Gombarománc

Esti mese a kis Óriáspöfetegnek a Harkálygombák szerelméről, főgonosz: Éti Csiga. Ezt egy kevéssé beszámítható pillanatomban írtam. Csak saját felelősségre!
Figyelmeztetés: Szereplő halála. Durva erőszak.





Esős, hűvös nap volt. Olyan, mikor azt érzed, minden nedves körülötted, és sosem száradsz meg igazán. Ám főhősünket ez a legkisebb mértékben sem zavarta, lévén egy gomba volt, akinek lételeme a csapadék. Volt itt más, ami idegesítse…
Még egyszer utoljára nekiveselkedett, nyújtózkodott, majd szétszakadtak szegény kis korlátolt rugalmasságú gombafonalai, még a tönkje is megfájdult, de ez sem segített. Ennek ellenére a hős harkálygomba eltökélte, nem adja fel.
Átkozta kicsit a sorsot, amiért az előző esti eső nem csak kinövesztette őt, és szerelmét, hanem kicsit el is mosta a talajt, így jó egy méterrel arrébb nőtt ki élete szarvasgombája, mint ahol ő cövekelt. Aztán még egy kicsit átkozta a sorsot, amiért gombának született, azazhogy gombának nőtt ki a talajból. Sperma – spóra, nem is olyan nagy a különbség! Bár jobban utánagondolva, akkor nem ismerhette volna meg a reggeli táplálékfelvétele során élete értelmét.

Éppen egy ízletes, alig pár évtizede érlelődő, lehullott falevelet emésztgetett, mikor szemet szúrt neki a csábító szépségű, hasonló tevékenységet végző gomba. Szemeztek egy darabig, és a kicsike hamar beadta a derekát hurcuy -unk sármos pillantásának. Mindennek már vagy fél napja, és a friss szerelmesek még csak össze sem tudták dörgölni a kalapjaikat, ’hála’ a fránya természetnek...
Így jelenleg alig csökkenő elszántsággal igyekeztek közelebb kerülni egymáshoz. Elképzelhetetlen gyötrelem volt, hogy ott vannak egymástól alig egy spórahajításnyira, és mégis oly messze! Szarvasgomba már feladta a küzdelmet az anyafölddel, és keservesen rezegtette (volna) lemezeit (, ha lettek volna, de nem voltak… ). Tehát már csak Harkálygomba kitartó csatáját követhették figyelemmel a környező, amúgy rendkívüli módon unatkozó növények.
Azt sem sokáig, ugyanis hősünk is kezdett fáradni, sajogtak a fonalai, égett a tönkje, húzódtak a lemezei. Épp úgy határozott, többet ésszel, mint erővel, pihen egyet, és addig is igyekszik kitalálni valami más, célravezetőbb megoldást, mikor egy közeli, korhadt fatuskó mellett mozgásra lett figyelmes.
Alig fél tucat lebomlott pocokfarkmaradvánnyal odébb egy hatalmas, nyálkás, rémisztő fenevad bukkant fel, és sebesen közeledett szenvedő szerelmeseink felé. A veszedelmes éti csiga úgy tűnik, Szarvasgombát nézte ki magának, akinek egészen belesápadtak a púpjai a félelembe, de ez semmi volt ahhoz képest, amit Harkálygomba érzett. Kalapjának lemezei megállás nélkül reszkettek az ijedtségtől, és ha lehet, most még eszeveszettebben próbálta kiszabadítani magát az éltető, mégis halált hozó termékeny, barna erdőtalaj fogságából. Sikertelenül.
Elkeseredve szemlélte, ahogy élete értelmét meglegyinti a halál könnyű szelleje, látta rajta, hogy csinos kis testecskéje megremeg, és tudta, szerelme már a glébájában érzi a Véget… Nem volt más választása, végig kellett néznie, ahogy az Éti Csiga, az a megtestesült ördög jóízűen, komótosan felfalja Szarvasgombát.
A spórái elfonnyadtak bánatukban, tönkje meghajlott a fájdalom gigantikus mérete alatt, és rájött, ily keserves életet nem képes tovább élni. Mire Éti Csiga az utolsó pár darabkájával is végzett élete gombájának, és épp a citoplazmát fogyasztotta, Harkálygomba elhatározásra jutott.
Erejének utolsó tartalékait összeszedve, amiket nem emésztett fel a határtalan bánat, igyekezett felhívni magára annak a gyűlöletes Éti Csigának a figyelmét. Oly mértékű gyűlölet áradt a lemezeiből, hogy végül valóban felfedezte magának az a szörnyeteg, és megindult felé, száján még Szarvasgomba maradványaival. Harkálygomba fájdalmasan megfeszítette tönkjét a borzalmas látványtól, de határozottan, kitartóan várta, hogy Éti Csiga odaérjen hozzá.
- Le a kalappal előttem! – morrant rá a fenevad fensőbbségesen, majd választ sem várva csócsálni kezdte Harkálygomba csinos kis kalapocskáját. A bánat érzéketlenné tette ugyan fiatal szerelmesünket a fájdalom iránt, de sejtjeinek egyre jelentősebb hiánya egy idő után az öntudatlanságba taszította Harkálygombát, aki még egy utolsó halálhrázással elkárhozott az élők sorából. Soha többé nem ébredt ugyan fel, de a Túlvilágon találkozhatott Szarvasgombával.
És így ért véget tragikus sorsú, ifjú szerelmeseink története…

- De Mami, a gonosznak mindig meg kell bűnhődnie. Júdásfülgomba azt állítja, hallotta, hogy Mózes és Isten mindenkinek segítenek! Akkor a jó gombák sem halhattak meg – tiltakozott szipogva a kis Óriáspöfeteg, akit teljesen elkeserített a mese. – A gonosz, rossz Éti Csiga meg kellett, hogy haljon, mondjuk, jön Tony Tinóru, a MagicMushroomMan a menő piros páncéljában, és megmenti a veszélyben levő szerelmes gombákat, Harkálygombát és Szarvasgombát! – csillogott lelkesebben Ifjabb Óriáspöfeteg felülete.
- Ez egy másik mese lenne, mert ebben, amit én meséltem, nem ez történt. Ez egy ilyen mese… - billentette félre kissé Óriáspöfeteg Mama testét, és valószínűleg megvonta volna a vállát, de mivel nem volt olyanja, csak elképzelhetjük, amint vállat von, és betakargatja Óriáspöfeteg fiacskáját, de mivel keze sincs, erre sem volt képes. De tegyük fel…

- Ez egy rossz mese – motyogta duzzogva Ifjabb Óriáspöfeteg, majd nyugovóra tért, és álmában igenis megjelent a szuperhős Tony a piros páncélban, és megmentette az ifjú gombákat.
Akik ezt a békés jelenetet már fentről, az égből szemlélték, egy rózsaszín felhő habkönnyű tetején, szorosan egymás mellett ácsorogva, szerelmesen összebújva, körülöttük a hárfákon játszó szárnyal angyalkákkal…

Na jó, valójában Ifjabb Óriáspöfeteg belsejében rothadva szemlélhették csak az eseményeket, Éti Csiga ugyanis villámgyors emésztésről tanúbizonyságot téve még aznap megemésztette őket, és a felesleges anyagoknak fenntartott nyílásán át távoztak. Egyenesen az Óriáspöfeteg család orra elé, akik lelkesen, mit sem sejtve falták be őket a reggelijükkel keverve. Élen a mohó kis gombával. Tehát VALÓJÁBAN így ért véget ifjú szerelmeseink története…