Macskamorgás hangja ébresztette nyugtalan álmából. Hirtelen ült fel, és egy pillanatig nem tudta, hol van, miért van ott, és mikor van ott. Aztán valami nagy és tüskés lebegett fölé, egyetlen szemével mereven előre bámulva. Cecil megnyugodva hanyatlott vissza a neonsárga párnák közé. Csak Khoshekh az.
Fáradtan felnyúlt, és megcirógatta a cica hasát, gondosan ügyelve, hogy véletlenül se érjen hozzá a sérült mancshoz, mely még rendkívül érzékeny volt, mint azt az előző esti balesetnél is tapasztalhatta.
Éppen azon volt, hogy vacsorát kotyvasszon magának és az ideiglenesen nála gyógyulgató macskának, felhasználva ehhez Carlos különböző méretű és formájú, érdekes kis üvegcséit, egy narancssárga almát, néhány sejtelmesen vigyorgó Velociraptor-tojást és sok csőtésztát.
Őszintén szólva sosem volt a konyha ördöge, de nagyjából teljesen biztos volt benne, hogy így sikerülhet házi készítésű pizzát sütnie. Rendelt volna Big Rico-tól, de sajnos ő is fogságba esett a pikniken, és még nem sikerült megszöknie, így Cecil kénytelen volt ellátni saját magát.
Normális esetben Carlos főzött. Mindig Carlos főzött. Cecil pedig ült, és újságot olvasott. Pontosabban úgy tett, mintha újságot olvasna, miközben a papír fölött átlesve nézte barátja kecses mozgását, ahogy egyik edénytől a másikig szökdécselt, dudorászva, hosszú nyelű keverőkkel hadonászva, tökéletes hajának göndör fürtjei minden szökkenéssel a levegőbe ugrottak, libbentek, édes káoszukkal magukra vonzva Cecil tekintetét.
Néha beszélgettek is közben, de ezt Cecil nem szerette, mert a konyha és az étkezőasztal közti távolságon átkiabálni nem volt egyszerű, ha olyan hangerővel akarta kivitelezni, hogy a Titkos Rendőrség is könnyedén hallja a főzőcskézés alapzaja mellett.
Cecil elszomorodva bámult a ragacsos, narancssárga almapürére, ami egy kupac tészta tetején rotyogott magányosan. Magányosan, mint ő maga. Hiányzott neki Carlos. Remélte, hogy mihamarabb visszatér.
Nem kereste, mert nem akarta megzavarni a legújabb kutatását - biztos volt benne, hogy a munkája miatt van távol. A StrexCorp-nak nem sikerült elkapnia, naná, hogy nem, hiszen ő Carlos. Tökéletlen, tökéletes, csodálatos Carlos. Aki olyan szenvedéllyel él a munkájának, mint talán még maga Cecil sem. Nyilván megint valami nagyszabású terve van, mint mindig, tele bonyolult elképzelésekkel és ábrákkal és jelekkel és érthetetlen értelemmel. Carlos egy zseni.
De azért baszottul hiányzott.
Éles sípolás törte meg a narancssárga massza kitartó rotyogásának monotonitását, mire Khoshekh, aki Cecil mögött lebegett, panaszosan felmordult, megmaradt szeme vadul pásztázta a lakás kerek falait. Semmit sem talált, de Cecil tudta, hogy csak a Titkos Rendőrség az. Túl sokáig nem kommentálta a cselekvéseit. Valahogy nem volt hozzá kedve Carlos nélkül.
- Éppen pizzát sütök vacsorára az imádnivaló kisállatkámnak és magamnak. A lábamon vörös cowboycsizma, fölötte terepmintás térdnadrág, fehér... - akadt el egy pillanatra a hangja, majd szipogva folytatta: - ...fehér laborköpeny, kacsás nyakkendő és fekete baseballsapka. A hőmérséklet egészségtelenül magas, mint mindenhol Night Vale-ben.
A sípolás elhalt, így Khoshekh megnyugodva lebbent feljebb másfél lábnyit, amire azonban Cecil nem számított, így mikor megfordult, és kinyúlt, hogy megvakargassa a cica fülét, véletlenül a sérült mancshoz ért hozzá, ami ott lebegett, ahol két pillanattal korábban még a fej.
Khoshekh felborzolta a hátán és a farkán a tüskéket, kivillantotta csinos kis agyarait, és sértődötten, fájdalmasan felordított. Cecil mentegetőzve, bűnbánóan kapta el a kezét, de már késő volt. A baj megtörtént. Khoshekh sírva akadt. Cecilnek órákba telt megnyugtatni, de nem sajnálta az időt és energiát szegény pórul járt cicustól.
Így aztán most különös óvatossággal kényeztette a macskát, alulról bámulva fel rá. Álmosan hunyta be szemeit, másik kezével oldalra tapogatózva, ahol Carlos szokott feküdni. Hideg űrt tapintott a meleg test helyén, és úgy érezte, a mellkasában is hideg űr tátong. Hiányzott neki a tudós.
Felkelt, és elfogyasztotta az esti pizza maradékát - Khoshekhnek inkább diétás macskatápot adott, mert a cica nem úgy tűnt, mint aki hajlandó újra leküzdeni a torkán akár csak egy falatot is a feketésre sült narancsszín masszából. Kihűlve valóban nem volt éppen jó íze. Cecilnek öklendeznie kellett minden második falat után, de legyűrte, és közben azt képzelte, hogy Carlos valamely fenséges főztjét eszi. Ez segített.
Délelőtt készített néhány fafaragást Khoshekhről, majd lefotózta őket, és fetöltötte Tumblr-re. Látványosan, tagadhatatlanul amatőr munkák voltak, de miután a cicát közvetlenül nem fotózhatta le, ez tűnt a legmegfelelőbb megoldásnak, hogy kielégítse a lelkes hallgatók kíváncsiságát.
Carlos még mindig sehol. Már napok óta nem hallott róla. Vagy hetek óta. Igazából ő sem volt egészen biztos benne. Amíg csapdában volt a pikniken, az idő teljesen kiszámíthatóan viselkedett, és ez megzavarta.
Sóhajtva magára rángatott néhány ruhadarabot, nagyjából arra a testrészére, ahová szokta, majd elindult dolgozni. Azonban az ajtóban eszébe jutott, hogy mi van, ha Carlos pont ma jön haza? Mi lesz, ha ilyen igénytelenül találja itthon? Sosem élné túl a megaláztatást.
Visszafordult. Átöltözött. Nem jó. Megint. Kicsit másképp. Totál rossz. Pocsék összhatás. Borzalmas. Alakul. Megint szar. Ez tűrhető...
Két és fél órával valamint legalább nyolcvan különböző ruhakombinációval később elégedetten lépett ki a hálószobából, karjaiba kapta Khoshekhet, szilárdan elhatározva, hogy a cicának itt az ideje visszatérni a rádióállomás mosdójába, és munkába indult.
"- ... És találtam valakit itt a sivatagban! - Dana hangja lelkes, Cecil pedig élesebben szívja be a levegőt, de nem mer reménykedni.- Szia, Cecil! A rádióállomásodon való megnyilvánulásomnak személyes és nem személyes oka is van... - Hát Ő az. Az Ő hangja. Folyékony karamell....Még az ajtót sem tudtam megtalálni! Végül is a barátod, Dana talált meg engem... - Az ég óvja Danat a Mosolygó Istentől és a Könyvtárosoktól....Cecil! Hogy tehettem volna? Egy sivatag közepén vagyok, ami nem ennek a világnak a része!... - A hangjának puszta élvezete is leteríti Cecilt.... És tartalékolnom kell az aksival, amíg visszajutok hozzád!... - Vissza hozzám. Haza.... Oh, nézd csak, Cecil, épp a Tumblr-ödön vagyok! És meg kell mondjam, az alkotás csodálatos!... - Csodálatos. Azt mondta, csodálatos. Tetszik neki. Édes, édes Carlos.Aztán eltűnik Carlos, eltűnik a hangja, és csak Dana marad.- Még itt van. Carlos, köszönöm neked. Neked köszönhetően láthatom újra az anyukámat és a bátyámat. Egy hős vagy.... Nos, akkor mostantól a 'tudós' lesz az én szavam a hősre... Cecil? Dolgunk van, de hamarosan hazajövünk.... Viszlát, Cecil!"
És vége. Carlos és Dana is eltűnt. Cecil pedig újra magányos, jobban, mint eddig. De ott a reménysugár, hogy Carlos hazajön, és ez elegendő ahhoz, hogy folytassa a légzést, hogy elegendő oxigént juttasson a szervezetébe ahhoz, hogy az képes legyen folytatni a működését, fenntartani az életfunkcióit, míg Carlos hazaér.
Újra együtt fognak élni, együtt elaludni, miután elfogyasztották a Carlos által készített ínycsiklandó vacsorát, aminek a legkevesebb köze sem lesz ahhoz a narancssárga trutymóhoz, amit Cecil szégyenszemre produkálni bírt. Mert Carlos hamarosan hazajön. Haza hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése