, és megint Cas ajkát, és csupán ezzel keverte össze az ízüket. Szinte nem is érezte a különbséget, talán mindössze képzelte. És akkor Cas előredőlt, nyelvét az ő szájába fúrta, fogak koccantak egymásnak.

Fogak harca. Ízek csatája. Érzések vihara. Éhezők lakomája. Nyelvek tánca.

- Jöttök már vagy mivan? – kiabált be Sam, és egy csapásra magukhoz tértek. Elhúzódtak egymástól, Dean zavartan vette ki a kezét Cas hajából. Észre sem vette, mikor túrt bele.

- Megyünk! – ordított vissza Dean, és kerülve a másik pillantását, felkapta a táskáját, majd kiviharzott.

- Bocsánat – suttogta Cas a padlónak, és legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. De úgy tűnt, mintha Dean is élvezte volna. Nem utasította vissza a közeledését, sőt, viszonozta a csókot. Mi a csuda volt ez?

Dean zaklatottan pattant be az Impalába a volán mögé, és ritmikusan dobolni kezdett a kormányon. Szégyenletes dolgot tett az imént, ezek után hogy fog újra az óceánba nézni? Ugyanakkor Cas volt az, aki megtette az utolsó fél centit, és Cas volt az, aki viszonozta vad csókját. Mi a fészkes fene volt ez?

-    ҉    ∞    ҉    -

- Tehát alakváltóval van dolgunk – tépte le magáról Dean a nyakkendőt, és ledobta a konyhaasztalra Sammy mellé a barna papírzacskót, ami az aznapi ínycsiklandó hamburgeradagjukat rejtette.

- Nagyon úgy néz ki – csukta össze a férfi a laptopot, majd belenyúlt a zacskóba, és kivett egy méretes zsemlét. – És te jutottál valamire?

- A helyi zsaruk förtelmesen bénák, de megszereztem az összes létező felvételt, és minimum ketten vannak a rohadékok – harapott bele Dean egy hamburgerbe, és élvezettel hunyta le a szemét, míg rágott. - És tudunk valamit arról, hol lehetnek, mikor nem épp kartonpapírt és üvegfestéket lopnak?

- Tulajdonképpen apró fa alkatrészek tűntek el és… - kezdte kijavítani Sam, de a bátyja gyilkos pillantása elhallgattatta. – Cas járt utána a dolognak, miért nem őt kérdezed? – vont aztán vállat.

Valójában ő is ugyanúgy meg tudta volna mondani, mint az ex-angyal, hiszen az amint visszaért, elmondott mindent, amit kiderített. Viszont észrevette, hogy az utóbbi másfél napban, tehát amióta csak elindultak erre a vadászatra, Dean gyanúsan nem nézett Casre. Úgy egyáltalán, nem is beszélt hozzá, ha nem volt muszáj. Márpedig ha együtt akarnak dolgozni, csapatként, akkor ennek véget kell vetni. Tudta, milyen makacs tud lenni a bátyja, bár ötlete sem volt, Cas mit vétett ellene.

- Cas, hol vannak? – morogta Dean kelletlenül, és nagyon is átlátott Sam viselkedésén.

- Három utcára a város szélétől van az eltűnések középpontja, így odamentem körülnézni – fordult feléjük a férfi, aki eddig tüntetően egy könyvbe mélyedt, amit magával hozott. Deannek sejtelme sem volt, mit olvashat Cas, de a világért meg nem kérdezte volna. – Bekopogtam néhány házba, de nem észleltek semmi furcsát a lakók. Viszont történetesen pont egy hatalmas csatornalejáró van az utca végén. És valaki véletlenül elfelejthette pontosan visszailleszteni a helyére a fedelét – közölte megfigyeléseit Castiel, majd pillantása megállapodott a kajás zacskón, és nyelt egyet.

- Gyere, van neked is – nyújtott felé Sam egy hamburgert, mikor elkapta a férfi vágyakozó nézésének célpontját. Cas egy másodpercig hezitált, mielőtt elfogadta volna. Tisztában volt a gyorséttermi ételek káros hatásaival, és Deannel ellentétben őt érdekelte az egészsége. De aztán győzött az éhség.

- Akkor este elkapjuk őket? – gyűrte össze Dean a második elfogyasztott hambi papírját is, lábát az asztalra felpakolva.

- Aha, aztán itt végeztünk is – bólogatott Sam, és ő még csak most fejezte be az első szendvicset. Sosem értette, Dean hogy tud ilyen gyorsan enni. – Megyek, hozok egy kávét. Kértek valamit? – állt fel jóllakottan simogatva a hasát.

- Energiaitalt – morogta Dean a körmei alá került koszt piszkálgatva. – És pitét, de azt úgyis elfelejted – tette hozzá lemondóan.

- Én nem kérek semmit, köszönöm – hárította el Cas udvariasan az ajánlatot, majd beleharapott a hamburgerébe. Hősiesen megrágta, és lenyelte. Állati finom volt, de nem tudott nem gondolni a rengeteg zsírra és méreganyagra, amit belenyomtak.

- Remek, akkor én most… - állt fel Dean is, és vélhetőleg valami mondvacsinált indokkal távozni készült, hogy ne kelljen kínos csendben ücsörögnie kettesben Casszel.

- Dean, várj! – pattant fel a férfi. – Én csak bocsánatot szeretnék kérni tőled – lépett a másik elé lehajtott fejjel. – Ne haragudj a múltkori miatt! Látom, hogy kínosan érzed magad a társaságomban, de nem tudom, mi vitt rá, hogy megtegyem, ígérem, többet nem történik meg, csak bocsáss meg nekem, tudom, hogy elrontottam mindent, de kérlek, ne legyél dühös rám, mert már így is… - hadarta, és nagyon remélte, hogy Dean legalább nagyjából ki tudja hámozni belőle a lényeget. Ez kínos. De meg kell legyen.

- Oh, Cas – sóhajtott egy nagyot Dean, és az álarc megint lehullott. – Te ne haragudj – bukott ki belőle, és bele akart nézni a férfi szemeibe, hogy lássa, mennyire bántotta meg a tapintatlan, paraszt viselkedésével. De Cas tüntetően a parkettát bámulta. – Akkor most mi van? – nyögte ki végül. Nem merte megkérdezni, hogy csak neki jelentett-e valamit az a csók. Félt a választól. Nem akarta tudni.

- Reméltem, hogy maradhatunk barátok – feszengett Cas. Dean csalódottan fordult el. Életében először akart egy pasit – leszámítva persze Dr. Sexy-t -, és az dobja, mielőtt bármi komolyabb történt volna. Ráadásul együtt fognak élni, és mivel nem akarja a saját érzelmei miatt szenvedni látni, jópofiznia kell. Szívás.

- Barátok – bólintott Dean, fakó hangja élettelenül csengett a fülében még azután is, hogy cseppet sem finoman bevágta maga mögött a fürdő ajtaját. Lerogyott a zuhanyfülke mellé a földre, és a penészes-algás csempékre meredt, zaklatottan, kétségbeesetten.

Cas az ajtó másik oldalán hasonló érzelmekkel viaskodott, újra a könyve fölé hajolva, de összefüggéstelen betűket látva, amelyek sehogy sem akartak összeállni szavakká, és ha mégis sikerült nekik, csak külön-külön; mondatba alkotva már elvesztették jelentésüket.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Mögötted! – kiáltott oda Dean az öccsének, miközben a saját harcát vívta a kis köcsöggel. Az alakváltó úgy tűnik, méretre utazott, ugyanis a vadász egy jó két méter magas, legalább 150 kilós pasassal találta szembe magát, mikor lemásztak a csatornába.

- Dögölj meg! – rikkantotta Sam, és beledöfte a tőrét egy középkorú nő alakját felöltött rohadékba. Telibe a mellkasán. Az alakváltó elsötétült szemekkel, holtan rogyott össze.

- Sam… - hörögte Cas, aki a harmadik szörnyeteggel küzdött. Állította, hogy van legalább olyan jó, mint a Winchesterek, de látszott, hogy még nem szokott össze teljesen az emberi tulajdonságaival, mert beszerzett egy vágást az alkarjára, és éppen Dean fojtogatta. Illetve egy Dean alakot öltött szemétláda. Cas pedig nem tudott szabadulni, és valószínűleg nem csak fizikai korlátai voltak a dolognak.

Eközben az igazi Deant leütötte a melák fickó, mikor a férfi odakapta a fejét Cas segélykérésére. Sam egy másodpercre megtorpant, és nem tudta eldönteni, melyiküknek siessen a segítségére. A probléma megoldódott, mikor Cas, látva a valódi Dean ájult összerogyását, minden erejét összeszedve belerúgott fogva tartójába, és egy villámgyors mozdulattal fejbe lőtte a kamu-Deant.

Sam ráugrott a hústoronyra, és kivételesen nem érezte túl magasnak magát. Előhúzta a kését, hogy az utolsó szemetet is kinyírja, de az számított rá, és azonnal kicsavarta a kezéből. Elkelt volna Cas segítsége, de a férfi éppen mással volt elfoglalva.

- Dean – hajolt aggódva a kiütött vadász fölé, és ellenőrizte a pulzusát, majd megtapogatta a fejsebét. Épp csak szivárgott belőle a vér, de máris feldagadt kissé. Ez még fájni fog pár napig.

A férfi összerezzenve nyitotta ki szemeit, és egy pillanatig csak homályos foltokat látott, aztán kitisztult a kép, és ott volt az óceán. Élesen, csillogóan, megnyugtatóan. A következő pillanatban arra is rájött, hol vannak, és miért. Olyan gyorsan ült fel, hogy majdnem lefejelte a mellette térdelő Cast, de most nem törődött ezzel, hanem gondolkodás nélkül golyót eresztett a Sammyvel viaskodó alakváltó fejébe. A fickó akkora robajjal dőlt el, hogy beleremegett a föld.

- Megvagytok? – tápászkodott fel Dean, nem véve tudomást Cas felé nyújtott segítő kezéről.

- Naná! – vágta rá Sam keserűen, végighorzsolódott alkarját mutatva feléjük, ahogy letörölte felrepedt ajkáról a vért.

- Én jól vagyok – közölte Cas karcos hangon, és igyekezett nem tudomást venni róla, hogy kegyetlenül fájt a torka, ahol megszorongatta az ál-Dean.

- Remek, akkor viszlát, észak-dakotai koszfészek, ami olyan jelentéktelen, hogy még a nevére sem emlékszem – támolygott Dean a lépcsőhöz, és próbálta a három különböző helyzetű fok közül kiválasztani azt, amelyik valóban ott volt. Csak imádkozni tudott, hogy ne zuhanjon vissza, miközben mászni kezdett. Kínos lett volna.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Egy régi barátom a városban van, megyek, meglátogatom – szólt be Sam Dean szobájába, épp az egyik kockás ingét gombolgatva.

- És honnan a büdös francból tudod, hogy itt van? – lepődött meg a bátyja. Legjobb tudomása szerint Sammy semelyik okostojással nem tartotta a kapcsolatot már évek óta.

- Benne volt a hírekben, hogy ide látogat valami kampány kapcsán, szóval gondoltam, összefutok vele – vont vállat Sam, majd fésülködés gyanánt kétszer végigszántott ujjaival hosszú loboncán.

- Ha még emlékszik rád – fordult vissza Dean a krimi felé, amit éppen olvasgatott, jobb dolga nem lévén. Az eső szakadt odakint, szóval kerti munkáról szó sem lehetett. A tévében csupa főzőműsort adtak, amiket Cas ugyan lelkesen fogadott, de őt nem nagyon tudták lekötni. Maradt az olvasás.

- Nagyon vicces vagy – morogta Sam enyhe sértődöttséggel. – Nekem voltak barátaim a suliban. Gary-vel az egyetemen…

- Jól van, jól van, kis eminens, menj csak szocializálódni – fojtotta bele a szót Dean unottan.

- Majd jövök – búcsúzott Sam, és felkapta a kabátját. – Szia, Cas! – köszönt a feszülten a képernyőre meredő férfinek is, aki épp a tökéletes szósz készítésének trükkjeit próbálta ellesni egy műmosollyal vigyorgó cicababától, aki holtbiztos, hogy soha életében nem főzött még tisztességes ételt.

- Rendeljek valami kaját? – csoszogott ki Dean bő egy órával később a szobája magányából. Cas épp jegyzetelt valamit egy papírra.

- Épp főzni készülök – pillantott fel Cas, és a kékség csak egy töredékmásodpercre találkozott Dean zöld szemeivel, mert a férfi gyorsan el is kapta a pillantását, mintha nem akart volna a másikra nézni, mert az valami rossz dolog lenne. Dean nem tudta eldönteni, hogy ez bántó számára, vagy csak szimplán kellemetlenül érinti. – Ha a sült csirke és a hajában főtt burgonya megfelel, nem szükséges külön ételt rendelned. De ha szeretnéd, mást is csinálhatok – ajánlotta fel készségesen.

- Az király lesz – tette vissza a zsebébe Dean a mobilját, majd öntött magának a kávéból. – Kérsz te is? – emelte Cas felé a maradékot.

Mikor a férfi bólintott, elővett egy másik csészét, és beletöltötte a fekete folyadékot. Be a mikróba. Tejet elő. Cukrot elő. Kávét ki. Tejet bele. Casébe cukrot is. Csészét átnyújt. Közben szándékosan nem nézett a másikra. Mikor Cas átvette a kávéját, egy pillanatra összeért a bőrük. Dean összerezzent és gyorsan belekortyolt a sajátjába, sikeresen leforrázva a nyelvét, de nem érdekelte. Könnybe lábadt szemmel újabb kortyot nyelt le, végigperzselve a nyelőcsövét.

- Segítenél? – kérte Cas, mikor Dean menekülésszerűen visszaindult szobájának békés nyugalmába. – Be kéne hozni a garázsból a burgonyát, és attól tartok, nem tudom, pontosan hol is tároljátok – magyarázta, beszéd közben Dean meztelen lábfejét fixírozva.

- Hozom – válaszolta kurtán Dean, és eltűnt az ajtóban.

Cas kifújta a levegőt, és azt kívánta, bár ne lenne ilyen nehéz. Hát mégsem tudnak barátok lenni? Ennyire elrontotta volna? Pedig ő annyira próbálkozott. Tudta, hogy az a bizonyos csók, az a csodálatos pár pillanat, amikor Deant ízlelhette, következményekkel fog járni. De mikor azt mondta, reméli, hogy lehetnek barátok, komolyan bízott benne, hogy nem kér sokat. Nem akarta elveszteni Deant. Inkább lesz a barátja, mint hogy ellenségek, vagy még rosszabb, egymás mellett élő idegenek legyenek. Úgy tűnik, túl sokat akart. De nem adhatja fel.

Önző lenne? Igen. Rosszat akarna Deannek? Soha. Akkor meg, amíg az egyikből nem következik a másik, nyugodtan lehet önző. Hányingere lesz, ha csak belegondol, milyen emberi, milyen befolyásolható, milyen aljas lett. Dean tisztasága csak még élesebbé tette a kontrasztot.

- Kell még valami? – ejtette bele Dean a mosogatóba a nagy adag krumplit, és várakozásteljesen nézett Casre.

- Nem, köszönöm – engedett a férfi vizet a csapba, hogy lemoshassa a burgonya héjáról a rászáradt sarat.

- Oké – vont vállat Dean, és elindult a nappaliba, reménykedve, hogy véget ért már a sok unalmas gasztronómiai szarság. Szerencsére igen, állapította meg, és elégedetten hangosította fel a készüléket, amin épp a Jóbarátok egy korai évadának nyolcvanötödik ismétlése futott.

Nem telt bele egy óra, és isteni illat kezdett beszállingózni a konyhából. Ha csak fele olyan jó íze lesz a csirkének, mint amilyen az illata, akkor Cas kivételesen ügyes szakács. Főleg, hogy ez az első próbálkozása szárnyasok terén, amennyire Dean tudta.

- Szerinted Sam hazajön ebédre? – dugta be a fejét a két helyiség közötti ajtón Cas.

- Nem, írt egy sms-t, hogy a városban vacsorázik, szóval későn jön – motyogta Dean, és mikor a férfi újra eltűnt a konyhában, kikapcsolta a tévét, és utánament.

Nem volt hajlandó belegondolni, mit is csinál éppen, mert akkor tuti visszafordult volna. De muszáj volt választ kapnia pár kérdésére, és úgy tűnik, az ex-angyal kerülése nem a legjobb módszer erre. Tehát ennyit a józanészről, itt az ideje a tettek mezejére lépni.

- Hé, Cas, kérdezhetek valamit? – telepedett le az egyik székre az étkezőasztal mellett. A férfi épp a krumplit ellenőrizte a sütőben, ami azzal járt, hogy lehajolt. És a feneke pont Dean felé nézett. Annyira kerek. Oké, ez még gondolatban is nagyon melegnek hangzott, de basszus, állati jó segge volt. Dean még sosem nézte meg rendesen, és most, hogy megtette, lenyűgözte a látvány.

- Persze, Dean, bár már megtetted – világított rá Cas a tényre, ahogy kiegyenesedett. Dean gyorsan becsukta a száját.

- Előbb nézz rám – utasította Dean Cast. Nem kérte, hanem határozottan utasította.

- Rád nézek – értetlenkedett Cas.

- Az arcomra – forgatta a szemét Dean. Mikor Cas elkezdte az orrát bámulni, elege lett. – A szemembe nézz már, a rohadt életbe! – csattant fel, a másik pedig meglepetten engedelmeskedett.

És az óceán ellepte Deant, finoman körbenyaldosták a hullámok, megnyugtatóan, biztonságot adóan, óvatosan.

- Miért nem nézel soha a szemembe? – vonta kérdőre Cast.

- Én… én csak – motyogta zavartan a férfi. Nem tudta elszakítani a pillantását a barnászöld szempártól, mely kérdőn, vádlón, elveszetten kapaszkodott belé.

A sütő egy csilingelő hanggal jelezte, hogy kikapcsolt. Cas nem mozdult.

- Ki kéne vennem a húst.

- Mmm-hmmm.

- Aztán ehetünk.

- Mmm.

- Dean, kiveszem a húst – jelentette ki Cas, és végre megtörte a szemkontaktust, mikor lehajolt, és Dean meg is feledkezett arról, hogy tulajdonképpen nem kapott választ az iménti kérdésére, ugyanis pillanatnyilag lekötötte a figyelmét Cas csodás segge.

Néma csöndben fogyasztották el az ebédet, és Dean csak azután szólalt meg először, hogy az utolsó falatot is eltakarította a tányérjáról.

- Mostantól te főzöl. Mindig – dőlt hátra elégedett sóhajjal. El kellett ismernie, ez baromi finom lett. Cas király.

- Ha szeretnéd, szívesen – egyezett bele a férfi. – Jól érzem magam, miközben főzök – állt fel, és a használt tányérokat a mosogatóba rakta.

- Hagyd, majd én megcsinálom – tápászkodott fel Dean is. Samnek soha nem ajánlott volna fel ilyet. Igazából senki másnak sem. De úgy érezte, egy ilyen kaja után tartozik ennyivel Casnek.

- Oh, oké – tűrte vissza az ingujját Cas, majd az étkezőasztal szélének támaszkodva figyelte, ahogy Dean egy mosószeres szivaccsal átdörzsöli az edényeket, vizet folyat rájuk, és átrakja őket a csöpögőre.

- Hogy Sam miből maradt ki – fordult meg Dean kaján vigyorral, kezét egy konyharuhába törölgetve. – Délutáni program? – lépett közelebb Cashez kérdő tekintettel.

- Mit szeretnél csinálni? – érdeklődött a férfi előzékenyen, Dean pedig csupán egyetlen dologra tudott gondolni, amit abban a pillanatban szívesen csinálna. Csak abban nem volt biztos, hogy lehetséges. De jóllakott volt, kipihent, és szexuálisan kiéhezett. Amit észre sem vett, míg Cas le nem hajolt pontosan az orra előtt. Legalább egy csókot hadd lopjon. A következmények meg le vannak szarva.

- Ahhoz a te beleegyezésed is szükséges – mordult fel Dean, és még egy lépést tett az asztal szélének dőlő Cas felé. – Nézz rám! – nyúlt a férfi álla alá, és felemelte a fejét. Összekapcsolódott a tekintetük. Óceán.

Dean előrehajolt, hogy áthidalja a köztük lévő távolságot. Lassan, hogy ha a másik tiltakozni vagy visszakozni akarna, legyen lehetősége. De Cas nem tett semmi ilyesmit, csak megnyalta az ajkát. Ez megadta az engedélyt.

Édes, éhes, követelődző csók. Olyan átkozottul jó. Dean közelebb lépett, és csípőjével Cas két lába közé furakodott, ahogy hozzásimult, beletúrt a hajába, oldalra biccentette a fejét, hogy még mélyebben csókolhassa. Falta a száját, ostromolta, és semmi más nem érdekelte, csak az íze, a nyelve az ő szájában, a kezei, amint a hátán lassan lejjebb csúsznak…

Mikor Cas rámarkolt a fenekére, Dean belenyögött a szájába. Ez eszméletlen. Nem szabadna, rohadtul nem szabadna ezt tenniük, de olyan jó, hogy képtelen abbahagyni. És a jelek szerint Cas sem volt hajlandó elszakadni tőle, olyan vadul viszonozta a rohamot, hogy mikor elváltak egy másodpercre, mindketten levegő után kapkodtak.

- Cas – motyogta Dean a férfi szájába.

Nem tudta, merjen-e továbbmenni. Aztán döntött. Ha ezt most nem teszi meg, lehet, hogy bánni fogja, de ha megteszi, akkor biztos. Összeszedte magát, és kelletlenül hátrahúzta a fejét. A tenyere még mindig Cas tarkóján, ujjai a hajával játszadoztak. Leejtette a kezét, és elhátrált.

Cas fájdalmasan vette tudomásul, hogy Dean nem hajlandó többet adni neki, mint egy csók. Ugyanakkor, ha csak csókolóznak, neki már az is sokkal több, mint ami járna. Nem lehet hálátlan és elégedetlen. Örülnie kéne, hogy ilyen sokat elért, nem pedig azon bánkódni, hogy mit nem kaphat meg.

- Dean… - kezdte volna, de a másik kiviharzott a konyhából, a következő pillanatban pedig csapódott a szobájának az ajtaja. Cas zavarodottan bámult le félkemény férfiasságára a nadrágjában, majd sóhajtva ellökte magát az asztaltól, és eltörölgette a nedves edényeket a csöpögőről.

Miután végzett, fel-alá járkált a lakásban. Főzött egy teát. Bekapcsolta a rádiót. Kikapcsolta. Bekapcsolta a tévét. Kikapcsolta. Ivott egy bögre teát. Felmosott a konyhában. Letörölte a port a polcokról. Ivott egy bögre teát. Késő délutánra járt az idő, és nem tudott mit kezdeni magával.

És akkor Dean kilépett a szobájából. Megviselten, gyűrötten, össze-vissza álló hajjal. Nem szólt semmit, csak átvágott a nappalin, kivette Cas kezéből az újabb bögre teát, letette az egyik frissen portalanított polc szélére, és megcsókolta.

Mintha az élete múlna rajta.

Most ő markolta meg Cas fenekét, magához rántva a férfit, keményen szorítva a másik formás izmait. Már látványra megmondta, hogy a férfi nem semmi hátsó fertállyal rendelkezik. Igaza volt.

- Dean, biztos vagy benne? – suttogta Cas zavartan. Örült a hirtelen támadásnak, de nem tudta beazonosítani Dean érzelmeit. Kivételesen szánt szándékkal nézett a férfi szemébe, muszáj volt, tudnia kellett, mire gondol, mit érez a másik. Önutálat. Szenvedély. A szokásos. Ez rosszul esett Casnek, de valahol élvezte, hogy Dean vágyik rá. Hogy pont őrá vágyik.

A válasz mindössze állatias morgás volt, ahogy Dean visszatapasztotta a száját az övére, és kezét becsúsztatta Castiel pólója alá. Végigsimított a hátán, előre a mellbimbókra, belekapaszkodott a férfi oldalába, felgyűrve a ruhadarabot a hasáig. Aztán inkább lerángatta róla, hogy ne legyen útban. Mikor az anyag a földön kötött ki, újra megcsókolta. Most már Cas is nyögött.

- A te szobád közelebb van – fogta kézen Dean a másikat, és egy nagy lépéssel ott is volt, feltépte az ajtót, bezuhantak a matracra, összegabalyodott végtagokkal ráncigálták, tépték egymás ruháit. Bőr ért a bőrhöz.

Aztán egyszer csak mindketten meztelenek voltak, Dean az ámultan pislogó Cas mellett könyökölt, és egy pillanatra megálltak.

- Akarod? – kérdezte halkan, rekedten Dean. Cas olyan kibaszottul gyönyörű volt. Hibátlan, izmos, formás, tökéletes. Egy szeletke a Mennyországból. És az az óceán!

- Nos, ha lepillantanál, te is láthatnád, hogy nyilvánvalóan…

- Oké, akkor pofa be – hajolt le Dean, és megint megcsókolta. Gyengéden, gyengédebben, mint valaha.

Fölé mászott, ráült a hasára, így meredező szerszáma látványosan ágaskodott kettejük között. Lejjebb csúszott, míg a feneke Cas erekciójához nem ért. Ott megállt. Kissé felemelkedett, majd visszaereszkedett, és megismételte a mozdulatot. Casből sípolva szakadt ki a levegő. El sem hitte, hogy itt van, és mindez igaz.

Kinyúlt, lehúzta magához Deant, megmarkolva a felkarjának izmait. Szenvedélyesen összeforrtak ajkaik.

- Hogyan csináljuk? – lihegte Cas.

- Fogalmam sincs, még sosem próbáltam – vörösödött el Dean, aztán apró vigyor ült ki a szája sarkába. – De elképzeléseim vannak.

Azzal lemászott Casről, és a hátára fordította. Lassan, érzékien végigsimított a gerincén, amitől Cas remegni kezdett, majd ujjai a férfi fenekét cirógatták. Azt az izmos, csábító fenekét.

- Basszus, tuti nincs itthon síkosító, hacsak Sam nem tart magánál – sziszegett Dean, mikor szembesült a problémával. – Márpedig kizárt, hogy egyáltalán tudja, mire való az. Nem baj, rögtönzünk – pattant fel, és mielőtt Cas egyáltalán feleszmélhetett volna, vissza is tért.

- Öhm, Dean, mit csinálsz? – érdeklődött meglepően nyugodtan Cas, mikor valami hideg kezdett el folyni a csípőjén. Aztán lejjebb.

- Mázli, hogy tudom, hogy lehet házi síkosítót rögtönözni – vigyorgott kéjesen Dean, miközben bekente kőkemény szerszámát is. – És az még nagyobb mázli, hogy Sam egészségmániás idióta lesz néha, és bevásárol natúr joghurtból.

- Tehát most natúr *joghurtot használunk síkosítónak? – nyögött Cas, ahogy Dean belesimogatta a hideg anyagot a két farpofája közötti résbe.

- Pontosan – dugta be Dean egy ujját a lyukba, és Cas hörögve tárta széjjelebb a lábát. Dean megigézve bámulta a kiterülő férfit, és mozgatni kezdte ki-be az ujját. Aztán egy másikat is mellé dugott. Cseszettül szűk, ebbe nem fog beférni a farka. Kihúzta az ujjait, belemártotta a joghurtos pohárba, majd vissza Cas fenekébe. Még pár mozdulat, és úgy döntött, megpróbálja élesben is. Ellenkező esetben megőrül.

Ráhasalt Cas hátára, mellkasa a másik hátának feszült, kezébe vette joghurtos, vaskosan meredező dákóját, és a bejárathoz helyezte. Óvatosan belenyomta a makkot, Cas háta megfeszült, kezei a lepedőbe markoltak kétoldalt a feje mellett. Dean vett egy nagy levegőt, és szép lassan beleereszkedett a járatba. Mikor már mélyen kitöltötte, kihúzódott, és egy gyors mozdulattal előredöfött. Csak remélni tudta, hogy nem okoz fájdalmat Casnek.

- Megvagy? – lihegte pár rugózó mozdulat után, alig bírva visszafogni magát.

- Meg – sziszegte Cas összeszorított fogain keresztül, és Dean nem foglalkozott vele, hogy mennyire gondolja komolyan a férfi, csak kihúzódott, és felnyársalta Cast. Keményen, vadul, gyorsan baszta, heréi nekicsapódtak Cas golyóinak, kezével Cas lapockáján támaszkodott, és őrült sebességgel lovagolta.

Mielőtt lehunyta a szemét, látta, hogy Cas elnyílt szájjal és szorosan összezárt szemekkel pucsít neki. Ez már sok volt. Fejét hátravetve üvöltött, és végigsöpört rajta az orgazmus. Ahogy az élvezet hullámai ellepték, görcsbe rántották az izmait, ő extázisban vonaglott, és érezte, hogy Cas ösztönösen összeszorítja a fenekét körülötte, növelve a gyönyört.

Lihegve, izzadt mellkassal rogyott Cas hátára, még mindig finoman döfködve félkemény szerszámával. Ez csodás volt. Ez kurvára észveszejtő volt. Pedig nem mondhatni, hogy ne lett volna még része jó szexben.

- Jól vagy? – gördült le végül Casről, kihúzva ragacsos, joghurtos férfiasságát a másikból. Mikor az nem válaszolt, aggódva hajolt oda hozzá, kezét az arcára simítva. – Cas?

- Dean, ez nagyszerű volt – nyitotta fel szemeit a férfi, és az óceánt derengő köd takarta, vízpára szállt fölé. – Nagyszerű vagy – nyögte ki, és szerencse, hogy Dean fejében is hasonló gondolatok jártak, különben rettenetesen nyálasnak tűntek volna a szavak.

- Oh, Cas – sóhajtott megkönnyebbülten Dean. Annyira félt, hogy fájdalmat okozott neki. Amilyen keményen megbaszta, csoda, hogy nem. Vagy csak nagyon jól titkolja a férfi. Jó lesz figyelni.

- De te még nem mentél el – tette Dean a remek megfigyelést. Valóban, Cas lábai között még mindig ott feszült a vérbő hímtag, bevetésre készen.

Cas elvörösödött. Mégsem kérheti meg Deant, hogy verje ki neki. És arra sem, hogy ő is hadd lovagolja meg. Főleg, hogy ez utóbbi igenis fájdalmas, még ha ezt nem is ismerné be. És ő nem akart fájdalmat okozni Deannek. Még akkor sem, ha a fájdalom mellé gyönyör társul.

- Na, gyere ide – mosolyodott el Dean, és tenyerét Cas mellkasára simítva fölé könyökölt, egyik lábát átvetve a férfi lábán.

Ajkát az övéhez érintette. Finoman. Puhán. Szeretettel. Cas elolvadt.

Kezei lekalandoztak az ex-angyal mellkasán, hasának kockáin, sűrű fanszőrzetén át, és ott megálltak, játszadozva a zacskóval, a golyókkal, a hímtag tövével. Dean szája követte ezt a vonalat, nedves nyomokat hagyva maga után, és mikor az orrán kiengedett levegő a férfi hasát csiklandozta, és a nyelve a köldökébe nyalt, Cas előrelökte a csípőjét, hátravetette a fejét. Amint a forró száj összezárult a makkja körül, és Dean megnyalta a nedves hasítékot, Cas meglepetten felkiáltott, majd beletúrt Dean hajába, és nyögdécselve hagyta, hogy a férfi fel-le mozogjon az ölén.

Nyelvének játékos cikázása. Forró, égető lélegzete. Ujjai, ahogy finoman masszíroznak. Cas megállás nélkül nyögött. Ennyire semmi sem lehet jó. És mégis.

Egy apró harapás. Kis szívások. Őrület.

- Dean – kapkodott levegő után Cas. Szólnia kell neki. Tudta, hogy szólnia kell. – Dean, elélvezek.

A férfi csak felmordult, és mélyen, a torkáig bevette Cas dorongját. Ujjai megfeszültek a vessző töve körül, és erőteljesen szívni kezdett, mintha csak a spermát akarná kiszívni Cas farkából. Tulajdonképpen pont azt akarta.

És sikerrel is járt. Másodperceken belül, néma kiáltásra nyíló szájjal, gyönyörtől eltorzult arcvonásokkal élvezett bele Cas Dean szájába, aki lelkesen nyelte az ondót, és hihetetlen örömöt okozott neki, hogy a csúcsra juttatta Cast.

Hogy az egykori zárkózott és érzelemmentes angyal most kitárulkozva, letaglózva, kielégülten terül szét a matracon alatta, és az ő nevét suttogja. Hogy felhúzza magához, és megcsókolja, tele érzelmekkel.

- Köszönöm – öntötte el az óceán Deant.

- Ne köszönj már meg mindent – simított végig a férfi a nyelvével Cas fogain.

- Furcsa ízem van – jegyezte meg fintorogva az ex-angyal. Dean elnevette magát.

- Kicseszettül jó ízed van – jelentette ki határozottan, és ujjait Cas selymes, puha hajába temette. Kedvtelve nézegette a férfi jóképű vonásait, de újra és újra visszatért a végtelen óceán csillogásához.

Most Cas hajolt hozzá, hogy megcsókolja. Szerette Deant. Nem, mint barátot, nem, mint fivért. Nem, mint szeretőt. Nem, mint pasit. Nem is úgy, mint példaképet. Sőt, nem is úgy, mint Istent. Deant jobban szerette ezek közül bármelyiknél, mert Dean mindegyik volt neki egyszerre. Dean maga volt a tökéletesség, a tisztaság, az erő és a szeretet, a gondoskodás és az őszinteség. Cas úgy csókolta, mintha ebből a fénylő lélekből akarna kiszívni valamennyit, hogy kicsit kevésbé érezze magát sötétnek, visszataszítónak, szánalmasnak, érdemtelennek. Mintha Dean lenne az élet, és neki szüksége volt rá.

Ekkor érezte meg a nedvességet az arcán. Nem belőle származott. Ijedten kapta el a fejét.

Dean sírt. Összepréselte gyönyörű ajkait, orrlyuka remegett, szeméből patakzottak a könnyek. Cas kérdő, aggódó, féltő tekintetére elfordult. Úgy, ahogy volt, ruhátlanul kirohant a szobából, és átvágtatott a sajátjába, nyitva hagyva maga mögött az ajtót.

Cas utánament. A férfi az ágyon hasalt, csodálatosan, hihetetlenül kerek feneke látványára Castiel érezte, hogy kezd felizgulni, de ennek nem most volt itt az ideje. Óvatosan közelebb araszolt az ágyhoz. Dean zokogott.

- Hé – ült le mellé az ágyra, és gyengéden végigsimított Dean haján. A reakció még hevesebb sírás volt. A férfi a matracba fúrta a fejét, és morgott valami olyasmit, hogy Cas tűnjön el, de azonnal.

Cas pedig szúró mellkassal, értetlenkedve, bűntudatának súlyától megroskadt vállakkal kisomfordált a szobából, magára hagyva a vigasztalanul zokogó Deant.

Hát csak sikerült elbasznia. Úgy tűnik, szó szerint.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Elmentem aludni – vonszolta át magát a fürdőből a szobájába Sam. Miután hazaért a vacsoráról Gary-vel meg a pasas pár barátjával, fáradt, de felüdült mosollyal tett-vett a házban, majd hamarosan elvonult fürdeni, kijelentve, hogy lehetőleg másnap reggelig senki ne zargassa. Deanben motoszkált a sanda gyanú, hogy az öccse ivott a haverjaival. És nem vizet.

- Jó éjt, Sammy – váltott csatornát Dean a tévén. Tényleg semmi mást nem csinál, csak punnyad és eszik. Ha nem élnének állandó stresszben, már rég elhízott volna. Eddig a szex karban tartotta, nem volt szüksége arra, hogy Armstrongot játszva futkározzon az öccsével. Bár… az is igaz, hogy aznapra megvolt a szokásos mozgás, sőt.

Remek, most legalább másfél percig bírta úgy, hogy nem gondolt a szexre Casszel. Ha így halad, egy héten belül meglesz a negyed óra. Még a végén képes lesz úgy megvacsorázni, hogy közben nem jelenik meg a lelki szemei előtt a felizgult, gyönyörű Cas.

Ő is elcsoszogott fürdeni, de csak állt a csap előtt félmeztelenül, kedvtelenül bámulva a tükörképére.

Lefeküdt Casszel. Ez egyszerre bizonyult élete legjobb és legrosszabb döntésének. Ha a következményektől eltekintünk, akkor bátran ki lehet jelenteni, az élmény maga volt a csoda, az eddigi legjobb szeretkezése. Viszont ott volt a dolog másik oldala, hogy engedte megtörténni a dolgot, engedte, hogy Cas a szívéhez nőjön. Vagy legalábbis elkezdjen. És ez egy nagyon súlyos hiba, mikor az ember a halálra készül. Ugyanis továbbra sem mondott le a lehetőségről, hogy egy vadászat alkalmával eltávozik az élők sorából a közeljövőben. Ráadásul most már nem csak Sammynek volt teher, de Casnek is. Nem teheti ezt velük.

Ma is, miután kielégülten feküdtek egymás karjában, és Cas olyan szenvedélyesen és édesen csókolta, mintha magába akarná szippantani, mintha meg akarná óvni a sötét gondolataitól… ő megtört. Nem bírta tovább, és megtört. Látta a fájdalmat Cas arcán. Soha többé nem akarta olyan sebzettnek látni őt, főleg nem az ő hibájából.

- Oh, bocsánat – pirult el Cas, ahogy rányitott, de nem hátrált ki a fürdőszobából, nem csukta be maga mögött tapintatosan az ajtót, ahogy tennie kellett volna. Inkább megigézetten bámulta Dean immár meztelen fenekét és combját. Tett egy tétova lépést előre.

Deannek nem volt szíve elküldeni őt. Legalább Cas kedvéért eljátszhatná, hogy rendben van. Hogy miután kisírta magát, ő is jobban lett, pont, mint Cas nem is olyan rég. Nem tudta, képes lesz-e rá, de meg kellett próbálnia.

Kinyúlt Cas után, és megkönnyebbült sóhajjal bújt az ölelésébe. A férfi a hátát simogatta és megnyugtatóan suttogott a fülébe, amiből Dean semmit nem értett, de a hangzása alapján valami holtnyelven lehetett. Mindenesetre hatott, mert a feszültség távozott a testéből.

- Zuhanyozunk együtt? – bontakozott ki Cas karjai közül Dean.

- Rendben, de ha Sam… - mutogatott Cas kétkedve a magas srác szobája felé.

- Bezárjuk az ajtót, és csöndesek leszünk – ígérte Dean, és kigombolta Cas nadrágját.

A zuhany alatt percekig csak összesimulva, mozdulatlanul, némán álltak. Aztán Dean levette a polcról a tusfürdőjét, és lassan, figyelmesen bekente vele Cas minden bőrfelületét. Különös gondot fordítva ébredező hímtagjára. Ami ettől teljesen éber lett. Miután végzett, Cas hasonlóképpen járt el, aminek az lett a következménye, hogy illatosan, tisztán, fejükre tapadó hajjal álltak a szűk zuhanyfülkében, szemükből szüntelen pislogva a vizet, és egymás férfiasságát markolászták.

Dean lecsúsztatta a kezét Cas farkának a tövéig, majd vissza, hüvelykujjával kicsit körözve a makkon. Addig ismételte ezt a pár mozdulatot, míg Cas hangosan nem nyögött. Ami a visszhangos fürdőszobában meglehetősen hangosnak bizonyult, így Dean kénytelen volt száját Cas szájára tapasztania, hogy elnyelje a férfi gyönyörének hangjait. Egyre gyorsabban mozgatta a kezét, és Cas is kezdett ráérezni a dologra, utánozva Dean mozdulatait.

Ő, ellenben a szex és az animepornós oldalak koronázatlan királyával, nem rendelkezett túl sok tapasztalattal önkielégítés terén, így azt sem igazán tudta, másik férfit hogy juttathatna a csúcsra. De Dean remek mesternek bizonyult, Cas pedig jó tanítványnak, legalábbis Dean remegő lábai és fojtott nyögései erre utaltak.

Miután mindketten végeztek, és lemosták a ragacsos spermát a kezükről és egyéb testrészeikről, Cas ki akart szállni a zuhany alól, de Dean visszatartotta.

- Hajolj előre – nyomta lefelé Cas felsőtestét, aki nem egészen értette a dolgot, de gondolkodás nélkül megtette, amit Dean kért tőle. – Nyugi, nem foglak megint sebbge baszni, bár jól esne – vigyorgott kajánul, Cas pedig megremegett a kéjes hangtól. – Csak van valami, amit még nem mostunk meg rendesen, pedig igencsak használva volt ma.

Cas fülig vörösödött. Ezt csak nem hagyhatja. Teljesen kínos.

Mégis, mikor Dean szappanos keze a fenekére simult, kisterpeszbe kellett állnia, nehogy összeessen, és áldotta a hajlékonyságát, amiért meg tudott támaszkodni a tenyereivel a lábai mellett a csempén. Dean ujjai lassú, izgató mozdulatokkal tisztították meg a rést, majd becsúsztak a lyukba.

És ez fájt. A délutáni igénybevétel után igencsak érzékeny volt azon a területen. De ugyanakkor jól is esett, így nem tiltakozott. És a lassú, csúszós mozdulatok egy idő után elmosták a fájdalmat.

- Ennél többet nem tudom, hogy tehetnék – húzta ki az ujját Dean, és finoman Cas fenekére csapott. A férfi felegyenesedett, és nem lepődött meg, mikor tapasztalta, hogy nem csak őt izgatta fel az intim mosdatás. De vajon lehet megint? Hiszen épp az imént elégítették ki egymást.

- Igen, lehet – kacsintott Dean, mintha Cas gondolataiban olvasna. Vagy csak a saját gondolataira válaszolt hangosan? Mindenesetre vággyal csillogó szemei a kék zafírokba fúródtak, és Dean fejest ugrott az óceánba.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Dean, Gary-vel beszélgettünk, és ha nem gond, pár napra vele tartanék a környező városokba. Tudod, mert ismerem a terepet, meg ilyenek – magyarázkodott Sam, és Cas nem tudta olyan ügyesen elrejteni az örömét, mint Dean. De szerencsére Sammy nem őt nézte, így nem tűnt fel neki.

- Oké, persze, Sammy – vonogatta a vállát unottan Dean. – Ha valami meló lenne, majd hívlak – biztosította azért az öccsét. – Amúgy lehet, hogy csak nekem fura, de nem úgy van, hogy rohadtul nem ismerjük a környéket? – jegyezte meg kételkedve.

- De ezt Gary nem tudja – húzódott félmosolyra Sam szája. – És Anne sem.

- Ooh, értem, szóval egy csaj – vigyorodott el Dean. Ilyenkor büszke volt az öccsére. – Csak vigyázz, adj neki sót, szentelt vizet, piszkavasat, egy pisztolyt, egy kislexikont a szörnyekről, amik leselkedhetnek rá, miután lefeküdt veled, meg ilyenek – figyelmeztette gonoszkodva.

- Asszem megyek – vágott hozzá Sam sértődötten egy könyvet Deanhez, aki éppen csak, hogy félre tudott hajolni előle. Viszont a repülő regény, aminek igen, kemény fedeles kiadását sikerült Sammynek feléjük dobnia, telibe kapta Cas fejét.

- Ez fájt – közölte a férfi fapofával, mire Dean elröhögte magát. Sam is bűntudatosan mosolygott.

- Bocsi, Cas, nem téged akartalak – mentegetőzött, gyilkos pillantást lövellve Dean felé.

- Semmi baj – tápászkodott fel Cas nyögve a kanapéról, és kicsit sántítva a konyha felé indult, hogy egy evőkanállal lejegelje a piros puklit, ami a homlokán keletkezett. Dean mutatta neki ezt a trükköt, miután még az első napi kerti munka első tíz percében lefejelt egy faágat. És hogy Dean honnan tudta? Hát, Sam elég kétballábas volt kiskorában.

- Mi baja Casnek? – suttogta Sammy homlokráncolva Deannek, miután a férfi eltűnt a konyhában, és az evőeszközök csörömpölését hallották.

- Khhm… nem tudom köhhhöm, mire gondolsz? – fuldoklott Dean gyakorlatilag a saját nyálától, és nagyon próbált nem elvörösödni. Az eléggé árulkodó lenne.

- Mintha sántítana – húzta el a száját Sam. – Biztos belelépett valamibe – rántott egyet a vállán, majd egy hangos ’ Viszlát, mikor jövök!’ kiáltással távozott. Ennél pontosabb időpontot is nehezen adhatott volna meg.

- A Kicsikém marad! – üvöltött utána Dean, Sam pedig visszaordibált valami olyasmit, hogy nem is egy ötven éves mániákus autórajongót kíván lenyűgözni, hanem egy fiatal és dögös csajt. Amivel mélyen megbántotta Dean érzelmeit. És az Impala érzéseit is. Ezért még kapni fog. De legalább a kocsit biztos nem viszi el.

- Öhm, Cas, hogy érzed magad? – csatlakozott Dean a konyhapultra könyökölve a homlokát jegelő férfihoz.

- Nyugi, nem volt olyan vastag az a könyv, szinte nem is érzem – intett Cas.

- Ennek örülök, de nem pont arra gondoltam – mosolyodott el Dean, és a másik mögé sétált. Cas értetlen tekintetére mindkét kezével rámarkolt a férfi fenekére.

- Oh – egyenesedett fel Cas, és fülig vörösödött. – Kicsit sajog, de nem olyan rossz.

- Akkor jó, mert úgy terveztem, hogy ma is megdolgoztatlak – csókolta meg Dean, és noha még fél nap sem telt el az utolsó csókjuk óta, ki volt éhezve. Legszívesebben egész nap Cas száján belül tudta volna a nyelvét, szüntelenül és élvezetesen. Ehhez képest Sam előtt még csak le sem ülhetett a férfi mellé, mert még a végén merevedése támadt volna. Tulajdonképpen támadt is, tekintve, hogy az előző nap szexuális eseményei állandóan az agyába villantak.

- Csak óvatosan – kérte Cas, mielőtt visszafoghatta volna magát. Pedig nem akarta kimondani. Mindent meg akart adni Deannek, kerüljön ez neki bármibe. De már kicsúszott. Dean pedig azt nem értette, miért kér egyáltalán ilyet, mikor magától értetődik, hogy kímélni fogja, ha egyszer fáj neki. Nem szenvedést akart okozni neki, csak gyönyört.

- Vettem reggel síkosítót – kulcsolta össze Dean az ujjaikat, és a saját szobája felé húzta Cast. De most lehetsz te felül – ajánlotta fel nagylelkűen, és kíváncsian várta, milyen lesz az élmény. Őszintén szólva ő szexelt már nővel análisan, ha pasival nem is, de őt még soha nem kúrták seggbe. De ha Cas csinálja, biztos, hogy mindent elsöprő lesz.

-    ҉    ∞    ҉    -

Naplemente. Egész rendezettnek tűnő kert. Hűvös esti szél. Egy vastag pokróc, alatta összebújva két férfi. Két bögre forró tea. Narancssárga fények, avar illata, gyümölcstea gőze.

- Nyálasak vagyunk – jegyezte meg Dean.

A narancs sugarak megcsillantak az óceán hullámain, egészen meseszerű kékre és sárgára festve azt.

- Szeretlek – nyögte ki Cas, és egyikük sem lepődött meg. Pedig most mondta ki először, leszámítva a mámoros öleléseiket.

Dean még sosem mondta ki. Egyszer sem az elmúlt négy napban. Vagy az elmúlt négy évben.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Mi lesz, ha Sammy hazajön? – suttogta Dean Cas vállába másnap reggel.

Az utóbbi napok összefolytak, egybeolvadtak, Dean életének legszebb pillanatai követték egymást, még akkor is, ha csak a külső volt fényes és boldog. Belül továbbra is ürességet érzett, de mikor Casben volt, vagy mikor Cas volt benne, vagy mikor a férfi szorosan az ölelésébe zárta a paplan alatt, a szoba sötétjében, és a külvilág nem létezett, csak ők ketten… olyankor Dean élni akart, szeretni akart, szeretve lenni akart.

Aztán jött a másnap, jött a következő jelenet az életükben, mikor felkeltek, és vége szakadt a csodának. Szerencsére ez nagyon ritkán esett meg, ugyanis mindketten szexuálisan telhetetlennek bizonyultak egymással. És nem csak testileg, lelkileg is szükségük volt egymásra.

Aznap reggel Cas úgy kelt fel, hogy nem volt több rejtegetnivalója Dean előtt. Nem mondta ugyan el neki, hogy miért kerülte következetesen a pillantását, és miért teszi néha még most is azt, de ez nem számított. Többé az örömöt sem kellett megjátszania, a boldog vigyor magától terült szét az arcán. Úgy érezte, jobb élete van, mint valaha volt. Nem hiányolta többé az angyali képességeit, sem a szeráflét előnyeit. Hálás volt azért, ami.

- Gondolom az, hogy neki is főzök teát, ha kér – húzta végig Cas finoman az ujját Dean szemöldökén.

- Figyelem, Cas poénra vett egy választ – mosolygott Dean, és apró szarkalábak keletkeztek a szeme sarkában. Cas megcsókolta őket. – De most komolyan… nem mondhatjuk el neki. Vagy igen?

- Ha nem szeretnéd, akkor nem tudja meg, de ha nem zavar, felőlem nincs akadálya – nyugtatta meg Cas, és úgy is gondolta. Neki teljesen mindegy volt, fő, hogy Dean boldog legyen. Amíg neki nem árt vele semmit, fő, hogy Dean boldog legyen. Mikor már árt vele neki, akkor is fő, hogy Dean boldog legyen. Ő örvendezik, ha szeretője örvendezik. Ilyen egyszerű.

- Totál kiakadna – morogta Dean baljóslatúan, és résnyire nyitotta a szemeit, hogy vigaszt találjon az óceánban, a hűs hullámok eloltsák égető bűnének fájó sebhelyeit.

- Akkor nem kell tudnia – simogatta Cas lélegzete Dean haját. – Viszont akkor vissza kell fogni magunkat – figyelmeztette a férfit, aki erre kelletlenül felnyögött.

- Nem akarom – nyafogta Dean, mint egy kisgyerek. Néha tényleg úgy viselkedett, mint valami felelőtlen pisis. Például mikor engedte, hogy Cas közel kerüljön hozzá. Kirángatta őt a gödörből, ami szuper, de közben valahogy sikerült magához láncolnia, és ennél rosszabbat nem is tehetett volna.

- Amúgy sem vagyok biztos benne, hogy nem zavarná, amikor együtt lát minket – gondolkodott el Cas. – Végtére is, te a bátyja vagy, én pedig a barátotok, talán furcsa lenne neki, esetleg kellemetlen, hogy ő egyedülállóként él mellettünk, míg mi együtt vagyunk.

Dean keserűen felröhögött.

- Szerintem az gázabb, hogy te is pasi vagy, meg én is, tudod – magyarázta.

Cas értetlen képet vágott, aztán leesett neki. Eleinte nem is értette, mi ez az egész, mikor angyalként szembesítették vele a Winchester testvérek. Akkor még szokatlan volt számára a nemek elkülönítése, főleg ilyen éles és igazságtalan módon. Neki nem volt neme, ő angyal volt. Teste sem volt, csak porhüvelye, kölcsönbe. Vagy végül nem kölcsönbe, ha már úgy alakult.

Aztán ember lett. Férfi. Azóta jobban érti. De sosem gondolt rá olyan elutasító módon, mint amit a korabeli társadalomba beleneveltek. Hiszen ő látta, amint az ókori, középkori, sőt, az újkori társadalmakban is teljesen elfogadott volt az azonos neműek kapcsolata. Nyilvánvalóan adódtak problémák a gyermekvállalás körül, de ez a jelenben már könnyedén kiküszöbölhetővé vált. És mégis, ma talán elutasítóbbak az emberek a homoszexuális társaikkal, mint valaha. Érthetetlen.

Őt mindenesetre egyáltalán nem zavarja. Számára nem a test számít. Természetesen szereti Dean testét, tiszteli Dean testét, felizgatja Dean teste. De nem ez számít, hanem Dean gondolatai, Dean érzelmei, Dean lelke. Nyilvánvalóan. A társadalom véleménye az utolsó, ami érdekli, amíg boldog lehet, és Deant boldognak látja.

Viszont mi van, ha Deant zavarja embertársainak előítéletes, undorító viselkedése? Ha kitaszítottnak érezné magát, ha vele kellene mutatkoznia? Akár csak Sam előtt is. Erre eddig nem gondolt, hiszen annyira természetes volt az egész.

- Mi baj? – csavarta Cas egyik hajtincsét az ujjára Dean. Mikor az óceán elfelhősödött, sötétedett, mint a vihar előtt, azonnal tudta, hogy Cast sötét gondolatok kínozzák. Ez nem a vággyal teli sötét víz volt. Ez valami más volt, és nagyon nem tetszett Deannek.

- Dean, téged zavar, hogy mi mindketten férfiak vagyunk? – suttogta félve, holtra vált arccal Cas. – Hogy meg lennénk bélyegezve, ha együtt mutatkoznánk az utcán, kézen fogva?

- Mi? Dehogyis, nem, rohadtul nem, kurvára nem – rázta a fejét Dean. Meg kellett nyugtatnia Cast.

Úgyhogy megcsókolta. Puhán, szeretettel, szerelemmel, amit hiába érzett, sosem mondott ki. De az érintéseiben, a pillantásában, a szavaiban ott volt. Annyira remélte, hogy Cas is érzi.

Kétségbeesetten csókolta. Meg akarta győzni. Cas nem csókolt vissza. Magához húzta a testét. A hátát simogatta. Cas nem csókolt vissza. Kinyitotta a szemét. Belefúrta az óceánba. Cas visszacsókolt. Dean megkönnyebbülten sóhajtott bele a férfi szájába.

- Beismerem, furcsa ez az egész, de magasról teszek mások véleményére. Még Sammyé sem érdekel, de ő amúgy is olyan fene elfogadó, meg minden, szóval ettől talán nem kéne félnünk – döntötte Dean a homlokát Cas homlokának, miután kiváltak a csókból. – Leszarom, mit mondanak. Engem meg elvből nem zavar. Rémlik Doktor Szexy? – húzódott elragadó félmosolyra Dean szája, és Cas végre tényleg hitt neki. – És az animékből is rengeteget lehet tanulni. Feltétlen meg kell néznünk ma egyet – bólogatott lelkesen Dean.

Gyomorkorgás. Dean farkasvigyora. Válaszul a másik gyomor korog. Cas kajánul visszavigyorog.

- Kérsz teát a reggelihez?

- Kérsz kolbászt a teádhoz?

- Értettem a poént.

- Király vagy.

Csak egy órával később került sor arra, hogy kicsoszogjanak a konyhába.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Vegyél egy nagy levegőt, és nyugodj meg, vagy esélyed sem lesz – utasította Dean.

- Előtte sosem remegett a kezem – jegyezte meg morogva Cas, de aztán úgy tett, ahogy a vadász mondta, és sikerrel járt. A töltény pontosan a fekete körbe csapódott a céltábla közepén.

Elégedett vigyorral fordult meg. Dean büszkén rámosolygott, és magához húzta egy csókra.

- Testi küzdelem? – vonta fel Dean kérdően a szemöldökét, és felvett egy alapállást. Hogy melyik küzdősport alapállását, abban Cas nem volt egészen biztos.

- Izomlázam van – közölte az ex-angyal, mintegy ténymegállapításként, de már emelte is maga elé a kezeit.

- Nekem is, de nem ettől – kacsintott Dean, Cas pedig keményedni kezdett. Lenézett, és látta, hogy Deannek máris erekciója van. Ez sem lesz hosszú küzdelem.

És akkor Dean előrelépett, és hasba vágta.

- Ne, hagyd, hogy eltereljem a figyelmedet, basszameg, ez amatőr hiba – lihegte a fülébe, majd megint elhátrált.

Cas ráugrott, a földre teperte, leszorította a két kezét a földre. Gonoszul rávigyorgott, cserébe Dean lefejelte. Felrepedt a homloka, de nem engedte el a férfit. Számított erre, nem lepte meg a mozdulat. Hátrébb húzta a fejét, és továbbra is lefogva tartotta Deant. Aki most új módszert vetett be: felhúzta a lábait, és két térde közé szorította Cas félig álló farkát. Felnyögtek. Aztán a szorítás erősebb lett, már fájt.

- Megint én nyertem, csak egy mozdulatomba kerülne – összegezte Dean a végeredményt. – Mázlid, hogy szükségem van arra a bizonyos testrészedre – azzal elengedte, és feltápászkodtak.

Dean letörölte a homlokáról az odahullott karmazsin cseppeket, amiről Casnek eszébe jutott, hogy vérzik.

- Végeztünk mára? – kért engedélyt a távozásra. Amíg Dean nem engedi el, mint edzője, addig nem mehetett be lemosni és leragasztani a sebet.

- Ugyan már, haver, még csak most kezdünk belejönni – csóválta lassan a fejét Dean, és ha nem figyelt volna oda tudatosan, hogy ’haver’-t mondjon, tuti kicsúszik a száján valami egészen más. Amit éjszaka, Cas karjában nem gáz kimondani. De nappal, a kert közepén tökre az lenne. Vagy nem.

Húsz perccel, fejenként féltucatnyi zúzódással, és Cas esetében további két nyílt sérüléssel később Dean felemelte a kezét.

- Elég lesz – állította meg az épp ütni készülő Cast. – Gyere, kimosom a sebeidet.

- Mit gondolsz, javuló tendenciát mutatok? – rúgta le Cas a bakancsát Deané mellé, majd átvágtak a nappalin a konyhába.

- Az attól függ, mire gondolsz – emelte le Dean a szekrény tetejéről az elsősegélydobozt. – Az ágyban rendszeresen meglep, hogy igen, mikor már kurvára azt hinném, hogy nem lehetsz még királyabb – vette elő a fertőtlenítőszert és egy vattapamacsot.

Cas amúgy is kipirult arca egy egészen sötét árnyalatot vett fel.

- Tudod, mire gondolok – szólt, ugyanis nem akarta elkerülni a kérdés megválaszolását.

- Most azt akarod, hogy dicshimnuszokat zengjek? Állati gyorsan fejlődsz, lassan jobb leszel, mint Sammy – nyomta a fertőtlenítős vattát Cas homlokához, aki felszisszent.

- Ezt bóknak veszem.

- Annak szántam – simított Dean ragtapaszt a szétnyílt bőrfelületre.

- Akkor köszönöm – szűrte Cas a fogai közt, miközben Dean egy újabb sebet látott el.

- Megköszönhetnéd kicsit … radikálisabban is – tette félre a férfi a vattát, és várakozásteljesen ácsorgott a konyhapultnak dőlve.

Kíváncsi volt, Cas vajon megérti-e, mire céloz.

És Cas értette.

-    ҉    ∞    ҉    -

Amint kiléptek a rendőrőrsről, havazni kezdett. Apró, szúrós, jéghideg pelyhekkel. Szél cibálta Dean öltönyét, belekapott Sam hajába, és még Cas ballonkabátja is kevés volt ellene.

- Remek, Sammy, tiéd a könyvtár – csapta be maga mögött Dean az Impala ajtaját, és fázósan összedörzsölte a kezeit.

- Mondtam, hogy vegyél kabátot – nézett rá szemrehányóan az öccse, majd: - Hé, várj csak! Miért én megyek oda már megint? – háborodott fel. Nem volt baja a könyvekkel, sőt. De zsinórban negyedjére? Úgy, hogy esélyt sem kap kő-papír-ollóval eldönteni?

- Talán mert te vagy a könyvmoly – mutatott rá Dean a tényre. – És mert a potenciális szellemünk legközelebbi hozzátartozója egy dögös és egyedülálló pipi.

- Akkor menjen Cas olvasni, ő még egyszer sem volt, pedig tuti hatékony lenne – próbált kibújót találni Sam. Dühösen szemezett a bátyjával.

- Oké, akkor játszd le vele – adta meg magát Dean, nagyon remélve, hogy Casnek szerencséje lesz.

Sam odaemelte az öklét Cas felé, aki először ijedten hátrahőkölt, mert azt hitte, meg fogják ütni. Dean elröhögte magát.

- Kő- papír-olló, Cas – magyarázta Dean. – A kő üti az ollót, az olló a papírt, a papír pedig a követ – foglalta össze röviden, és mutogatott hozzá, hogy egyértelműbb legyen.

- Mehet? – készült rá Sam. Maga sem tudta volna megmondani, miért nem akar a könyvtárban kikötni. De nagyon nem akart.

Cas veszített. Ennyit a kezdők szerencséjéről. Dean a fogát csikorgatta, Cas semleges arckifejezéssel ült a hátsó ülésen, Sam pedig győzedelmes vigyorral fordult előre.

- Dobjuk ki Cast a könyvtárnál – indítványozta, Dean pedig morogva a gázra lépett.

- Tudod, mit kell keresned? – pislogott hátra a visszapillantó tükörben Casre. Légyszi, mondd, hogy nem, mondd, hogy nem. – Még sosem csináltál kutatómunkát a könyvek szentélyében – jegyezte meg szándékosan használva erős költői túlzást.

- Azt hiszem – válaszolta bizonytalanul az ex-angyal. Nem tudta pontosan, hogyan kell eljárnia, de bízott benne, hogy megoldja.

- Azzal nem vagyunk túlzottan kisegítve – morgott Dean, és Sam ezt elég bunkó megjegyzésnek érezte. Sajnos Cas is, de nem tett megjegyzést, csak az arca rándult meg árulkodóan. – Felmegyek veled, gyorsan megmutatom, mi a szitu – folytatta a férfi hangosabban, és Sam csak vállat vont, Cas pedig épp azzal volt elfoglalva magában, hogy a megjegyzés helytállóságán merengve bosszankodjon. Tényleg nincsenek kisegítve vele a Winchester testvérek. Ugyanakkor rosszul esett ezt pont Dean szájából hallania.

- Sam, megvársz itt? – állította meg az Impalát a helyi könyvtár épülete előtt Dean. – Addig hozhatnál egy teát is.

- Teát? – vonta fel csodálkozva a szemöldökét Sam. – Nem inkább kávét?

- Akkor kávét – vont vállat Dean, mintha tök mindegy lenne, és magában szorgosan átkozódott, hogy ez talán kicsit feltűnő volt. De szerencsére Sam néha elég szar megfigyelő.

- Elnézést, merre találom a mosdót? – ment oda Dean a bejáratnál ácsorgó biztonsági őrhöz.

Majd elviharzott a mutatott irányba, és intett Casnek, hogy kövesse. Mikor Cas értetlenkedve belépett utána a kicsi, fertőtlenítőszagú, csempézett helyiségbe, Dean becsukta maguk mögött az ajtót, és gyorsan ellenőrizte, hogy egyedül vannak-e.

- Dean, nekem most nem kell… - jött zavarba Cas. Nem nagyon értette, mire megy ki a játék.

- Jó. Én sem azért jöttem, hogy dobjak egy sárgát – ereszkedett Dean térdre az ajtó előtt, és egy tolvajkulccsal bezárta az ajtót. – Nincs sok időnk! – húzta magához Cast, és vadul megcsókolta.

- Oh! – esett le Casnek a szitu.

- Nem véletlen akartam kettesben maradni veled, Cas – forgatta a szemét Dean, és kigombolta a nadrágját. Már félkemény volt a férfiassága, pár gyors mozdulat, és teljes pompájában ágaskodott. – Hoztam síkosítót. Hogy szeretnéd? – lépett Cas elé, aki vággyal telve bámulta Dean szerszámát, kicsit még lefagyva az események hirtelenségétől. – Ugye szeretnéd? – bizonytalanodott el Dean. Ő már elepedt érte.

- Természetesen szeretném – ütődött meg Cas. Szinte bántotta a feltételezés, hogy nem vágyik Deanre, mikor már több mint négy napja nem volt alkalmuk egy-egy röpke csóknál vagy érintésnél többet megosztani egymással. Talán tényleg el kéne mondaniuk Samnek. És mellesleg, még ha nem is akarta volna, Dean kedvéért simán belement volna. Bármikor.

- Szóval, hogy csináljuk? – dörzsölte Dean most Cas nadrágjának elején az árulkodó dudort.

- Akárhogy. Mindenhogy. Valahogy – rántotta le térdig a fekete öltönynadrágot és a bokszert Cas.

- Akkor hajolj előre, és támaszkodj a csapra – utasította Dean, és gyorsan megszabadult a nadrágjától, óvatosan egy másik csap szélére hajtogatva. – Szerintem te is vedd le, nem könnyen jön ki belőle a sperma. Tapasztalat.

- Rendben – húzta le azonnal Cas is. Inkább nem firtatta, Dean vajon honnan tudja. Vagy inkább hány hasonló tapasztalata volt.

Síkosító. Fojtott nyögdécselések. Dean pumpált, két kezével szorgosan húzkodva Cas szerszámát. Bár nagyon ki volt éhezve, a sok gyakorlásnak hála kibírta, hogy ne menjen el hamarabb, mint Cas. Nehezen, de kibírta. Mikor megérezte a férfi gyönyörének ragacsos bizonyítékát a kezén, lihegve elmosolyodott. Kéjesen lenyalta a sós ondót az egyik ujjáról. Cas elkapta a mozdulatot a szeme sarkából, és megremegett a keze a csapon. Másodperceken belül Dean is a csúcsra jutott, beleharapott Cas vállába, hogy ne kiáltson hangosan.

Kézmosás. WC papírral megtörölgette ernyedt férfiasságát, majd Casét is. Közben végig a szemébe nézett. Az óceán még mindig lenyűgözte.

Felöltöztek, Dean kinyitotta a zárat, Cas balra, Dean jobbra. Casnek még mindig fogalma sem volt, mit is kéne pontosan csinálnia, de az instrukciókra szánt idő letelt. Egyetlen másodpercét sem érezte elvesztegetett időnek. Dean egyfajta békés buborékban hagyta el az épületet, ami addig nem pukkad szét, míg be nem ült Sammy mellé a kocsiba.

- Jó sokáig tartott, kihűlt a kávéd – nyújtotta át a langaléta srác a papírpoharat. Dean szó nélkül felhajtotta, és a keserű íz hatására a szeretkezés utáni kellemes érzés elmúlt.

- Mi a cím? – sorolt be a gyér forgalomba Dean a könyvtár elől, és kesernyés érzelmek öntötték el. Nem a kávé miatt.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Jó éjt, Cas! – csókolta meg aznap este Dean puhán a férfit, míg Sam a zuhany alatt állt.

- Maradj még! – kérte Cas. – Csak amíg halljuk, hogy az öcséd fürdik.

- Oké, bébi – simult hozzá Dean. Hiányzott neki Cas ölelése éjszakánként. Míg Sam a mellette levő ágyon horkolt, ő álmatlanul forgolódott, és úgy érezte, az a két méter, ami a szeretőjétől elválasztja, sokkal több, mint valójában.

De nem mert cselekedni. Sammyt esetenként rémálmok gyötörték, máskor pedig spontán felébredt az éjszaka közepén a legkisebb zajra is, így Dean nem mert kockáztatni. Maradt a sóvárgás. Azt a lehetőséget még elvetette, hogy felfedje a kapcsolatát Casszel. Talán, idővel. Bár valószínűleg nem lesz rá szükség, hamarabb patkol el valamelyikőjük. Remélhetőleg ő.

Cas személy szerint már rég felhagyott volna a titkolózással, de nem akarta sürgetni Deant. Egyáltalán semmit nem várt el a férfitól, csak hálás és boldog volt, amiért együtt vannak. A többi részletkérdés.

- Holnap hazamegyünk, és könnyebb lesz megoldani – ígérte Dean, és mélyen beszívta Cas illatát, ahogy fejét a férfi nyakába fúrta. Cas megnyugtatóan, kedvesen simogatta a hátát, és csak élvezte Dean szívverését a mellkasán, Dean orrát az álla alatt, Dean karjait maga körül.

A víz zubogása abbamaradt. Dean kelletlenül felnyögött. Ne még, ne még, kérlek, ne még!

- Jó éjt, Dean! – tolta el magától Cas, és így kénytelen volt visszamászni az ágyára. Ölébe vette a laptopot, és Sam már ki is jött a fürdőből.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Itt kell lennie valahol – turkált Dean idegesen a fiókban.

Hallotta, ahogy a földszinten Sammy és Cas harciasan suhogtatják a piszkavasat, de természetesen mindez hiábavaló volt, amíg ő nem találja meg azt az istenverte valamit, ami a szellemet ehhez a világhoz köti. Kell egy maradvány. A húga szerint a férfi a gitárjáért élt, de a hangszer elégetése hatástalannak bizonyult. Kell, hogy legyen még valami.

Pár öngyújtó. Egy csomag zsebkendő. Jelvények, kitűzők. Egy fél pakli francia kártya. Egy gyűrött fénykép. Ez lesz az.

Dean gyorsan felkapta az egyik öngyújtót a fiókból, és lángra lobbantotta a képet. A mosolygó lány és a férfi arca lassan eltűnt, végül csak hamu maradt a helyükön. De a hangok alapján továbbra sem szűnt meg a szellemprobléma.

Basszus! A fiókban nem volt más. Asztal: üres. Falak: üresek. Szekrény: csomó ing és farmer, és egy női estélyi ruha.

Bumm! Dean a szoba falának csapódott, és már megint a torkát szorongatták. Kezdte unni a szörnyek kiszámíthatóságát.

- Dean, mi történt? – kiabált fel Sam, és mikor a bátyja nem válaszolt, a lépcső recsegése és lábak dübörgése hallatszott.

Kár, hogy Dean a harmadikon volt, a folyosó legvégén, és a szellem pasas épp előhúzta szakadt kabátja belső zsebéből a recés élű kenyérvágó kést. De most komolyan, mégis ki a fene gyilkol kenyérvágó késsel? Senki, ugye? Nos, úgy tűnik, egy volt pék pont hogy de.

A szellemkés végigkaristolt a mellkasán, és Dean azon kapta magát, hogy nem küzd. Nem akart. Itt a tökéletes lehetőség, hogy meghaljon. Bár őszintén szólva el tudott volna képzelni kíméletesebbet is, mint hogy egy konyhakéssel lefejezik, de az ember nem válogathat, ha nem öngyilkos öngyilkosjelölt, nem igaz?

A penge a nyakához ért, és meglepően hideg volt. Jegesen hideg. Az éles recék felsebezték a bőrét. Sammy megjelent a lépcső tetején, és Dean pont rálátott a nyitott ajtón keresztül. Sam is azonnal észrevette, és rohanni kezdett. Deannek olyan dejà vu érzése támadt.

Cas lihegve, vérző arccal érkezett közvetlenül mögötte, és páni félelem ült a szemében, mikor meglátta Deant. Kétségbeesetten felkiáltott, és megkettőzött erővel rohanni kezdett. Ő látta Dean szemében azt, amit Sam nem: a feladást. De semmi félelmet. És ez jobban megrémítette, mint a szellem és a kés.

Ezüstösen villant valami, és Sam ekkor látta meg a ruhát a nyitott szekrényben, félig kirángatva a helyéről. Letépte a fogasról, és egy villámgyors mozdulattal elégette az estélyit.

A halott pék szelleme a ruhával együtt porladt hamuvá. Sam adrenalintól remegve, lihegve állt a szekrény mellett, a megszenesedett darabokat bámulva.

- Deean! – hasította a levegőbe Cas őrjöngő üvöltése, és ez észhez térítette. A férfi a bátyja felett térdelt a padlón, aki túlzottan is mozdulatlanul hevert ott. Sam gyorsan csatlakozott hozzájuk.

Vértócsa. Képtelenség. Dean elájult, aztán megint magához tért. Zavaros pillantása az óceánt kereste, de csak könnycseppeket kapott az arcára. Aztán ott volt a megnyugtató kékség, és újra elájult.

-    ҉    ∞    ҉    -

Csipogás. Kórházszag. Kemény ágyneműk és kényelmetlen hálóruha. Már megint. Dean beletörődő sóhajjal nyitotta ki a szemét.

Hasonló volt a szobája, mint legutóbb. Ami nem meglepő, mert a kórházak szinte mindig ugyanolyanok. És Sammy most sem volt ott. Ellenben valaki más igen.

Kócos, sötétbarna haj meredezett a férfi fején, aki az ágy végére borulva szuszogott. Cas vele van. Mielőtt felkeltené, ellenőriznie kéne az állapotát.

Végtagok rendben, törzs rendben. A nyakán a vastag kötés megint csak ismerős volt, de ezúttal kegyetlenül fájt is, jobban, mint legutóbb. Persze, most majdnem lefejezték egy kenyérvágó késsel.

Felült, és gyengéden beletúrt a gesztenyebarna sörénybe. Cas azonnal felkapta a fejét, nagyon éberen aludhatott. A szeme alatti sötét karikák is kialvatlanságról árulkodtak.

- Dean… – suttogta, majd megköszörülte a torkát. – Dean, hogy vagy? – próbálkozott újra, ezúttal sikeresen.

- Mint Félig Fej Nélküli Nick – simított végig Cas kicserepesedett ajkain Dean. – Mikor ittál utoljára teát? Vagy bármi mást.

- Régen – csúszott közelebb az ágy fejrészéhez Cas, és finoman lenyomta Deant, hogy feküdjön. – Ki ez a Nick? – érdeklődött.

- Tudod, a Harry Potterben a... – kezdte volna, de nem akarta azt mondani, hogy a szellem, akit le akartak fejezni. Jelen esetben túl morbid lett volna. – Nem lényeges.

- Kérsz valamit? – hajolt fölé aggódva Cas. – Hívjam a nővért?

- Ne hívd. Téged kérlek.

- Dean – nézett rosszallóan, de szeretettel Cas. – Akkor szólok Samnek, megkért, hogy hívjam, amint felébredsz.

- Előbb adj egy csókot, aztán hívhatod – csücsörített Dean, és Cas mosolyogva engedelmeskedett.

- Vigyázz magadra! – kérte halkan. – Nem tudom, mi lenne velem nélküled.

- Hívd Sammyt!

-    ҉    ∞    ҉    -

- Dean, beszélnünk kell! – nyitott be Cas a férfi szobájába.

- Sammy…?

- Sam futni ment, még van úgy egy óránk – vágott a szavába Cas, és nagyon eltökéltnek tűnt. Dean rosszat sejtett.

- Akkor nem tölthetnénk el azt az egy órát hasznosabban, mint a beszélgetés? – próbálkozott.

- Muszáj beszélnünk – ült le Cas az ágy szélére, és Dean fáradtan sóhajtott. Pont ettől félt. Ha beszélnek, annak rossz vége lesz. Csoda, hogy eddig kibírták együtt.

- Oké, tudom, mit akarsz mondani – kezdte, mielőtt Cas megszólalhatott volna. – Igen, tényleg azt hittem, azt akartam hinni, hogy lehet kapcsolatunk. Még úgy is, hogy csak te mondod ki, hogy szeretsz. Még úgy is, hogy én csak én vagyok, te meg te, de…

- Dean, én nem ezt… - csodálkozott Cas, de Dean folytatta.

- … de akkor nekem is lenne valami, amit mondani akarok. Emlékszel, mikor a kórházban azt mondtad, hogy nem tudod, mi lenne veled nélkülem? Én tudom. Végre egyszer boldog lehetnél, és szabad, tele lehetőségekkel a kapcsolatokra, az örömre, az életre. Amit velem nem kaphatsz meg.

- Dean!

- Szóval, ja, tudom, ez van, most sétálj ki azon a kicseszett ajtón, de kurvagyorsan, vagy itt ragadsz mellettem, és állatira megszívod – fejezte be Dean a szónoklatot.

Cas nem állt fel, nem sétált ki, csak ült és bámult. Semmit sem értett. Úgy döntött, hangosan végigmegy az egyes pontokon, hátha úgy könnyebb lesz.

- Először is: én is azt akartam hinni, hogy lehet kapcsolatunk, még most is azt akarom. És engem nem zavar, hogy nem szeretsz, mert én szeretlek, ezért nem akarok többet kérni, mint amit adni tudsz, csak azt akarom, hogy boldog legyél velem, mert én az vagyok veled – reagált a rögtönzött kis beszéd első részére. - Másodszor: igen, emlékszem, mit mondtam a kórházban, és tényleg nem tudom elképzelni nélküled az életem. Valójában de, el tudom, és nagyon lehangoló a kép. Semmit nem érne a szabadság, ha pont az nem lenne szabad, amire vágyok. És mint említettem, jelenleg tökéletesen boldog vagyok veled, és nincs szükségem semmire, amit veled ne kaphatnék meg. Csupán rád van szükségem – válaszolt a második pontra is, és már csak egy maradt, a legképtelenebb az összes közül. – Harmadjára: azt hiszem az előző két vázlatpontban már megválaszoltam a harmadikat, de elmondom megint, hogy nyomatékosítsam. NEM fogok kisétálni. Kivéve, ha te kérsz rá, mert többé nem tartasz rám igényt. Ez esetben szó nélkül távozok. Ezt akarod?

Dean törökülésben gubbasztott és csak nézett és nézett és nézett. Lassan felfogta Cas részletes és megdöbbentő válaszának a jelentését. És nem tudta, mit mondjon.

- Nem – nyögte ki végül.

- Mit nem? – értetlenkedett Cas. Ő itt előadott egy hatásos hegyi beszédet – és igen, szándékos Bibliai utalással gondolt erre a szóra -, Dean összes reakciója pedig az, hogy nem.

- Nem akarom – rázta a fejét Dean. – Nem akarom, hogy kisétálj az ajtón. Hacsak nem a síkosítóért mész, ami a te szobádban maradt, vagy a konyhába, hogy teát főzz. Azt akarom, hogy velem legyél, és pont ezért rohadtul önző vagyok, és miért nem látod, hogy menekülnöd kéne tőlem?

- Nem értelek.

- Akkor ez kölcsönös.

- Kérlek, magyarázd el.

- Előbb te.

- Oké, akkor maradjunk annyiban, hogy nem értjük egymást – adta fel Cas. Hogyan magyarázhatná el a nyilvánvalót, amit Dean valahogy nem ért? Dean, aki igenis rettentő okos, nem érti. Nem érzi. És egyáltalán miért akarná kiábrándítani? Hiszen a jelek szerint Dean nem akarja elhagyni. Miért beszélné rá, hogy tegye meg, mikor azzal magának is csak ártana?

Dean odamászott Cashez, megcsókolta, az ölébe bújt.

- Ilyenkor érzem a legjobban magam – jegyezte meg. – Leszámítva a szexet – vigyorgott.

Cas válaszul végigsimított Dean belső combján, mire a férfi megremegett, és elnevette magát.

- Hozom a síkosítót – pattant fel, és átnyargalt Cas szobájába. Mikor visszatért, komoly volt az arca. – Valamin majdnem átsiklottam. Azt mondtad, nem baj, hogy nem szeretlek. Itt korrigálnom kell – ült le Cas mellé, majd hanyatt dőlt, magával húzva a férfit is. – Szeretlek – súgta, közben végig az óceánból merítve erőt, hogy megtegye, hogy még mélyebbre süllyedjen a bűnben, a vízben. Egy és ugyanaz. Mélyre, ahonnan már nincs visszaút.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Győztem! – lihegte Cas meglepett, büszke vigyorral. Zsinórban harmadszor sikerült Dean fölé kerekednie testi küzdelemben. Ez azért világos sikerként könyvelhető el.

Az óceán hullámai visszaverték a boldog napsugarakat, szinte érezni lehetett a friss, sós vízpárát.

- Ügyes vagy – ismerte el Dean, és legszívesebben jutalomszexszel, de minimum jutalomcsókkal nyomatékosította volna a szavait. Csakhogy Sam épp őket nézte.

- Jó voltál, Cas – sétált hozzájuk a magas srác. – Dean, te meg szar vagy – rugdosta meg a bátyja lábát.

- Kussolj, Sammy, téged még simábbam kicsinálna – pislogott ki Cas alól Dean, majd mindketten feltápászkodtak. Sam elismerő vállveregetésben részesítette Cast, és átnyújtott nekik egy-egy üveg sört.

- Amúgy ahogy néztelek titeket, néha nagyon melegnek tűntetek – jegyezte meg Sam, és Dean félrenyelt. – Biztos a hülye rajzfilmpornóid hatása, Dean – nézett a férfi szemrehányóan a bátyjára, aki épp fuldoklott, míg Cas a hátát veregette, meglepően semleges arckifejezéssel.

- Anime, Sammy, anime! Az művészet – köhögte Dean, majd könnyes szemeit törölgetve, morogva hozzátette: - És te vagy az egyetlen, aki képtelen megjegyezni ezt. Még Casnek is ment, pedig ő nem épp mai gyerek.

- Te komolyan pornót nézetsz Casszel? Ráadásul rajzfilmpornót? – hüledezett Sam. – Oké, oké, animepornót – javította ki magát Dean gyilkos pillantására.

- Egyáltalán nem olyan rossz, Sam – szólt közbe Cas, meg akarván védeni Dean olyannyira kedvelt műfaját. – És valójában nem pornográf tartalmú, csupán a szereplők szabadabban bánnak a testükkel, és nem veszik szigorúan a nemi megkülönböztetést, ami véleményem szerint becsülendő és követendő példa.

Sam összefüggéstelenül hápogott. Dean is meglepődött kissé.

- Legközelebb maratont tartunk – vigyorgott rá Dean.

- Várjunk csak, ti együtt nézitek ezeket? – hadonászott Sam, mintha a kellemetlen képzettársítások ehhez a gondolathoz elhessegethetőek lennének, mint a legyek. Sajnos nem voltak. – Uff – közölte fájdalmasan.

Cas elmosolyodott, és alig pirult el. Dean szélesen vigyorgott, és totál vörös volt.

-    ҉    ∞    ҉    -

Dean kipihenten ébredt, kellemesen meleg takarók között. Valami mégis hiányzott. Naná, hogy hiányzott, Cas még mindig nem aludt vele. Még pár nap, és megtörik. Ezt nem bírja tovább. Fölösleges kínzás az egész, réges-régen meg kellett volna tennie. Most, hogy már nem akar meghalni, igazán itt az ideje, hogy magasabb szintre emeljék a kapcsolatukat Casszel, és beszélgessenek el Sammyvel egy kicsit.

Ki fog akadni.

Mennyei illat kúszott be a rosszul záródó ajtó alatt Dean szobájába. Pite. Friss, házi pite illata. Szóval még mindig álmodik. Vagy hallucinál.

Kibogozta magát a takarók összetekeredett halmából, legördült az ágyról, majd négykézláb mászva elérte az ajtót, ahol a kilincsbe kapaszkodva lábra kecmergett.

- ’Reggelt, Cas – botlott bele az ajtajában azonnal a férfibe.

- Jó reggelt, Dean – mosolygott Cas derűsen, és gyors szájra puszit is mellékelt a köszönéshez. – Sam futni van – magyarázta a merész mozdulatot.

- Tudod, gondolkoztam, és… - kezdte Dean, de ekkor már nem tudta többé kizárni az agyából a pite illatát. – Mondd csak, Cas, az lehet, hogy sütsz valamit?

- Pitét – bólintott a férfi. – Találtam hozzá egy könnyűnek tűnő receptet, amivel már meg mertem próbálkozni. Tudom, mennyire szereted – fogta kézen Deant, és a konyha felé húzta.

- Imádlak – vigyorgott Dean hálásan, és mély, érzelmes, arcpirítóan intim csókkal jutalmazta az ex-angyalt.

- Előbb lássuk meg, hogy sikerül – hárította el Cas az örömkitörést, de azért lelkesen viszonozta a gesztust. – Min gondolkoztál? – utalt vissza Dean elkezdett mondatára.

- El kell mondanunk Sammynek, hogy együtt vagyunk – ült le Dean az étkezőasztal melletti egyik székre, és az ölébe ültette Cast.

- Semmit sem kell, amíg nem akarod – mutatott rá a másik.

- De akarom – bizonygatta Dean. – Elegem van, hogy nélküled kell elaludnom, hogy nem vagy velem éjjel, hogy reggel egyedül ébredek. Hogy nem csókolhatlak meg, mikor úgy tartja kedvem, és hogy arra kell várnunk, mikor van házon kívül Sammy egy gyors kufirc erejéig. Nem titkolózom többet – jelentette ki határozottan.

’Büszke akarok lenni arra, hogy engem választottál, hogy velem vagy!’. Mondta majdnem. Ezt akarta mondani. De nem akart túl nyálas lenni. Ő tudta, hogy így érez, és remélte, hogy Cas is tudja.

- Akkor elmondjuk – mosolyodott el Cas. Aztán felállt, és kinyitotta a sütő ajtaját. És kivette a pitét. Amiről Dean már el is feledkezett. Még ilyet!

- Nyami – állt föl Dean, és Cas mögé lépett. Óvatlanul közel a sütőhöz. És ahogy Cas megfordult, túl későn véve észre őt, nekilökte a nyitva hagyott sütőajtónak.

- Bocsánat, Dean, bocsi! – húzta el azonnal onnan Cas. – Jól vagy?

- Ááááá! – volt mindössze Dean megnyugtató válasza. Igencsak fájdalmas hangon.

- Mutasd! – kérte Cas, de előbb becsukta a forró sütőt, és eltekerte a kis fogantyút, hogy kikapcsolja. Bár már mindegy volt, a baj megtörtént.

- Fáj – közölte Dean összeszorított fogakkal, ahogy megfordult, és Cas óvatosan végighúzta az ujját a haragos vörösben pompázó égett bőrfelületen.

- Fog is – jegyezte meg Cas. – Menj, feküdj hasra a kanapén, viszek rá égési sérülésre való krémet.

- Olyanunk is van? – döbbent meg Dean, és abbahagyta a sikertelen forgolódást. Sehogy sem látta, mi van a térdhajlatában és a hátsócombja alján, csupán érezte.

- Van. Menj – terelgette Cas a nappali felé.

Dean megadóan odacsoszogott, és közben rohadtul égett az egész jobb lába. Hasra vágta magát a kanapén, és azért imádkozott, hogy Sam ne akkor jöjjön haza, mikor Cas épp a lábát keni be azzal a cuccal. Bár magának úgysem tudná megcsinálni, meg amúgy is el akarják mondani neki. De azért ciki lenne.

A kenőcs jeges hidege lehűtötte a sérülést. Cas vékony rétegben fáslit tekert Dean lábára, hogy ha nadrágot vesz, ne dörzsölje le vele a krémet. Aztán átnyújtott egy szelet pitét.

- Fájdalomdíj? – vigyorgott Dean keserűen. Aztán megkóstolta, és eltűnt a keserűség is, a vigyor is. Tátva maradt a szája. – Cas, te aztán tudsz pitét sütni! – lelkendezett. – Szülinapomra csak ezt kérem tőled. Süss egy csomó pitét – nevetett.

Cas arca hirtelen zavart tükrözött. Az óceán hullámai elültek, csendes lett a víz.

- Dean, mikor van a születésnapod? – kérdezte halkan, aggódva.

- Még egy hónap múlva – nyugtatta meg Dean.

- Akkor jó? – fújt nagyot Cas. – Reméltem, hogy nem maradtam le róla.

Dean csak a szemét forgatta.

- Megyek, felöltözök – tette félre az üres kistányért. – Aztán felzabáljuk a többi pitét is, és Sammynek nem hagyunk – kacsintott, és elsántikált.

- Csinálok hozzá teát – indult el Cas a másik irányba, és Dean fejcsóválva mosolygott.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Sammy, figyuzz csak! – pattant le Dean a kanapéra az öccse mellé. Az arca fájdalmasan megrándult, és óvatosan arrébb mozdította a jobb lábát.

- Hmm? – mordult a srác, de továbbra is a laptopot nyomkodta.

- Valamit mondani fogok, de ne akadj ki vagy ilyesmi, oké? – kezdte Dean.

- Mmm-mmm – rázta a fejét a férfi.

- Mondom, figyelj! – forgatta a szemét Dean, és lecsukta a laptopot.

- Héé! – méltatlankodott Sam. – Tökre figyeltem.

- Most figyelsz – jelentette ki Dean. – Cas, gyere csak – intette magához a férfi az ex-angyalt.

- Mi van, mi ilyen fontos és komoly? – zavarodott össze Sam. Dean sosem lelkizett vagy beszélt komoly dolgokról, ha elkerülhető volt, és legfőképp, szerette elkerülni, hogy ha már megteszi, mindenki rá figyeljen.

- Tényleg ne mondj semmi meggondolatlant – figyelmeztette Dean. – De Cas és én járunk. Együtt vagyunk. Kapcsolatunk van. A pasim. Vagy valami ilyesmi – nyögte ki.

Sam elkerekedett szemekkel meredt rá. Aztán Casre nézett, és vissza Deanre.

Sam hahotázni kezdett. Senki sem nevetett vele.

Aztán Sam megint Casre nézett, és vissza Deanre.

- Ez komoly? – vonta fel a szemöldökét megütődve.

Válaszul Dean lehúzta magához Cast, és megcsókolta. Hosszan, mélyen, szenvedélyesen. Először az öccse szeme láttára. És ettől kicsit más volt, kicsit izgalmasabb, kicsit szabadabb. Még édesebb. Belemordult a csókba, és végigsimított Cas karján, keze felcsúszott a másik nyakára.

- Oké, oké, eleget láttam, elhiszem, csak hagyjátok abba – tört ki Sam.

Dean vigyorogva, a szabadság felemelő érzésével húzta le maga mellé Cast a kanapéra, és a férfi combjára csúsztatta a kezét.

- Csak légyszi, könyörgöm, mellőzzétek az orrom előtti tapizást meg ilyenek – kérte Sam. – Vagyis nem akarok beleszólni, vagy korlátozni titeket, meg ilyenek, de… - makogta zavartan. – Csak óvatosan, jó? Ne rontsatok meg – nyögte terrorban.

- Sosem tennénk – veregette meg Dean az öccse vállát. – De akkor javaslom, most menj be a szobádba.

- Ugh, máris – pattant fel Sammy, és beviharzott a saját kis birodalmába. Aztán kidugta a fejét az ajtón. – Amúgy örülök nektek, meg sok boldogságot, meg minden – nézett vissza, és halványan elmosolyodott.

- Köszönjük – biccentett Cas. Aztán az óceán csiklandozó, játékos hullámai Dean felé fordultak.

- Jól fogadta – vonta le Dean a következtetést, és oldalra gördülve Casre mászott. – A te szobád? – suttogta a férfi fülébe. – Az enyém pont Sammyé mellett van.

Perceken belül meztelenül gabalyodtak egymásba, Cas matracán hemperegve.

- Vigyázz a lábamra – kérte Dean felszisszenve.

- Bocsánat – motyogta Cas.

- Kérek rá gyógypuszit – mosolyodott el kajánul Dean. Cas nem tagadta meg tőle.

A langyos, simogató kékségben vágy lobbant, az óceánon tüzes vihar kélt, és a víz felégette Deant, aki boldogan hagyta magát.

-    ҉    ∞    ҉    -

Csörömpölés. Átkozódás.

- Mi a baj, Dean, mi történt?

- Cas, ne gyere be a kony… - kezdte volna Dean, de már késő volt.

Cas rászánt pár másodpercet, hogy csemegézzen Dean szitokszó-kincsének legjavából.

- Dean, elrontottad Cast!

Az üvegszilánkok élesek. Az óceán elfelhősödött a fájdalom akaratlan könnyeitől.

- Pofa be, Sammy, és hozz egy partvist – szlalomozott Dean óvatosan Cashez, aki már egy széken ült, és ömlött a talpából a vér. - Uhh, bébi, ez fájhat – guggolt le együtt érzően a férfi.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Caas! – kiáltotta Dean elakadó lélegzettel, kezeit a sűrű, sötétbarna tincsek közé fúrva.

 Nem sokkal később az ő neve hagyta el mintegy imaként Cas száját, az óceán pedig toronymagas hullámokkal tombolt.

- Srácok, szar a hangszigetelés – jegyezte meg Sammy aznap este vacsoránál.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Ez még mindig csíp – sziszegte Dean, ahogy a víz végigfolyt a nyakán. A szellempék késének nyoma szépen gyógyult, de egy olyan mély seb lassan forr össze rendesen.

- Át tudom érezni a helyzetedet – nyögte Cas, aki épp akkor lépett be a zuhanyfülkébe, és sérült talpa vizet ért.

- Mint két hadirokkant – röhögött fel Dean. – Gyere, segíts lemosdanom – dramatizált, és Cas elmosolyodott, a kék csempe visszatükröződött hasonló árnyalatú szemeiben.

Az óceán továbbra is lenyűgözte Deant.

A fürdőszoba visszhangos. Aznap Sam a fejébe nyomott párnával aludt.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Adj egy 12es csillagkulcsot! – nyúlt ki Dean az autó alól, Cas pedig készségesen a kezébe helyezte a kért szerszámot. – Egy 2,5ös imbuszkulcsot – dugta ki újra a kezét, és Cas odaadta neki.

- Dean, nem tudok lerázni magamról egy aggasztó gondolatot – jegyezte meg Cas, és belekortyolt a termoszba, amiben teát hozott ki a garázsba.

- Mesélj, bébi – hallatszott a férfi tompított hangja a kocsi alól.

- Mikor a szellem le akart fejezni, és felértem a lépcső tetejére, a szemedbe néztem – kezdte Cas óvatosan, és még mindig nem győzte meg magát teljesen, hogy ki akarja mondani. De az utóbbi időben egyre többet őrlődött rajta. Muszáj megbeszélniük. – És láttam a szemedben valamit, amit remélem, hogy nem láttam.

Dean tudta, mire gondol Cas. Tisztában volt vele, hogy az ex-angyal észrevette a benne zajló érzelmeket. Cas látta, hogy meg akar halni.

Csakhogy azóta már nem akart.

- Azt véltem látni, hogy feladtad – közölte Cas vádlón, mikor Dean nem szólt semmit. – Azt, hogy nem is érdekel – a hangjában fájdalom csengett.

- Hé, Cas – csúszott ki Dean a szomszéd tragacsa alól, amit épp szerelt. – Érdekel. Most nem adnám fel – állt fel, és lépett oda a férfihoz. – Megváltoztam – nézett mélyen a kékségbe, ami most inkább szürke, sápadt volt.

- Mikor? Mitől? – fordult el keserűen Cas.

- Amikor kimondtam, hogy szeretlek – válaszolta meg Dean könnyedén. – Amikor először mondtam ki. Onnan nem volt visszaút, nem volt tagadás. Héka, nézz rám – fogta meg a férfi arcát, és maga felé fordította. – Szeretlek, bízz bennem – kérlelte, majd homlokát Cas homlokának támasztotta.

- Én is szeretlek, és bízom benned – hunyta le Cas fáradtan a szemét. – Ugyanakkor nem látom be, miért számít annyit, hogy kimondtad. Előtte is együtt voltunk. Mi változott?

- Nem tudom. Minden. Semmi. Valami – húzódott el Dean, és a hajába túrt. Zaklatottan. Bizonyítani akart. – Csak higgy nekem, oké?

- Oké – egyezett bele Cas, és Dean hálásan elmosolyodott. Olyan édes volt. Kívül csupa kosz és olaj, de belül változatlanul, makulátlanul tiszta és fénylő.

Miért akart véget vetni ennek? Miért akarta eloltani Cas saját napját? Az egyetlen fényforrását? Ez fájt, rettenetesen fájt. De Dean nem láthatja, mennyire. Rosszul esne neki, bántaná, hogy fájdalmat okoz neki.

Cas annyira próbált hinni neki. De nem tudott.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Régebben azt hittem, nincs jobb kaja, mint a hamburger. Leszámítva a pitét, természetesen – jegyezte meg Dean tele szájjal.

- És most? – érdeklődött Cas, sokkal kulturáltabban fogyasztva a vacsoráját.

- Most azt mondom, mindegy, csak te főzz – vigyorgott a vadász elégedetten, és egy salátalevél vége lógott ki a szájából. Az óceán vize egy csapásra felmelegedett a szeretettől.

- Cas, elrontottad Deant! – közölte Sam, ezúttal igencsak elégedetten a végeredménnyel. – Legközelebb futni is jössz?

- Kizárt – nyelte le a férfi a falatot. – Van itt elég testmozgás, hidd el – kortyolt bele a teájába. Sam már meg sem lepődött, hogy azt issza.

- Elhiszem – morogta sötéten. – Tudom – helyesbített, majd nem bírta megállni, hogy elmosolyodjon. Dean végre boldognak tűnt. Életében először.

-    ҉    ∞    ҉    -

Nyugodt, rendes környék. Családi házak, fehér kerítések, kutyák, takaros kis kertek. Minden ablak sötét, hajnal háromkor már mind aludtak.

Aztán begördült az Impala az utca végén. A három vadász kiszállt, és megindultak az egyik ház felé. Ránézésre pont olyan volt, mint a többi. Azonban mikor beosontak a bejárati ajtón, valaki nekik rontott.

Sam leszúrta a démont a késsel, és beljebbmentek. A következő Deant pécézte ki, aki szentelt vizet fröcskölt a rohadék arcába, majd félrelépett, és Sammy őt is szíven döfte.

A nappaliban további három várt rájuk. Nem voltak felkészülve az érkezésükre, egy perc alatt végeztek mindegyikkel. Sam kapott egy fájdalmas ütést az egyik féregtől, és Dean hátán csattant egy ódon gyertyatartó, de egyébként sérülés nélkül megúszták.

A lépcsőn kinyírtak még egyet. Az emelet üres volt.

- Még kell lennie egynek – morogta Dean rosszat sejtve. Minden zugot átkutattak, és megszökni sem tudott a pokolfajzat, mert minden kijárathoz démoncsapdákat rajzoltak fel a délelőtt folyamán.

- Oké, szétválunk – indult vissza a lépcsőn Sammy, Cas pedig a folyosó végi szobából kezdte. Dean a fürdőbe ment.

Pár négyzetméter az egész, hogy rejtőzhetne itt el bárki is? Zuhanyfülke üres, kád üres, ajtó mögött üres.

Megmozdult a WC, vagy csak Dean képzelődött? Nem képzelődött. A WC kagyló félrecsúszott, és a démon rávetette magát.

Dean felkiáltott, és szentelt vizet akart locsolni a szörnyre, de az elfogyott. Só. Elvétette.

Cas meghallotta őket, és futva érkezett. Az óceán haragosan tombolt.

Az összes szentelt vizet a rohadék fejére locsolta, aki ordítva fetrengett a földön. Mire összeszedhette volna magát, Sam megérkezett, és a mellkasába mártotta a tőrt.

- Itt végeztünk – indult kifelé a fürdőszobából.

- Köszi – szólt halkan Dean, összekulcsolva az ujjait Caséivel.

- Szívesen – simított végig a férfi a hüvelykujjával Dean kézfején, és követték a magas srácot.

Cas arra gondolt, hogy ez most elég bizonyíték kéne legyen arra, hogy Dean nem akar meghalni. De valamiért nem volt az, hiszen ő mentette meg, nem a férfi küzdött.

„Csak higgy nekem, oké?” – csengett a fülében.

És Cas annyira próbált hinni neki. De nem tudott.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Hé, Cas!

Valaki a vállát rázogatta.

- Bébi, ébredj fel!

Izzadt. Folyt róla a víz. Félt is. Rettegett.

- Basszus, Cas, kelj már fel! – kiabált Dean. És a férfi szemei végre kipattantak.

- Dean – nyöszörögte. Az óceán sötétkékjéből most csak egy vékony rész látszott, az is inkább sötét és zavaros volt. A pupillája hatalmasra tágult az ijedtségtől, mint valami gigantikus feketelyuk, ami felzabálja a meleg kéket. Mint egy örvény.

- Itt vagyok, bébi, nyugi – simogatta Dean megnyugtatóan Cas karját, mellkasát, arcát, haját, ahol csak érte. Apró csókokat hintett a szájára, a szemöldökére, a homlokára.

Aztán Dean megint rázni kezdte. Cas nem értette, miért. Csak azt értette, hogy szüksége van a férfire, hogy nem bírná ki, ha itt hagyná, ha meghalna. Ezúttal nem tudná visszahozni. Ilyen szempontból hiányoztak a képességei.

- Jajj, Cas, kérlek, hagyd abba – húzta fel magához Dean, és szorosan ölelte. Cas rájött, hogy nem Dean rázza, hanem a zokogás.

Az óceán kitört, szorgos cseppjei végigfolytak Dean mellkasán, ahogy Cas a nyakába fúrta az arcát, és sírt.

- Mi baj, bébi, mit álmodtál? – ringatta lassan, ritmikusan dörzsölve a hátát.

- Meghaltál.

A szó pengeként hatolt a levegőbe, aztán ott maradt, lebegett fölöttük, lebegett mellettük, lebegett közöttük és körülöttük.

- De látod, érzed, hogy itt vagyok – suttogta Dean. Cas bólintott.

És tényleg annyira próbálta elhinni. De nem tudta.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Haver, király munkát végeztetek – emelte Sam magasra a borospoharat, a napfény pedig megcsillant a bíborszínű folyadékon. – Az újjászületett kertünkre!

- Az újjászületett kertünkre! – ismételte Dean és Cas, majd koccintottak.

A bor enyhén fanyar íze remekül passzolt a sajthoz. Ez is Cas ötlete volt. Biztos valamelyik főzőműsorból szedte.

- Jók voltunk, bébi – karolta át Dean szeretettel Cas derekát, és magához húzta egy csókra.

Mikor elváltak, a kék zafírok a zöld smaragdokkal találkoztak. Az óceán még mindig lenyűgözte Deant. Valószínűleg örökké le fogja.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Már megint egy bosszúálló szellem? Kezdem unni – kortyolt bele Dean a teájába.

- Csoda, hogy a többit még nem unod – vágta zsebre Sam a fegyverét, miután megtöltötte kősótöltényekkel

- Rúgjuk szét a seggüket! – hajtotta le Dean a tea maradékát, és adott egy gyors csókot Casnek. – Aztán a te seggedet veszem kezelésbe.

- Ugh, haver, ne már! – emelte égnek a pillantását Sam.

- Kuss legyen, Sammy, inkább örülj a boldogságomnak, becsüld meg a páromat, meg ilyenek – vágott hozzá Dean egy párnát.

- Nyugi, Cas, bírlak, csak hát – fordult a másik férfi felé Sam.

- Tudom, ez csak testvéri civakodás – biccentett Cas elnéző mosollyal. – Folytassátok csak.

- Vagy inkább menjünk sírt rabolni – indítványozta Dean, és felállt az ágyról.

A kocsiban hagyták Samet vezetni, ők meg a hátsó ülésen ültek összebújva, és próbáltak viselkedni. Több-kevesebb sikerrel.

Kovácsoltvas kerítés vette körül a temetőt, de a nagykapu nyitva állt, így akadály nélkül végighajthattak középen a földúton, ami elég széles volt egy autónak. Egészen a hátsó sírokig mentek, ahol Sam megállt, és kivették az ásókat meg az elemlámpát a csomagtartóból.

- Andrea B. – motyogta Dean, ahogy a fénypászma a legközelebbi sírkő feliratára csúszott. – Ashley P., Jane P., Jerrie F., Christina C. – sétált végig a kövek között.

- Megvan, erre gyertek! – kiabált Sam a másik irányból, úgyhogy Cas és Dean megfordultak, és csatlakoztak a sráchoz, aki már el is kezdett ásni.

- Hagyd csak, majd ások én, te inkább ezt fogd – nyomta Cas kezébe Dean az elemlámpát, mikor a férfi a másik ásóért nyúlt.

- Mi van, már gáláns lovag vagy? – bökte oldalba a könyökével Sam a bátyját, így próbálva leplezni enyhe meglepődését.

- A fenéket! – fortyant fel Dean. – Csak szükségem lesz még ma a kezeire – kacsintott Sammyre, aki lemondó sóhajjal vágta az ásót a talajba, és nagyon igyekezett nem elképzelni, mire gondol Dean.

Együttes erővel gyorsan leástak a maradványokig, kipattantak a gödörből, és Sam öngyújtó után turkált a zsebében.

Cas egyszer csak repült vagy öt métert, és ernyedten ért földet. Dean aggódva rohanni kezdett felé, de őt is elkapta valaki. Vagy valami. És őt a másik irányba dobta, majd Sam felé fordult a figyelme. Dean időközben előhúzta a saját öngyújtóját, és gyakorlott, villámgyors mozdulatokkal leöntötte a csontokat sóval meg olajjal.

Meggyújtani már nem volt ideje. A szellem visszatért. Sammy a földön hevert. Cas valamivel mögötte mocorgott, de nem tudott segíteni neki.

De Dean elhatározta, hogy nem akar meghalni. És az akarat ereje csodákra képes. Meg a vakszerencse is – vagy sors, ki minek hívja. Ahogy Dean a földön fetrengett, a szellem rajta, és a vadász kezei bőszen kutakodtak oldalt bármi használható dolog után, sikerült elérnie egy gyertyatartót, ami vasból készült. Nem volt ideje meglepődni a mázliján, szétcsapta vele a szellemet, és gyorsan bedobta a sírba az égő öngyújtót. A szellem épphogy újra testet öltött, már el is hamvadt.

Dean zihálva, a fülében lüktető pulzussal tápászkodott fel, és miután egy pillantással ellenőrizte, hogy Sam is ül, és semmi komolyabb baja nem történt, odakocogott Cashez.

- Jól vagy? – hajolt le hozzá aggódva. Rohadt nagyot repült.

- Igen, csak egy kicsit szédülök – kapaszkodott bele Cas. Az óceán vize valóban zavaros volt.

- Gyere – segített felkelni neki Dean, és átkarolva a kocsihoz támogatta. Aztán visszament Sammyhez, aki szintén ramatyul festett. De nem hagyta, hogy Dean segítsen neki, a saját lábán jutott el az autóig, míg a bátyja összeszedte a széthagyott ásókat.

- Irány haza regenerálódni – pattant be Dean a volán mögé, és megsimogatta a műszerfalat. – Remélem, nem bánjátok, ha bekapcsolok egy kis muzsikát – jegyezte meg, mikor kigördültek a főútra.

- Így sem gyakran hívják a Bon Jovit – feküdt el Sammy a hátsó ülésen. – Szólj, ha hazaértünk!

- Hé, Cas – nyúlt oldalra Dean, és óvatosan végigsimított a férfi sápadt arcán. – Szarul nézel ki. Biztos jól vagy?

- Túlélem – nyugtatta meg Cas. – Dean, láttam, ahogy a szellemmel küzdöttél. Szép volt.

- Semmi különöset nem csináltam, de köszi – vont vállat Dean, aztán figyelmét az útra fordította, jobb karját Cas bal combján nyugtatva vezetés közben.

„Csak higgy nekem, oké?” – csengett Cas fülében, ahogy félálomban hátradőlt az anyósülésen.

És Cas megpróbálta elhinni. És sikerült.

-    ҉    ∞    ҉    -

- Boldog szülinapot, Dean!

- Pite. Imádlak, bébi!

- Tudom. Én is téged.

Dean lubickol az óceán hűs hullámai közt, halnak érzi magát, kecsesnek és gyorsnak. Soha többé nem akar a nagy, kék víztömeg nélkül élni. Nem is tudna, hiszen kopoltyút növesztett.

És többé nem fél a jövőtől. Az óceán ott van neki, és az ő zöld körvonala ott van az óceánnak, körülöleli azt. Egymásban vannak, egymás körül vannak. Egymásért vannak.

*Igen, joghurtot. Rágugliztam, vagy egy órán át különböző hatásos - és kevésbé hatásos, de annyira borzalmas, hogy már nevetséges- házi síkosítókról olvasgattam. Ez a legnormálisabb.  Higgyetek nekem! :)