Ezer éve várat magára, és gyakorlatilag kész is volt a négyötöde, de csak most volt alkalmam befejezni. Destiel-központú, de egyelőre csupán ismerkedős, barátkozós.
Hát.... íme:
II. fejezet
Valami az ágy mellett motoszkált. Dean szinte azonnal felült, kezében az előre szegezett pisztollyal, szeméből azonnal kiröppent az álom. Vele szemben egy apró, szürkészöld bőrű valami állt, keskeny vállairól sárgás lepedő lógott alá, kezei közt egy portörlőt szorongatott. Két irreálisan hatalmas méretű, kékesen csillogó szeme a Dean kezében tartott fegyverre meredt.
Pár másodpercig egyikük sem mozdult, aztán a manó lassan, mélyen fejet hajtott.
- Bocsásson meg, hogy felébresztettem, uram! - mentegetőzött vékonyka, sípoló hangján. - Tammi csak takarít, és nem lenne szabad senkit sem felébresztenie, olyan halkan kell takarítson. Ezért Tammi bocsánatot kér, uram.
Dean továbbra sem talált szavakat. Mi ez? Illetve, ki ez? Most komolyan az éjszaka közepén takarít? Végül azonban csak ennyit kérdezett:
- Hogy jutottál be ide?
Ugyanis határozottan emlékezett, hogy belülről zárták kulcsra az ajtót Sammy-vel. Aztán az ajtaja elé tolt egy szekrényt. Ami, mint most egy gyors pillantással ellenőrizte, még mindig ott állt.
- Tammi hoppanált, uram. A Roxfortban minden házimanó így közlekedik - magyarázta, maga mellett lóbálva portörlőjét.
Ezek után Dean tényleg nem tudott mit mondani. A lényt Tamminak hívták, ez világos volt. Az is, hogy valamiféle házimanó. Ezt a két információt még fel tudta dolgozni, látott már nagyobb furcsaságokat is életében. Arról ugyan fogalma sem volt, hogy a hoppanálni mégis mit takar, de legalább a Roxfortot már ismerte, elvégre ott voltak. Arányban tehát nem is állt olyan rosszul.
- Ha uram gondolja, Tammi most távozhat, és majd máskor befejezi a takarítást - ajánlotta fel a manó félszegen, továbbra is bűntudatos arccal, amiért felhangoskodott valakit. Hiába, nem tehetett róla, hogy Dean reflexei kicsit jobban kiéleződtek, mint a Roxfort többi lakójának...
- Öhm, rendben van, Tammi - szedte össze magát kissé Dean. - Akkor kérlek, gyere vissza később.
- Úgy lesz, uram - hajolt meg a manó. - További jó éjszakát! - sipította rekedtesen, majd egy pukkanással eltűnt. Egyszerűen eltűnt. Mármint, ott volt, aztán nem volt ott. Dean tátott szájjal bámult a manó hűlt helyére.
Aztán visszafeküdt aludni, és mire legközelebb kinyitotta a szemét, már fényes reggel volt, legalábbis a nehéz függönyök közt beszűrődő sugarak erről árulkodtak. Nyoma sem volt már az előző napi hatalmas felhőknek, és mikor Dean széthúzta a függönyöket, pislognia kellett a hirtelen fényességtől.
Gyorsan kiválasztott a szekrényből egy fehér inget, ami nem volt különösebben nehéz, mert mindegyik pontosan ugyanolyannak bizonyult. Már meg sem lepődött, hogy tökéletesen passzolt rá. Mivel farmert nem talált, csak féltucat fekete vászonnadrágot, inkább visszavette a tegnapi farmert. Semmi kifogása sem volt az igényes öltözködés ellen, de jobban kedvelte a kényelmes, és lényegesen praktikusabb farmereket. A talárokra csak egy pillantást vetett, majd be is csukta a szekrényt, anélkül, hogy egyet is közelebbről megnézett vagy felpróbált volna.
Szerencsére a bakancsa nem ázott át annyira, hogy mostanra ne száradt volna meg, szóval cipőt nem kellett keresnie, bár biztos volt benne, hogy valahol azt is talált volna.
Mikor patyolatfehér ingben, koszos farmerban és megviselt bakancsában eltolta a szekrényt az ajtó elől, és kicaplatott, Sammy-t már a közös lakrészben találta. Azon a falon, ahol a bejárati ajtó volt, egy plafonig érő könyvespolc is helyet kapott. Ezt előző este észre sem vette Dean.
Sammy épp egy különösen vastag és nagyon réginek tűnő könyvet lapozgatott végtelen óvatossággal. Mikor észrevette a bátyját, visszahelyezte a könyvet, és lelkes mosollyal fordult felé.
- Elképesztő, mekkora tudás van felhalmozva csak ebben a szobában. Ráadásul a címük alapján a nagy része csupa olyan dologról szól, amiről még sosem hallottunk! - újságolta felvillanyozva.
- Először is: mi a fenét csinálsz te ebben a hacukában? - szegezte neki lekicsinylően a kérdést Dean, célozva ezzel Sammy talárjára. - Másodszor pedig: valószínűleg a könyvek többsége pálcával hadonászós varázslatról szól, szóval tökmindegy, hogy hallottunk-e róla, úgysem vesszük hasznát - hűtötte le az öccsét.
- Hé, attól még tanulhatunk belőlük! - tiltakozott vehemensen Sammy. - És ez egy talár, ami az iskolában előírt viselet. Nem csak a diákoknak, mindenkinek. Szóval jobban tennéd, ha te is felvennéd - húzta ki magát. - Nem muszáj még jobban kilógnunk a szükségesnél - jegyezte meg.
- Hát én biztos nem fogok fekete köpenyben parádézni egész nap - húzta el Dean a száját, majd a minibárhoz ment, hogy töltsön magának egy kis whiskyt. Úgy érezte, az elmúlt 24 óra eseményei után igazán megérdemli.
- Én a helyedben előbb ennék valamit, mert a végén még csúnya következményei lesznek! - szólalt meg valahonnan a feje ölül egy mély, szigorú hang, mire Dean ugrott egy hatalmasat meglepetésében, és nekiesett a legközelebbi kanapénak.
- Mi a pokol?!
- Nem, épp ellenkezőleg. Szauriel arkangyal vagyok - válaszolta udvariasan a festmény.
- És hogy a picsában jön ahhoz egy festmény, hogy megszólaljon? - pislogott Dean értetlenül, miközben fájós csípőjét dörzsölte, amit beütött a kanapé támlájába.
- Ja, elfelejtettem mesélni, az én szobámban is van egy beszélő kép - csatlakozott be lelkesen Sammy. - Tegnap éjjel fedeztem fel, de nem akartalak felkölteni miatta. Rendkívül érdekes beszélgetést folytattunk vele a 16-17. századi költészetről - vigyorgott átszellemülten. Dean tátott szájjal nézett hol rá, hol a whiskysüvegre, hol a festményre, mely Szauriel arkangylat ábrázolta.
Többé nem érezte úgy, hogy whiskyt akar tölteni magának. A szájához emelte az üveget, és emberesen meghúzta. Sajnos a kép még ezek után is mozogni látszott. Elmebaj.
És csak hogy még csodásabban folytatódjon a reggel, határozott kopogtatás hallatszott az ajtón, és belépett az igazgató, Dumbledore professzor.
- Oh, jó reggelt, drága gyermekeim! - mosolygott jóindulatúan a fehér pamacsok közti résen, és kék szemei vidáman csillogtak félhold szemüvege mögül. Dean kételkedett benne, hogy bárkinek is ilyen jól telhet a reggele, mint amit ez az öreg mutat a külvilág felé. Főleg, miközben ő döbbenetből döbbenetbe esik. Felháborította, sőt, valamiért idegesítette az igazgató nyugodt jókedve.
Miközben Dumbledore a kanapéhoz sétált, és kínálás nélkül is otthonosan helyet foglalt, Dean igyekezett lerázni magáról a kellemetlen érzést, hogy átlátnak a gondolatain, de nem sikerült neki. Feszengve támaszkodott neki a minibárnak.
- Remélem, jól aludtatok! - ragyogott fel rájuk Dumbledore, miközben talárja egyik rejtett zsebében turkált elmélyülten.
- Oh, remekül, az ágy mesésen puha volt! - lelkendezett Sammy.
- Leszámítva a hajnali sokkot, mikor egy ráncos kis manó az arcomba rázta a portörlő rongyot, majd reggel kioktatott egy festmény, minden rendben ment - erősítette meg Dean, hangjából szándékának megfelelően sütött a szarkazmus.
- Akkor jó, bíztam benne, hogy simán veszitek az első éjszakát - fejezte be a kotorászást az idős professzor, és diadalmasan emelt a magasba valami apró, sárgás dolgot. - Citromos italport? - kínálta előbb Dean, majd Sammy felé.
Előbbi megütődve bámult rá, utóbbi hálásan elfogadott egy adagot, és elégedetten szopogatta az elkövetkező percekben. Dean nem bírta megállni, a szemét forgatta. Az igazgató is az édességen nyammogott.
- Tehát, térjünk is át a munkaköri kérdésekre. Nagyjából tisztában vagyok a képességeitekkel, de azért jobb szeretném letesztelni, mit tudtok segíteni az iskola körül, és nem utolsó sorban, hogyan - tette keresztbe a lábát Dumbledore, így csatos csizmája a dohányzóasztal körül kalimpált.
- Öhm.... - szólt hozzá roppant értelmesen Dean. Nem értette, az igazgató honnan tud róluk bármit is, és nem utolsó sorban, miért ajánl nekik munkát. Miért segít? Mi a fenét akar ez velük? Csapda lenne??
- Először is, nyugodtan reggelizzetek meg, majd utána elkezdjük a munkát. Dean, te Rubeusnak fogsz segíteni felkészülni az első Legendás Lények Gondozása órájára, Samuel, te pedig Frics úr mellett fogsz sétálgatni, hogy jobban megismerd az iskolát, és egyben segíts szegény Argusnak feltakarítani a sok sáros lábnyomot. Hiába, eső után mindig borzalmas egy feladat az a takarítás - csóválta a fejét komoran, de a szemére nem terjedt át semmiféle negatív érzés.
- És akkor én hagylak is titeket, ebédnél találkozunk. Argust gyakorlatilag bárhol megtalálhatod, Samuel, Rubeus pedig minden bizonnyal a vadőrlakban időzik ezidőtájt, kedves Dean. Sok sikert! - állt fel biztató mosollyal, majd nyugodt, hosszú léptekkel kisétált, és becsukta maga után az ajtót.
- Oké, ez fura volt - jegyezte meg Sam édességtől ragacsos ujjait nyalogatva, miután a varázsló távozott.
- Hmm - értett egyet Dean.
- Kíváncsi leszek, mi mindent kell segíteni egy ilyen érdekes helyen - gondolkodott izgatottan Sam.
- Hmm - támogatta Dean.
- Le kéne menni reggelizni, farkaséhes vagyok - pattant fel Sammy, és ezt igazolandó, még a gyomra is hangosat kordult.
- Hm... - egyezett bele Dean, majd ellökte magát a minibártól, és csöndesen követte Samet le a nagyterembe, ahol ekkora már csak egy-két diák kapkodta magába az utolsó falatokat. A többiek valószínűleg órán voltak.
Miután a két testvér átrágta magát egy-egy jókora adag zabkásán, és Dean épp a sült kolbászos edényt nyújtotta Sammy felé, megjelent mellettük egy macska, és hangos nyávogással hívta fel magára a figyelmet.
- Kérsz te is, cica? - hajolt le kedves mosollyal Sammy, és egy darabka kolbászt a macska felé nyújtott. Az meg sem mozdult, csak újat nyávogott.
- Ne etesd Mrs. Norrist, fiam! - csattant fel Dean mögül Frics, aki ebben a pillanatban jelent meg a macska mellett. Szemei gonosz résekké szűkültek.
Sammy megütődve húzta vissza a kezét, és odadobta a kolbászdarabot a tányérjára.
- Bocsánat, nem tudtam.... - hebegte zavartan.
- Semmi baj, cicuskám, nem engedem, hogy bántsanak - hajolt le a gondnok a macskához, tudomást sem véve a fivérekről. - Az ujjánál fogva lógatom fel, aki megpróbál megmérgezni téged - duruzsolta.
- Dehát én... eszem ágában nem volt megmérgezni! - tiltakozott Sammy.
- Persze, fiam, persze. Az igazgató úrnak magyarázkodhatsz, ha még egy ilyet látok! - fenyegetőzött Frics. Sammy elképedve tátogott.
- És ha tényleg csak enni akart adni annak a csontsovány macskának? - szólalt meg indulatosan Dean. - Semmi joga így beszélni az öcsémmel. Nem is ismeri, mi ez a vádaskodás? - kérte számon.
Frics szívott egyet az orrán, és kihívóan meredt Deanre, aki hasonló elszántsággal bámult vissza. Sammy volt az, aki végül megtörte a kínosan hosszúra nyúló csendet, mikor így szólt:
- Tulajdonképpen végeztem a reggelivel - pattant fel. - Akkor mehetünk takarítani? - fordult udvariasan a vörös arcú gondnok felé, aki erre szó nélkül elszakította a pillantását Dean dacos tekintetétől, és kimasírozott a nagyteremből, sarkában a kedélyesen kocogó Mrs. Norrisszal.
Dean, miután magában füstölögve befejezte a reggelit, kényelmes tempóban kisétált a kastélyból, és a nedves, cuppogós füvön átvágva a vadőrlak felé tartott.
Amolyan kisebb várnak tetszett a kőből készült, csúcsos tetejű kunyhó. Oldalt és a ház mögötti kertecskében méretes dísztökök és Dean számára beazonosíthatatlannak tűnő növények burjánzottak. Az ajtó elé érve bizonytalanul kopogtatott, majd egy furcsán tájszólásos "Bújj be!" invitálásra kinyitotta a nyikorgó faajtót, és belépett.
Odabent mindössze egy szobát látott, melyből a túloldalt is nyílt egy ajtó, valószínűleg a hátsó kertbe. A berendezés egy hatalmas ágyból, két kényelmes kanapéból és egy étkezőasztalból állt. Az egyik falban beépített kandalló terpeszkedett, a kihűlt hamu felett egy fekete teáskanna lógott búsan. A plafonról mindenféle szőrök, bőrök, növények lógtak, Deannek olyan érzése volt, mintha egy paraszt szobájában berendezett vásárban járna. Nos, egy óriás paraszt házában, ugyanis minden nagyobbnak tűnt, mint azt egy normális ember méretei indokolttá tették volna. Azonban elég volt csak ránézni a vadőr méreteire, és minden világossá vált.
- Dean, te vagy az! - örült meg a bozontos férfi. - Gyere csak beljebb, gyere! - hívta.
- Szervusz, Hagrid! - köszönt Dean, és óvatosan elhajolt egy hagymafüzér elől, ahogy beljebb araszolt.
- Jöttél dolgozni? - pattant fel izgatottan a vadőr. - Még elég korai lenne előkészíteni a hipogriffeknek a kifutót, ugyanis az a ma délelőtti program. Megkínálhatlak előtte esetleg egy kis házi teasüteménnyel? - kínálta lelkesen Deant, aki, bár kifejezetten jóllakott alig negyed órával azelőtt, udvariasan elfogadta a felé nyújtott tálat. Leült az egyik fotelba, és beleharapott a cukormázas süteménybe.
A következő pillanatban meg kellett emberelnie magát, hogy ne kiáltson fel. Az édesség meglepően kemény volt. Dean egy pillanatra megijedt, hogy kitört egy foga, és legalább öt perc kellett, míg megbizonyosodott róla, hogy szerencsére még csak nem is mozog. De azért a süteményt inkább elővigyázatosan és kínosan a tenyerében tartotta, míg Hagrid teavizet forralt.
Ugyanis a kandallóban víg tűz ropogott, bár Deannek halvány lila gőze nem volt róla, ez hogyan lehetséges, hiszen az előbb ott még semmi nem volt. Úgy tudta, Hagrid nem képes varázsolni. Talán egy kicsit mégis.
Ekkor egy nagy, lomha valami mászott mellé, amit eddig észre sem vett, és megállt a térdénél, nyálzuhannyal öntözve meg farmerját.
- Öhm, szia, kutyus - fintorgott, és próbált hátrébb csúszni a kanapén. A dög meg csak bámult rá.
- Oh, bemutatom Agyart - vigyorgott Hagrid. - Rendes kutya, csak kicsit beszari - jegyezte meg, majd fütyörészve cukrot vett elő egy szekrényből.
- Jó kutya - nyögte Dean, és igyekezett feltűnésmentesen minél messzebb kerülni az állattól. Jobb híján odadobta neki a sütit, mire Agyar utánament, és lefeküdt a szőnyegre, a süteményen nyammogva. Még ő sem bírta elrágni. Dean továbbra is gyanakodva figyelte, ahogy a kemény teasütit rágcsálta, ugyanis sosem tudhatja az ember, mikor válik vérengző fenevaddá ez a négylábú szörnyeteg. Már a neve is. Agyar. Tuti, hogy ez csak valami megtévesztés.
- Kész a tea - jelentette be vidáman Hagrid, majd egy bögre gőzölgő italt adott Dean kezébe, aki oda sem nézve vette át, továbbra is Agyar irányába nézve.
- Mindig itt van velem a kunyhóban, csak néha kéredzkedik ki - mesélte Hagrid, aki nem tudta hova tenni Dean különös érdeklődését.
- Ühüm - helyeselt nyugtalanul a férfi, ölében nyugtatva a forró teát.
- Ő az egyetlen, aki mindig mellettem lehet - magyarázta Hagrid. - Aragog a Rengetegben kell, hogy éljen, mert nem férne el az egész családjával a kunyhómban. Meg amúgy sem lenne túl biztonságos, elég kis hirtelen tud lenni, nem is beszélve a fiókáiról - mesélte, és Deannek fogalma sem volt, hogy Aragog milyen állat, de biztos nem kutya, ha fiókái vannak. Valószínűleg valami madár. Sajnálta, hogy mégsem ő él itt a kutya helyett. - Meg aztán voltak még sokan, akiket el kellett vinni külföldre. Jobb is ott nekik - vált szomorúvá a vadőr hangja. - Például Norbert, vagy Bolyhoska. Nem való nekik egy iskola - sajnálkozott, majd csendesen kortyolgatta tovább a teáját. Dean nem szólt semmit. Továbbra is Agyart figyelte éberen.
- Na, menjünk, különben nem leszünk kész - állt fel egyszer csak Hagrid, és nagy levegőt vett, mintha próbálna visszatérni a jelenbe. Dean letette az asztalra érintetlen teáját, és követte a vadőrt ki a kunyhóból, közben végig Agyaron tartva fél szemét, aki ottmaradt a kunyhóban, lustán heverve a padlón.
A férfi az erdő felé indult el, kezében egy csomó kötelet lóbálva, de nem ment be, hanem megkerült egy facsoportot, és néhány bokron átvágva egy futtatóhoz vezette Deant. Legalábbis annak nézett ki a kerítéssel körülvett, fáktól mentes kis folt az erdő szélén. Hagrid átmászott a kerítésen, és egyéb utasítás hiányában Dean is így tett.
A futtatón átvágva a fák közé sétáltak, és törtetni kezdtek az aljnövényzetben.
- Az első órám harmadévesekkel lesz, és úgy gondoltam, a hipogriffeket veszem velük - kezdte el mesélni Hagrid. - Két tucatnyit is tartunk belőlük a birtokon, közülük fogunk a nyugodtabbakra vezetőszárként kötelet kötni, hogy majd az óra elején csak értük kelljen jönnöm - magyarázta.
- Mi az a hipogriff? - tette fel Dean a jogos kérdést, és nagyon remélte, hogy nem egy nagytestű kutya. De inkább lónak hangzott.
- A kutyafáját, hát félig sas, félig ló. Hol nőttél te fel, Dean? - nézett hátra megütődötten Hagrid.
- Nem varázslók közt - morogta a férfi.
- Azt látom. Hát, akkor majd mutatok én neked érdekes lényeket - ígérte Hagrid eltökélten. - A hipogriffeket szeretni fogod. Remek kezdés. Fenséges teremtmények, gyönyörűek, erősek. Csak elég hiúak, és könnyen megsértődnek. Tiszteld őket, és akkor nem lesz baj - oktatta az óriási férfi.
- Honnan tudják, hogy tisztelem-e őket? - érdeklődött kissé flegmán, de azért kíváncsian Dean.
- Hogy a viharba ne tudnák, hát olyan kifinomult érzékelésük van, még azt is tudni fogják, mit ettél reggelire, meg hogy éjjel rosszat álmodtál, nem hogy ezt! - háborgott Hagrid.
Közben elértek egy karámot a fák közt. Odabent furcsa, szárnyas, félig tollas, félig szőrös, csőrös, patás, karmos lények kaparták a földet. Deannek leesett az álla.
Az első döbbenet után a hipogriffek valóban gyönyörűek voltak, a maguk különös módján. A fák lombjai közt beszűrődő napfényben csillogott a szőrük, fénylettek a tollaik. Hatalmas, narancssárga vagy barna szemeik okosan szemlélték a jövevényeket.
- Ez itt Csikócsőr, vele fogunk kezdeni. Ő a kedvencem, igazán jó fiú - mutatott rá Hagrid egy szürkésfehér, vagy inkább viharszürke példányra. - Megmutatom, hogyan csináljuk - közölte, majd belépett a karámba, és egyenesen Csikócsőr elé sétált. Pár méterre tőle megdermedt, mélyen meghajolt, majd várt. A hipogriff, Dean legnagyobb döbbenetére, viszonozta a meghajlást, mire Hagrid odasétált hozzá, és a nyakörvéhez erősített egyet a markában tartott erős kötelek közül. A másik végét egy póznához kötötte.
- Te jössz, Dean! - adott át egyet a kezében levő többi kötélből. - Ami nagyon fontos, hogy végig a szemébe nézz, ne pislogj, és éreztesd vele, tiszteled. Óvatosan közelíts, és ha úgy látod, nem hajol meg ő is, akkor spuri kifelé.
- Oké - nyelt egy nagyot Dean, ahogy megérezte az ismerős adrenalinlöketet.
- Próbáld meg Karomkancát, úgy látom, most jó hangulatban van - mutatott egy világosbarna állatra a közelben.
Dean mély levegőt vett, bemászott, megcélozta a hipogriffet, és elé állt. Olyan mélyen meghajolt, ahogy csak dereka engedte, és közben végig a trabantlámpa méretű sárga szemekbe meredt. Várt, a szeme könnyezett. Várt, és kezdett szédülni a fejébe tóduló vértől. Ekkor Karomkanca fejet hajtott, és Deann óvatosan közelebb lépkedett. Lassan megsimította az állat nyakát, ujjai alatt érezte a selymes tollakat, majd rákapcsolta a nyakörvre a kötelet, a másik végét pedig ugyanahhoz a póznához kötötte, amihez Hagrid Csikócsőrét.
- Szép munka, Dean! - lelkesedett Hagrid, és őszinte mosollyal tartotta fel hüvelykujját. Dean diadalmasan vigyorgott vissza.
Legalább fél órájukba telt, és csak azért nem tartott hosszabb ideig, mert Hagrid gyakorlottan és rendkívül gyorsan végezte a dolgát, de végül befogtak nagyjából egy tucatot belőlük.
- Ennyi elég is lesz - bólintott a vadőr, és kimászott a karámból. - Gratulálok, Dean, azér' elég ügyes voltál! - lapogatta hátba a férfit, akinek erre kissé megroggyant a térde, de kifejezéstelen arccal tűrte.
- Kell még valami? - kérdezte, miközben letörölte homlokáról a verejtéket. Efféle szokatlan izgalmak közt könnyen megizzad az ember.
- Nem, nem, mára ennyi. Köszönöm a segítséget! - indult el kifelé az erdőből Hagrid. - Ha gondolod, gyertek le az öcséddel bármikor, szívesen beszélgetek veletek, nem sok társaságom van.... - jegyezte meg, ahogy a fák véget értek, és láthatóvá vált a kastély a dombon.
- Oh, rendben, szívesen - dadogta Dean meglepetten, mert bunkóságnak érezte élből visszautasítani. Meg aztán, ki tudja. Nem volt ez olyan rossz. Csak a kutya ne legyen ott.
- Drukkolj az órámhoz! - kérte izgatottan Hagrid, majd intett, és szinte pattogva cammogott a kunyhójához. Dean fejcsóválva indult vissza a kastélyba.
Fogalma sem volt, mennyi lehet az idő, de szerencsére a csarnokba lépve észrevett négy hatalmas homokórát. Sajnos azt azonnal megállapította, hogy az időt nem mutatják, és látszólag teljesen logikátlan módon helyezkedtek el bennük a szemek, sőt, a négyből három nem is működött, teljesen üres volt a felső részük. A negyedik tetejében is csak pár szem kék színű homok volt. Talán díszek.
Ezek után elkeseredetten baktatott fel egy emeletet, majd végigsétált a kihalt folyosón. Az osztálytermek csukott ajtajai mögül tompa hangok szűrődtek ki. Az egyiknél gyér tapsot hallott, majd szigorú női hangot. Továbblépdelt, és a folyosó végén kis híján nekiment a gondnok macskájának. A kis szürkés dög sárgás szemei sunyin villantak felé, majd egy halk nyávogás kíséretében sarkon fordult, és eltűnt. Dean értetlenül nézett utána, aztán felmászott még két lépcsőn.
Épp a harmadik felénél járt, mikor az megmozdult, és a faltól elválva egyszerűen elindult egy másik irányba. Dean kis híján szívrohamot kapott. Dübörgő szívvel állt a mozgásban levő lépcsőn, és mikor az végre megállt, szupergyorsan rohant végig rajta. A folyosón megállt, és kifújta magát. Miféle elvarázsolt kastély az, ahol a lépcsők szabotálják a gyanútlanul járkálókat?
Fejcsóválva indult el a folyosó mentén, gondolataiba merült. Azon járt az agya, hogy most mégis mit fognak csinálni Sammy-vel. Itt maradnak, és valóban segíteni fognak az iskola körül? A rejtély elvégre megoldódott, ide tűnnek az emberek. És nyilvánvalóan tényleg varázslók, nem csak bűvészek. Ilyen jó bűvészek nincsenek. Tehát nincs több megfejteni való. Mehetnek is haza. Jó kérdés, hogy hogyan, de az igazgató biztosan szívesen elintézi nekik. Fel is hívja Bobby-t, hogy ne aggódjon értük.
Azonban ahogy előbányászta zsebéből a telefont, kénytelen volt megállapítani, hogy az lemerült. Kellemetlen. Akkor majd kér valakitől kölcsön.
Ekkor épp egy nyitott dolgozószoba előtt sétált el, bentről pedig puffanást hallott. Aztán csönd. Kíváncsian kukucskált be az ajtón, hogy Castielt a földön fekve találja, rajta egy jókora barna, agyoncsomagolt dobozzal. Elkerekedett szemmel sietett be a szobába, hogy segítsen a professzornak kikászálódni a meglepően nehéz kartondoboz alól.
- Oh, köszönöm - hálálkodott elpirulva a férfi, talárjára por és piszok tapadt, valószínűleg a dobozról. - Igazán köszönöm, semmiség, csak elszámoltam magam. Jaj, itt jó lesz, igen, köszönöm - hebegett-habogott, míg Dean segédletével felegyensúlyozták a dobozt egy kisebb szekrény tetejére.
- Szívesen - biccentett Dean, majd leporolta a kezét. Aztán megállt zsebre vágott kézzel, és várt.
- Mi újság, Dean? - érdeklődött Castiel, miközben az asztalán kezdett matatni, közben néha zavartan huzigálva talárja szélét. - Csatlakozol hozzám egy teára? Épp csinálni akartam.... - motyogta, majd mintegy igazolásképp a magasba tartott egy doboznyi teafiltert. Dean lemondóan sóhajtott. Angolok.
-Kérek, köszönöm - válaszolta azért, mert nem akarta megbántani a férfit. És mert itt akart maradni beszélgetni vele. Kíváncsi volt erre a fura szerzetre, és úgysem volt épp semmi dolga.
- Máris felrakom forrni a vizet - intézkedett Castiel, és egyetlen pálcaintéssel meggyújtotta a kandallót, ahol a teáskanna lógott. Épp, mint Hagrid kunyhójában. Itt nincs egy normális tűzhely? Bár azt be kellett látnia Deannek, hogy a kastély hangulatához egyáltalán nem passzolt volna egy digitális kijelzős tűzhelylap, de még csak egy egyszerű, régi sütő sem.
- Szóval, mesélj, érdekesnek találod a Roxfortot? - érdeklődött Castiel a kandalló mellől, koszos talárját porolgatva. - Most vagy itt először, nem igaz?
- De - erősítette meg Dean. - Érdekesnek érdekes - ismerte be a tényt. - Furcsa - tette még hozzá szűkszavúan.
- És szimpatikus? - faggatta tovább Castiel, mert úgy tűnt, nem hajlandó többet megosztani a véleményéről.
- Szokatlan és különös, valamint újra és újra meglep - vallotta be Dean. - Már össze sem tudom számolni, hányszor döbbentem meg vagy kaptam kis híján szívrohamot huszonnégy órán belül. Agyrém.
- Ne aggódj, a kastély még számomra is tartogat néha újdonságokat, pedig hét évig ide jártam, és úgy ismerem, mint a tenyeremet, sőt! - mosolyodott el halványan Castiel. Kicsit szomorkásan, de nosztalgikus örömmel. Dean valami mást is látott az arcán, mikor a mosoly egy keserű fintorral lehervadt, de nem tudta megállapítani, mi az.
- Ez nem valami biztató - jegyezte meg, majd hallgatásba süppedt. Gondolatai visszatértek Bobbyra, míg a teavíz felforrt, Castiel pedig csészékbe töltötte. - Kölcsön tudnál adni egy telefont? Sürgősen fel kéne hívnom valakit, de sajnos az enyém lemerült - kuncsorgott nagy szemekkel.
- Sajnos azt kell mondjam, a Roxfortban egyáltalán nem működnek a telefonhoz hasonló mugli készülékek. Még konnektor sincs - vonta össze a szemöldökét Castiel.
- Micsoda? Akkor hogyan kommunikáltok a külvilággal? - hápogott Dean. Nem tudta, hogy ez lepi meg jobban, vagy az, hogy újabb ismeretlen szót hallott. Mugli. Az meg mit jelenthet?
- Természetesen bagolypostán. Nem baj, ha nincs sajátod, az iskolai baglyok is tökéletesen megfelelnek a célra - nyugtatta meg Castiel. - Ha gondolod, délután megmutatom a bagolyházat. Szerdáig úgysincs órám, csak berendezkedek.
- Öhm, oké, köszönöm, gondolom - egyezett bele Dean, és úgy érezte, megfullad. Bagolyposta? A hipogriffek után még kellett volna egy kis idő regenerálódni az agysejtjeinek, nem is beszélve a mozgó lépcsőkről.
- Tessék, a teád, nem ízesítettem - nyújtott át ekkor Castiel egy gőzölgő, sötét színű folyadékkal teli csészét, amit Dean hálásan a tenyerébe vett, és óvatlanul gyorsan belekortyolt, hogy aztán a tea jól leforrázza a nyelvét.
- Azért nem olyan borzalmas itt az élet - szólalt meg kis hallgatás után rekedtes hangján Castiel. - Én nagyon szerettem ide járni. Az iskola volt az egyetlen igazi otthonom - vallotta be halkan. - Tele volt izgalmakkal, felfedezésre váró folyosókkal és persze rengeteg tudással. Lehet, hogy strébernek hangzok, de a könyvtár maga a mennyország volt nekem. Korlátlan tudás, öröm, csodák. Ez hét év alatt semmit sem változott.
Dean csöndesen hallgatta, tenyerét a csészén át melengette a forró tea, jólesően végigbizsergetve a karját. Castiel valahogy furcsán magába burkolózott beszéd közben, mégis meglepően nyíltan mesélt a múltjáról. Deannek tetszett ez a kettősség.
A kopott talár alatt tiszta, szépen vasalt ruhát hordott a férfi, de egyértelműen vagy nem is rá méretezték, vagy kifogyott belőle, mert lógtak rajta a ruhadarabok. Cipője agyonhasznált, de makulátlanul tiszta. Legjobban mégis Castiel arca fogta meg. Elképesztően jóképű vonások, enyhe borosta, halvány ajkak, szépen ívelt szemöldök, mely fölött ráncokba szaladt a keskeny homlok. És ebből a megkapó, érdekes kompozícióból ragyogott ki a kék szempár, mely már az első pillanattól valahogy megfogta Deant. Határtalan szenvedés, magány, bizonytalanság áradt belőlük, mégis bátorság, határozottság és szelíd megértés.
Dean kezdte kínosan érezni magát, amiért ennyire részletesen megfigyelte és kielemezte a professzort, noha nem szánt szándékkal tette. Inkább a haját kezdte fixírozni, a vastag, barna, égnek álló tincseket, melyek kuszán... Ugh, ez nagyon nem jó. Miért nézi meg úgy Castielt, mint egy pincérnőt a pult túloldaláról? Nem, ez végül is nem igaz. A pincérnőket feleennyire sem nézi meg. És Castielt nem is úgy látja, csak kíváncsi rá, mert érdekes személyiség. Ennyi.
- Tehát biztos vagyok benne, hogy te is hamar megszoksz majd itt - fejezte be monológját biztató mosollyal a férfi, és látszott rajta, hogy nagyon próbálja visszarángatni magát a múltból. Ezzel adott Deannek pár másodpercet, hogy ő is helyrerázza magát fejben, majd újat kortyoljon a teából zavarában.
- Ma befogtam néhány hipogriffet - jegyezte meg Dean halkan, maga sem tudta, mi okból. Talán csak hogy mondjon valamit, talán azért, mert most jutott el a tudatáig.
- Nahát, ezek szerint máris izgalmasan indult az itt töltött időd! - vidult fel Castiel, majd faggatni kezdte Deant, arcán őszinte lelkesedéssel.
Jóban lettek-e Hagriddal - ő ugyanis igazán kedveli a vadőrt -, neki is olyan nagyon tetszettek-e a szépséges állatok, könnyű dolga volt-e velük - mert ő a maga részéről háromszor is menekülni kényszerült a saját gyakorlópéldánya elől az első alkalommal, aztán később mégis egészen élvezte a hipogriff a simogatást. Ugye Dean nem sérült meg a folyamat közben? Ugye szimpatikus volt neki a feladat? Szereti az állatokat? Ugyanis elkélne a segítség szegény Hagridnak, ha a tanári állást is betölti az eddigi feladatai mellett.
Dean pedig válaszolgatott az összes kérdésre, melyeket olyan érdeklődéssel intéztek hozzá, hogy attól teljesen elképedt. Sammy is kíváncsi volt rá, de csak egy biztonságos határon belül. Castiel vagy nem érezte ezt a határt, vagy csak nem zavarta, mindenesetre olyan magától értetődő természetességgel lépte át, hogy Dean észre sem vette, egyszer csak azon kapta magát, hogy megosztja a gondolatait egy szinte idegennel, és élvezi, és kell neki, és ha akarná sem tudná abbahagyni.
Hihetetlenül jól esett neki, hogy valakit érdekel. Még akkor is, ha az csak udvariasságból kérdezte, vagy csak azért, mert épp nem volt jobb dolga, vagy mert bízott benne, hogy így Dean könnyebben megnyílik az iskola felé. Akárhogy is, jó volt. Felvillanyozó.
Meghatározhatatlan idő múlva Castiel rápillantott az órájára, és meglepetten elkerekedtek a szemei. Épp kedélyesen magyarázott Deannek a különböző varázslényekről, amikkel a félév során mindenképpen foglalkozni szeretne az óráin, és így kénytelen lesz rövidebb időre magánál tartani őket itt, a dolgozószobájában. Most azonban megakadt a mondat közben, és fejcsóválva közölte:
- Attól tartok, lekéstük az ebédet! Ide sajnos nem hallatszik el a csöngő, így észre sem vettük, hogy nemcsak kicsöngettek, de már be is! Ajjaj, mostantól óvatosabbnak kell lennem, még a végén a saját óráimról is késni fogok - mosolygott félig komolyan, majd felállt, kinyújtózkodott, és kezébe vette a két rég kiürült csészét. - Köszönöm ezt a beszélgetést, igazán jól esett végre egy velem egykorú emberrel társalogni - pillantott hálásan Dean felé, aki úgy érezte, inkább neki kéne köszönetet mondania.
- Ugyan, én köszönöm a teát és a rengeteg információt - hárított. Zsongott is a feje rendesen, de kezdte élvezni a dolgot.
- Viszont így most nekem köszönhetően nem tudtál ebédelni - sajnálkozott Castiel. - Éhes vagy? Tudok ételt szerezni - ajánlotta kacsintva.
- Nem, nem vagyok éhes - tagadta Dean, de korgó gyomra elárulta, mire elpirult. Castiel összevont szemöldökkel nézett rá, majd elnevette magát.
- Gyere, leviszlek a konyhára - vágta zsebre pálcáját, és az ajtó felé terelte Deant. - Amúgy az öcséd hol hagytad? - kérdezte beszélgetésük óta először.
- Frics úrnak kellett segítenie, azóta nem láttam - vont vállat a férfi, mint akit nem különösebben érdekel. De Castiel együtt érző, sajnálkozó tekintete azért kétségeket ébresztett benne afelől, nem kéne-e mégis aggódnia egy cseppet.
Lekocogtak néhány lépcsőn, elhaladtak egy festmény mellett, ami nem csak mozgott, mint a többi, de a rajta kártyázó kopasz úriemberek olyan hangosan kiabáltak, hogy Dean igencsak megbámulta őket. Castiel mosolygott. Aztán egy folyosó közepén a sápadt férfi egyszer csak megragadta egy napfelkeltét ábrázoló kép keretét, és határozottan elhúzta a faltól. Dean zavarodottan nézte, mi a fenét csinál, de mikor a festmény mögött egy félhomályos folyosó vált láthatóvá, eltátotta a száját.
- Titkos átjáró, kicsit lerövidíti az utunkat - mosolygott Castiel, és behúzta maguk mögött a festményt, majd megindult előre. Dean arcán hatalmas vigyor terült szét.
- Király! - közölte lelkesen. Egyre jobban bírta ezt a pasast.
- A konyhába is egy hasonlón keresztül tudunk bejutni - fordult hátra Castiel, és átlépett a járat végén automatikusan kinyíló ajtón, hogy egy újabb, teljesen másik folyosón találják magukat. Néhány méterrel arrébb megálltak egy gyümölcstálat ábrázoló festmény előtt. - Ezt el ne mondd senkinek! - figyelmeztette a férfi Deant, majd mutatóujja hegyével finoman megcirógatott egy körtét, mire kuncogás hallatszott, és a festmény kitárult.
Beléptek, és Dean szája újfent tátva maradt. Egy hosszúkás teremben álltak, melyben az asztalok pontosan úgy voltak elrendezve, mint odafent a nagyteremben, terítékkel rajtuk, azonban itt nem diákok mászkáltak, hanem házimanók sürgölődtek, kezükben tálcákkal, fazekakkal, tányérokkal.
Castiel gyorsan elrántotta Deant egy vészesen nagy sebességgel közeledő üst útjából, amiről tovahaladtával kiderült, hogy nem saját lábakon sétál, hanem egy manó cipeli.
- Szép napot, uraim, miben segíthet Önöknek Nissa? - érdeklődött egy ráncos, világoszöld házimanó, egyik kezében egy marék kiskanállal.
- Szervusz! - üdvözölte Castiel udvariasan. - Sajnos balga mód lekéstük az ebédet, és abban reménykedünk, hogy esetleg tudtok nekünk adni valami harapnivalót - nézett reménykedve a kis alakra, és nem tudta elrejteni bűnbánó arckifejezését.
- Nissa máris intézkedik, uram! - hajolt meg a manó, és tovatipegett egy oldalsó helyiség felé.
- Mi a picsa! - álmélkodott Dean. - Most már értem, hogy került oda az a sok kaja.
- Igen, szegények egész nap azért robotolnak, hogy ilyen bő választékot küldhessenek fel az asztalokra, este pedig takarítanak, felmosnak, rendet raknak - bólogatott Castiel szomorkásan. Dean látta rajta, hogy ha tehetné, kiagyalna valami módszert, amivel megkönnyítheti a dolgukat.
- De ha ilyen rossz, akkor miért dolgoznak itt? - tette fel a jogos kérdést Dean.
- Nem rossz itt a dolga a házimanónak, uram! - tiltakozott az előbbi kis teremtmény, aki megjelent a két férfi mellett, kezei közt egy hatalmas, letakart ezüsttálcát egyensúlyozva. - A roxforti házimanó kap fizetést, van szabadnapja, és semmit nem kell megtennie, amit nem akar! - világosította fel Deant, majd a kezébe nyomta a tálcát. - Reméljük, ez elég lesz, uraim. További kellemes napot! - hajolt meg újra, és már ott sem volt.
- Miért mondta, hogy jó dolguk van? - töprengett Dean, miután Castiel kitessékelte a konyháról, és elindultak a folyosón vissza az emeletre.
- A házimanók valahogy természetüknél fogva a munkáért élnek - magyarázta a professzor. - Vannak egészen extrém esetek is, de többségükben azért, mert nincs más dolguk. Mi mást csinálhatnának? Így elfoglalják magukat, hasznosak, és itt a Roxfortban tényleg nagyon jó dolguk van. Dumbledore gondoskodik róla.
- Azért ez fura - jegyezte meg konokul Dean.
- Megszokod majd - vont vállat Castiel. - A lényeg, hogy az ősi varázslócsaládok máig tartják őket, mint házi rabszolgákat, és ott tényleg nagyon nehéz nekik. De itt nem veri őket senki, nincsenek büntetve, és szabadon távozhatnának, ha akarnának. Csakhogy eszük ágában sincs - érvelt a férfi, majd belökte a dolgozószobája ajtaját. - Foglalj helyet! - intett a kanapé felé.
Egy darabig csendesen falatoztak a szendvicsekből, Dean emésztette a trükkös festmények és a házimanók élményét. Aztán ahogy a jócskán megpakolt szendvicsek elfogytak, láthatóvá vált a desszert, külön letakarva, természetesen. És Dean felnyögött meglepetésében.
- Az ott pite! - közölte, majd mohón kinyúlt, és elvett egy szeletet az előre felvágott édességből. Beleharapott, és lehunyta a szemét az élvezettől. Lassan rágott, és el sem hitte, hogy végre tényleg pitét eszik.
- Húha, úgy látom, nagyon szereted az almás pitét - jegyezte meg Castiel, aki addig meglepetten figyelte Dean reakcióját, most pedig mosolyogva, nagyra tágult pupillákkal nyúlt ő is egy szeletért.
- Imádom! - nyammogta Dean tele szájjal. - De azt hittem, ti nem esztek ilyet.
- Valóban elég ritkán kerül az asztalra. Ezek szerint szerencséd volt, hogy a manók pont azt adtak nekünk - válaszolta Castiel, egy szalvéta végével megtörölve morzsás száját.
- Köszönöm, házimanók! - csóválta a fejét hitetlenkedve Dean, és a harmadik szelet pite után nyúlt.
- Ha befejeztük az evést, megejtsük a bagolyház látogatását? - érdeklődött Castiel, miután ő már nem ebédelt, csak egy kancsó töklevet kortyolgatott, amit az asztal alól varázsolt elő. Mármint, nem szó szerint varázsolt, hanem elővette.
- Máris - bólogatott Dean, továbbra is tele szájjal.
- Csak nyugodtan - mosolygott Castiel, és udvariasan várt.
Miután Dean leöblítette egy kis töklével a kifejezetten nagy mennyiségű pitét, amit magába tömött, valóban útnak indultak. Hosszú, szinte teljesen kihalt folyosókon haladtak el, az egyik annyira hideg és huzatos volt, hogy Dean megborzongott, és sajnálni kezdte, hogy nincs rajta talár. Vagy kabát. Inkább kabát.
Egy boltíves ajtón kiléptek az épületből egy kis erkélyre, ahonnan a fal mentén keskeny lépcső vitt feljebb a toronyba. Bár a korlát masszívnak tűnt, Dean határozottan félt, hogy lezuhan. Annak azért örült, hogy Castiel nem láthatott rajta semmit, mert a léptei magabiztosak voltak, de egy halk, megnyugvó sóhaj elhagyta az ajkait, mikor beléptek a bagolyházba.
Huzatosnak ez is huzatos volt, de a bagolyürülék bűze és a padlót vastagon borító ragadozócsontvázak ropogása a talpuk alatt könnyedén elfeledtette Deannel, hogy fázik. Fintorogva, de leplezetlen érdeklődéssel nézett körül, miközben Castiel elmagyarázta, hogy csak fel kell jönnie ide, a levelet a kiválasztott bagoly lábára kötni, és hagyni, hadd menjen. Maguktól megtalálják a címzettet, hiszen hihetetlenül okos lények. Dean nem kommentálta, mennyire baromságnak tartja.
A varázslényekhez kezdett hozzászokni. De a bagoly az bagoly. Akkor is, ha varázslók közt él, meg akkor is, ha az erdőben.
Rövid időn belül elhagyták a bagolyházzá alakított tornyot, mert még Castiel is fázott a vastag talárjában. Nem volt hideg, de a szél erősen tépázta őket odafönt.
- Köszönöm a rengeteg új infót meg a körbevezetést - köszönt el Dean Castiel szobájának ajtajában.
- Én köszönöm a remek társaságot! - veregette vállon a professzor, arcán a szokásos halvány mosollyal.
- Vizslát a vacsinál - intett Dean, és a szobája felé vette az irányt. Ami, mint arra most rá kellett döbbennie, fogalma sem volt, hogy merre található.
Szerencséjére úgy tíz percnyi bolyongás után meglátta az öccsét egy folyosó végén.
- Hé Sammy! - kiáltott rá, majd gyorsan beérte a magas, kócos, és meglehetősen megviseltnek tűnő férfit.
- Szia Dean! - fordult felé fáradtan Sam. - Mi újság?
- Segítettem Hagridnak hipogriffet befogni, dumáltam Casszel, aki tök jó fej, megmutatta a konyhát, ahol házimanók csinálják a kajákat, és felvitt a bagolyházba. Képzeld, az egész kibaszott kastélyban egyetlen konnektor sincs - sorolta lelkesen, csillogó szemekkel Dean. Sammy akaratlanul is elmosolyodott. - És veled?
- Egész nap sarat sikáltam az amúgy tükörfényesre csiszolt folyosókról. Esküszöm, ki fog lyukadni a padló, ha Frics így folytatja - morogta Sammy. - Viszont csomó érdekes dolgot láttam én is, mivel itt minden tele van varázslattal. És találkoztam egy kopogószellemmel, Hóborc a neve, azt hiszem. Frics utálja, szóval úgy hiszem, jóban leszünk.
- Szuper - vigyorgott Dean. - Vacsi? - indítványozta, mert bár nemrég falt be embertelenül sok pitét, kezdett megéhezni.
- Benne vagyok - biccentett Sammy, így a nagyterem felé indultak, ahol átvágtak a zsibongó diáktömegen, és csatlakoztak az emelvényen vacsorázó tanári karhoz. Illetve egy részéhez.
A vacsora eseménytelenül telt, leszámítva, hogy a vörös hajú ikerpár, akiket Dean már a pályaudvarról ismert, átrepítettek a termen egy csirkecombot, és az egyenesen egy mártásos tál közepében landolt, a zöld egyenruhások asztalánál. De mire azok elkezdték volna keresni a bűnöst, az ikrek ártatlan arccal felszívódtak.
A szobájukba visszatérve - Sammy szerencsére tudta az utat - Dean gondolkodott, hogy tölt magának egy whiskyt, és nem vesz tudomást Szauriel arkangyalról vagy ki a fenéről, aztán mégsem tette, csak betámolygott a szobájába, és ledőlt az ágyra. Hallotta, amint a másik szobában Sammy ráhuppanó súlya alatt is felnyög az ágy.
Eszébe jutott, hogy az ajtót nem torlaszolta el, így kelletlenül felállt, és elhúzta a szekrényt, aztán letépte magáról az inget és a cipőt, aztán félmeztelenül, farmerostul bezuhant a paplanok közé, és azonnal elaludt.
>>Következő fejezet
Kommentekért még mindig hálás vagyok :)
Következő rész: nem ígérem, hogy hamarosan, de majdnem minden tőlem telhetőt megteszek majd érte. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése