Máris itt a következő - és megint hosszabb, mint az előző! Kicsit
III. fejezet
- Nagyon fontos, fiam, hogy rendben legyenek tartva a seprűink. Régi darabok, de ha az ember odafigyel rájuk, meghálálják, és remekül működnek - magyarázta Deannek, aki komor arccal bólogatott.
Kinézett a nyitva hagyott ajtón, a Tiltott Rengeteg felé. Hagrid épp a kunyhója mellett térdelt, körülötte ládák, és salátafejeket rendezgetett. Dean egészen megkedvelte a hatalmas méretű férfit, és mikor hallott róla, milyen katasztrofálisan sült el az első órája, meglátogatta Sammy-vel. Az öccse lelkizett egy sort a vadőrrel, de Dean gyorsan lehűtötte, és inkább töltött egy korsó italt Hagridnak. Elvégre, férfiak lennének, vagy mi a fene.
Az más kérdés, hogy, mint kiderült, Hagrid korsója akkora, mint egy nagyobb vödör. A fivérek igencsak meglepődtek, mikor már a harmadik adagot gurította le, mégis képes volt a beszédre. Ezzel valószínűleg egy életre kivívta Dean elismerését. Csak hát ő maga nem nőtt olyan nagyra, szóval egy idő után kezdtek összefolyni a dolgok. Foszlányokban rémlett neki, hogy hosszasan bizonygatta Sammy-nek, milyen csodálatos állatok is a hipogriffek, de aztán Agyar közelebb lépdelt hozzá, ő meg félelmében leborult a székről, és magával rántott egy csomónyi állatszőrt is, ami a plafonról lógott alá.
Aztán meg nem bírt feltápászkodni, csak röhögött. Mikor Agyar egyenesen odamászott hozzá, és a hasára nyáladzott, a röhögés átcsapott hisztérikus üvöltésbe, Sammy-nek kellett kirángatnia a kunyhóból, aztán a hideg levegő helyretette annyira, hogy fel tudjon mászni a kastélyba, ott pedig Sammy ágyba dugta.
A következő nap fejfájósan és morcosan indult. Csak a csodálatos ebéd rázta helyre, meg hogy délután Castielnek kellett segítenie, és az érdekes munka elterelte a figyelmét minden másról.
- Így, most próbáld meg te is, fiam - adott a kezébe Madam Hooch egy seprűnyelet, visszarángatva ezzel a jelenbe.
Dean bizonytalanul méregette a kopott husángot, végén a kusza gallyakkal. Ötlete nem volt, mi alapján kéne levagdosnia őket, mert ha a cél, hogy egy irányba álljanak, ennyi erővel tőből levághatná az összeset.
Azért félszegen elkezdte igazítgatni a végüket, Madam Hooch vigyázó tekintete alatt.
- Gondolj arra, fiam, hogy ezek nagyon régi autók - magyarázta a rövid hajú nő türelmesen, próbálva megragadni, hogy Dean a muglik közül jött. - Ha karban tartjuk őket, sokkal jobbak, mint egy új, megbízhatatlan példány. Persze, nem gyorsabbak vagy kényelmesebbek, és közel sem olyan precízek. De biztonságosak, szinte érzik a szeretetet - simított meg egy sötétbarna nyelet.
Ez a megközelítés már sokkal jobban tetszett Deannek. Elvégre az Impala is pont ilyen volt. Régi, de csodálatos. A régiségével együtt csodálatos. Igen, ha nagyon erőlködik, el tudja képzelni, hogy nem egy kibaszott takarításra használt valamit tart a kezében, hanem egy járművet. A varázslók közlekednek rajta. Tehát jármű. Kocsi. Impala.
Madam Hooch elégedetten bólintott, mikor Dean féltő gonddal csippentett le egy apró ágvéget, majd megigazított egy másikat.
Tulajdonképpen az egész délelőttöt a seprűtárolóban töltötték, csak ebédre végeztek, így Dean már nem ment fel a szobájukba, hanem rögtön megcélozta a nagytermet. Megkönnyebbülésére még viszonylag kevés diák volt ott. Nem bírta a sok gyereket, bár kénytelen volt magában elismerni, hogy ezek elég rendesnek és jól neveltnek tűntek. Legalábbis nem dobálták meg, nem mutogattak rá - vagy csak nagy ritkán -, nem gáncsolták ki. Szóval csak úgy elvoltak mellette. Így kifejezetten kedvelni kezdte őket.
- Szia, Dean! - köszöntötte Castiel, mikor odaért a tanári emelvényhez, és helyet foglalt a professzor melletti üres széken. - Hogy telik a napod? - érdeklődött kedves mosollyal, míg krumplit kotort a villájára.
- Helló Castiel! - biccentett Dean, és szedett magának egy nagy adag levest. - Kösz, jól. Seprűket igazgattunk Madam Hooch-sal. És te?
- Oh, én épp most gyakoroltam a harmadévesekkel egy mumuson - csillant fel lelkesen a férfi égkék szeme. - Nagyon ügyesek, egy élmény tanítani őket.
- Mi az a mumus? - érdeklődött Dean két nagy falat közt. Imádta a kaját itt a Roxfortban, nem is tudott visszaemlékezni olyanra, hogy minden nap rendesen evett volna. Sőt, akár csak rendszeresen. Utoljára mikor az anyja élt. Mintha egy másik életben lett volna...
- A mumus olyan alakváltó lény, ami annak az alakját veszi fel, amitől a legjobban félsz. A nevetés üldözi el, így a védekezés ellene, hogy viccessé teszed - magyarázta Castiel. - Például az egyik diákom, Ronald, fél a pókoktól. Az ő mumusa elvesztette a lábait a varázslat hatására, így elgurult egy láb nélküli test. A lényeg, hogy Ronald képes volt kinevetni, így nem volt hatással rá a mumus.
- Mi a vicces egy guruló póktestben? - morogta Dean fintorogva, miközben már egy jókora csirkecombot emelt a tányérjára.
- Akkor vegyük mondjuk Neville példáját, az tényleg nagyszerű volt! - kortyolt bele a kupájába Castiel. - Ő Piton professzortól fél a legjobban - kezdte mesélni.
- Az melyik is? - kérdezett közbe Dean, mert így hirtelen nem tudott arcot csatolni a névhez. Végignézett a tanári asztalnál, de csak az alacsony kis figurát látta, meg az idősödő, szigorú arcú professzor asszonyt, akinek a tekintetétől mindig kirázta a hideg, és úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akit sarokba állítottak.
- A fekete hajú, sápadt, lobogó taláros - írta körül Castiel, és valami nosztalgikus kifejezés kúszott az arcára. Dean felvonta a szemöldökét, de bólintott. Így már emlékezett a denevérszerű tanárra.
- Tehát a zsíros fejű, aki mindig úgy néz végig a többieken, mintha kosz lennének a cipője talpán? - tette fel a költői kérdést túldramatizált hanggal Dean. - Jaja, megvan.
- Így is fogalmazhatunk - vont vállat Castiel, és körülnézett, nem-e jelent meg közben valahol Piton. - Tehát Neville-nek ő jelent meg, és hogy nevetségessé tegyük, rávarázsoltuk Neville nagymamájának a ruháját. Piros kézitáska, szőrmeszegélyes talár, női kalap egy nagy madárral a tetején - írta körül, és ahogy Dean mindezt elképzelte, lassan széles vigyorra húzódott a szája.
- Komolyan rajta volt a professzoron ez a hacuka? - kérdezte kételkedve. - Mármint, nem az igazin, de a mumuson, aki épp úgy nézett ki, mintha ő lenne?
- Igen - bólintott kuncogva Castiel.
Dean harsányan felröhögött. Sajnálta, hogy nem lehetett ott. Perceken át nem tudta abbahagyni a nevetést, mert mikor épp sikerült volna neki, Castiel szégyenlősen elmosolyodott, és ettől újra kitört Deanből a röhögés. A lent egyre gyarapodó számú diáksereg furcsa pillantásokkal méregette, de ez őt a legkevésbé sem érdekelte.
- Hjaj - sóhajtott, majd megtörölgette a szeme sarkát, mert a könnye is kicsordult a nevetéstől. - Ez tényleg jó hangzik - ismerte be, majd folytatta a félig megevett csirke elfogyasztását.
Ebben a pillanatban jelent meg a terem túloldalán Sammy, nyúzott arccal, és szinte életkedv nélkül baktatott előre, hogy csatlakozzon a bátyjához és Castielhez.
- Mizu, Sammy? - veregette meg Dean támogatóan az öccse vállát.
- Pitonnál voltam előkészíteni a hozzávalókat valami bájitalokhoz - nyögte, majd lassan végighordozta tekintetét az asztalon, hátha kedvet kap valamihez. Nem járt sikerrel, semmi étvágya sem volt.
- És nem esett bele a kalapja az üstjébe? - érdeklődött Dean vigyorogva, mire Castiel elmosolyodott. Sammy értetlenül rázta meg a fejét, majd egy adag saláta mellett döntött.
- Remélem, nem volt veled nagyon mogorva - jegyezte meg Castiel, gondosan megválogatva a szavait.
- Túlélem - vont vállat Sam komoran, szája sarkából kilógott egy salátadarab.
- Ne vedd magadra, Perselus mindenkivel ilyen - veregette vállon a sötét varázslatok kivédésének professzora együtt érzőn, miközben felemelkedett a székéből. - Mindig is ilyen keserű volt - tette még hozzá halkabban, távolba révedő tekintettel.
Dean kérdően felpillantott rá, majd Sammyre sandított, de öccsének nyilvánvalóan nem tűnt fel, hogy Castiel másképp szólalt volna meg, mint azelőtt. Néhány hosszúra nyúlt másodperc után a férfi összeszedte magát, és szomorkás arckifejezéssel búcsúzott el a Winchester fivérektől.
Alig fejezték be az ebédet, és indultak kifelé a nagyteremből, megjelent mellettük Dumbledore, aki a napokban már nem személyesen kereste fel őket, csak házimanókkal üzent, vagy levelet hagyott a közös előterükben, benne az aznapi teendőikkel.
- Áh, Dean és Samuel! - üdvözölte őket széles mosollyal, és olyan lelkesen csillogó tekintettel, mintha ők lennének a régóta várt Megváltó.
- Jó napot, uram! - motyogta a testvérek meglepett kórusa.
- Látom, remekül beilleszkedtetek - közölte roppant elégedetten az igazgató. - Ennek örömére megkérlek benneteket, hogy ma vacsora után keressetek fel engem az irodámban, hogy konkretizálhassunk egyet s mást.
- Öhm, rendben van - fogadta el az invitálást Dean, mire Dumbledore elégedetten bólintott, és rögtön fel is szívódott, olyan hirtelen, mint ahogyan megjelent.
- És hol van az irodája? - tette fel Sammy azt a kérdést, ami Deanben egészen addig nem merült volna fel, míg ki nem lép este a szobája ajtaján, hogy elinduljon a megbeszélésre. Így most csak tanácstalanul vállat vont, és jobb híján felajánlotta, hogy majd megkérdeznek valakit a folyosón, biztos bárki útba tudja igazítani őket.
Ahogy kiléptek a dupla szárnyú, hatalmas ajtón az előcsarnokba, Dean valami furcsát érzett, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakába. Ijedten, riadókészültségben kapkodta a fejét, és azonnal ki is szúrta a szellemet, ami az imént gyakorlatilag átlebegett rajta.
Belenevelt reflexeinek köszönhetően egy másodpercen belül a kezében volt a kősóval töltött pisztoly, egyenesen a szellem hasának szegezve, aki épp visszafordult felé.
- Oh, pardon - kezdte volna mondani, de belé fojtotta a szót a mellkasát ért találat. - Áucs! - nyögött fel meglepetten. - Mégis mit...? - háborodott fel, de egy újabb lövés megint megszakította.
- Hé, Dean, állj le! - lökte félre bátyja kezét Sammy. - Ezek nem olyanok.
Azonban a férfi továbbra is ádáz, bár némileg értetlen tekintettel meredt a kísértetre. Ugyanakkor a fegyvert lejjebb engedte.
- Szabad megkérdeznem, hogy ez mégis mi a Merlin koszos üstje volt? - hápogott a pórul járt szellem.
- Izé, ne haragudjon, a bátyámnak nem állt szándékában galibát okozni - magyarázkodott elvörösödve Sam.
- Galibát okozni?! - vonta fel a szemöldökét a szellem. - Kilyuggatta a mellemet! - kérte ki magának, amúgy abszolút jogosan.
- Tudja, nálunk ez kicsit máshogy működik, és... - hebegett a férfi. - Tudja, nálunk a szellemek csak ártó szándékkal térnek vissza. A bátyám csak önvédelmet alkalmazott.
- Önvédelmet?! Minthogyha szándékomban állt volna megtámadni! - hüledezett a kísértet, és egyre több diák gyűlt köréjük. - Én mindössze átlebegtem a hirdetőtáblától a nagyteremig. Közlekedtem. Mindenféle ártó szándék nélkül, kérem.
- Értem én, értem, elnézést, uram - mentegetőzött Sammy, és a szeme sarkából nyugodtan konstatálta, hogy Dean, bár továbbra is elkerekedett szemekkel bámult, és nem változtatott a támadóállásán, de legalább a pisztolyt eltette. Nem kellett, hogy az egész iskola meglássa.
- Mi ez a csődület? - lépett ki McGalagony, a szigorú professzor asszony a nagyteremből. - Miért nem mennek a dolgukra? - pirított rá a legközelebb ácsorgó diákokra. - Gyerünk, gyerünk, hamarosan becsöngetnek! - oszlatta a tömeget, amely kelletlenül szétszéledt, így a tanárnő ráláthatott a jelenetre. - Hát maguk? - kérdezte megrökönyödve, pillantása a felháborodott, sértett kísértet és a zavart testvérpár között járt.
- Aljas támadás áldozata lettem - sopánkodott a szellem.
- Félreértés volt! - vágta rá azonnal Sammy. McGalagony kérdő tekintetére magyarázni kezdte: - A bátyám és én nem vagyunk hozzászokva, hogy szellemek lebegjenek el körülöttünk napi rutinjukat végezve. A mi világunkban a szellemek gonosz, rosszindulatú lények, akiket vagy lelövünk, vagy megölnek minket. - Ennél a résznél a kísértet elborzadt nyögést hallatott. - Így hát mikor ez az úriember - intett Sam a szellem felé - átúszott a bátyámon, ő a berögződött reflexek miatt azonnal önvédelmet alkalmazott. De már tudja, hogy ez ostobaság volt, szörnyen bánja, és többet nem tesz ilyet - ígérte a férfi, izzadt tenyerét a combján feszülő farmerba törölve.
- Hé, azért nem csak én vagyok a hibás, ez a fickó átlebegett rajtam! - tért magához Dean, és kezdte azonnal vehemensen védeni magát.
- Még nekiáll feljebb? - úszott előre a levegőben mérgesen a szellem.
- Elég legyen! - parancsolta McGalagony olyan szigorúan, hogy még a kísértet is engedelmesen fordult felé. - Mr. Winchester, maga bocsánatot kér, Sir Nicholas, maga pedig lesz olyan kedves, és elnézi neki ezt a tévedést, hiszen nem volt szándékos a sérelem - kérte, de inkább hangzott utasításnak.
- Bocsánat - szűrte Dean a fogai közt, miután Sammy látványosan szuggerálta.
- Ugyan, az én hibám volt - felelte könnyedén Nick, de az arca feszes volt, hideg.
- Remek, akkor most oszoljunk, fiúk, maguknak akad dolguk bőven, nekem pedig órám van - zárta le a vitát a professzor, majd sietős léptekkel távozott.
Sir Nicholas felszegett fejjel tovaúszott a levegőben, így csak Dean és Sam maradtak a csarnokban.
- Ez... ez...mi a szent szar volt? - hápogott Dean.
- Nos, úgy tűnik, a kastély szellem-lakta, és ráadásul határozottan emberi szellem, nem olyan szellem-szellem - vonta le a következtetést Sam.
- Igen, és a kősó nem hat rá, csak csiklandozza - zsörtölődött az idősebb testvér, nyugtalanul simogatva az eddig remekül bevált pisztolyt.
- Nyilvánvalóan nem olyan, mint amilyenekkel eddig dolgunk volt - bólogatott Sammy.
Minden bizonnyal tovább is folytatták volna a megdöbbentő esemény értelmetlen kitárgyalását és semmiféle új ténymegállapítást nem tartalmazó részletezését, de ekkor sétált le a lépcsőn a dudorászó Flitwick professzor, eszébe juttatva a fiatalabb Winchester fiúnak, hogy most épp neki kéne segítenie a bűbájtan szertárban, vagy hol. Így hát búcsút intett a továbbra is az események hatása alatt levő bátyjának, és csatlakozott az alacsony professzorhoz. Távolodó látványuk, ahogyan öccsének a derekáig alig ért fel a tanár, visszarángatta Deant a valóságba, és elindult felfelé az emeletre, majd félúton meggondolta magát, és inkább kisétált a parkba.
További másfél órán át nem volt rá szükség, Bimba professzor csak késő délutánra várta az üvegházakhoz. Céltalan sétálgatása a tóparton ért véget, ahol letelepedett egy fa tövébe, és a térde melletti fűszálakat tépkedte.
Úgy érezte, túl sok neki a Roxfort, túl sok a mágia, túl sok az újdonság. Hozzá volt szokva a természetfelettihez, de ahhoz nem, hogy teljesen normális emberek éljenek egy természetfelettivel átszőtt helyen, szándékosan, ráadásul iskolaként működjön. Ahol mágiát tanulnak. És nem olyat, amilyenről ő is hallott, hanem pálcával hadonászósat. Kirázta a hideg. Az egész helytől kirázta a hideg.
Nem tudta, mennyi időt tölthetett el a tavat bámulva, ködös-zavaros-borús gondolataiba merülve, de mikor zsibbadni kezdett a lába, felállt, és elbaktatott az üvegházak felé. Hátha ott van már Bimba.
A füvön átvágva megpillantotta Hagridot, amint kilép a kunyhójából, sarkában Agyarral. Odaintett neki, mire a vadőr széles mozdulatokkal visszaintegetett, és egy pillanatra kevésbé tűnt búskomornak, de ahogy elfordult, és a Tiltott Rengeteg felé indult, lógó feje és megroggyant vállai árulkodtak róla, hogy még közel sem tette túl magát a Csikócsőrös incidensen. Dean feljegyzést készített magában, hogy a napokban újra meglátogatja a félóriást (igen, a pletykákból megtudta, hogy a férfi valószínűleg félóriás), és ezúttal Sammy-t nem viszi magával. Nincs szüksége erkölcscsőszre - főleg, hogy az a frusztráló arkangyal a festményről továbbra is szigorú megjegyzéseket tett, ha alkoholt látott Dean keze ügyében.
Az üvegházak közé érve fogalma sem volt, merre induljon tovább, tehát találomra bekukucskált az összes ajtón. Az egyikben egy csomó trópusi virágszerűséget látott, egy másikban barna, kövér törzsű növényeket. Egyiket sem tudta beazonosítani. A harmadikban csupa élénkzöld levelű, apró páfrány volt. Vagyis leginkább arra hasonlítottak. És megkönnyebbülésére itt találta Bimba professzort is.
A testes, örökké koszos boszorkány kedvesen rámosolygott, majd beljebb invitálta. Megmutatta neki az asztalon heverő cserepeket, közölte, hogy a szomszédos üvegházban van a virágföld, onnan kell áthordani ide úgy három-négy zsákkal, a növényápoló szerek pedig a sarokban álló polcon vannak - nyomatékosítás gyanánt rámutatott a magas fémpolcra, melyen százféle üvegcse sorakozott-, a közepes méretű üvegcséket kell keresnie, melyekben sötétkék folyadék van. Azokból féltucat cserepenként egyet pakoljon ki az asztalokra.
Dean némán munkához látott, először a virágföldért ment, és kelletlenül ébredt rá, hogy egyesével kell áthordania a zsákokat, mert nagyon nehezek. Utána a fiolák közt kotorászott, és percekig vacillált, hogy vajon a kék melyik árnyalata számít sötétkéknek, ugyanis kapásból három különböző löttyre vágta volna rá, hogy sötétkék. Segítséget azonban nem kérhetett, ugyanis Bimba időközben felszívódott. Vállat vont hát, és találomra levette az egyik fajtát, majd azokat helyezte el az asztalon, és bízott benne, hogy jól választott. Erre igen kicsi volt az esély.
Miután további utasításokat nem kapott, a kócos boszorkány pedig továbbra sem volt sehol, leporolta a kezéről az odatapadt virágföldet, és visszamászott a kastélyba. A tölgyfaajtó előtti széles lépcsőn azonban Castiellel futott össze.
- Szervusz - köszöntötte meglepetten, kedves mosollyal a professzor. Dean válaszul biccentett, és megszorította a férfi felé nyújtott kezét. A meleg, puha bőr érintése bizsergést okozott a karjában, mire zavarában gyorsan visszakapta a kezét.
- Épp Hagridhoz indultam, ma már nincs több órám - nézett Castiel a vadőrlak felé. - Csatlakozol? - vonta fel kérdően a szemöldökét, szinte szuggerálta Deant, hogy mondjon igent. - Persze csak ha ráérsz - tette hozzá sietve.
- Ráérek éppen - vont vállat a férfi, és miközben megindultak az erdő széle felé, eszébe jutott, hogy amúgy is meg akarta látogatni a vadőrt.
- Hogy érzed magad a Roxfortban? - tette fel a kérdést halkan, szinte félve Castiel.
Dean hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Hogy összezavarja, frusztrálja, idegesíti? Hogy még ő is természetellenesnek találja? Hogy csak el akar menni innen, menekülni, vissza a saját életébe?
- Még szokom - válaszolta végül. Úgy érezte, Castielnek fontos, hogy jó véleménnyel legyen az iskoláról, a férfinak nyilvánvalóan kedves emlékei voltak innen.
Tehát okosabbnak érezte nem azonnal elrontani épp csak kialakulóban levő... barátságukat? Lehetséges, hogy Castiel kezdett a barátja lenni? Deannek nem voltak barátai. Családja volt: Sammy és Bobby. Kedvelte Ellent és Joe-t. De ennyi. A barátok őszinték, és ő senkivel sem lehetett őszinte, kivéve, ha az illető is vadász volt. Ez esetben viszont az állandó életveszély és a rendszerint idejekorán bekövetkező halál vetett véget csúfosan minden emberi kapcsolatnak.
Az ő életében nem fértek meg a barátok. Most mégis ott parázslott benne, mélyen eltemetve, a remény, hogy barátkozhat. Erőszakkal kényszerítette magát, hogy oltsa ki, de nem sikerült.
- Hamar rá fogsz jönni, hogy ez a hely maga a paradicsom, csak el kell fogadnod a sok furcsaságát - biztatta Castiel. - A világ legbiztonságosabb helye, kalandokra termett, csínyekre, mégis rend van. Ugyanúgy alkalmas végtelen tudás magadba szívására, mint bolondozásra. És szeretettel vár, befogad, bármilyen különc is vagy, bármennyire nem illesz az emberek közé - magyarázta, hangjából mély érzelmek áramlottak, és Dean érezte, hogy most valami nagyon fontosat tudhatna meg, talán látnia kéne valami összefüggést, vagy megértenie valamit.
De hiába tudta, hogy ez egy fontos pillanat volt, fogalma sem volt, miért. Így csak csendesen baktatott tovább Castiel mellett, aki szintén szó nélkül tette meg az út további részét. És már megint azt az elmerengős izét csinálta. Hogy elnézett, mintha nem a jelent látná, hanem a régmúltat, kifele nézett, de befelé látott, a fejében lakó árnyakat figyelte.
Mivel a kunyhó elé érve a tanár továbbra is ködös kék szemmel meredt maga elé, Dean kopogtatott be. Kutyaugatás, majd megjelent az ajtóban Hagrid feje.
- Áh, Dean, Castiel! - lepődött meg. - Bújjatok be! - állt félre az ajtóból, és a fotelekhez terelte őket. - Teát? - kérdezte, és már tette is fel a vizet.
Castiel elmélázva bólintott. Átkozott. Angolok. Dean vicsorgott.
Annyi tapasztalata már volt, hogy a felkínált teasüteményből nem vett, ellenben végig szemmel tartotta Agyart. A lomha dög azonnal Castiel mellé mászott, és az ölébe lógatta a fejét. A férfi szórakozottan simogatta a kutya fejét, aki egyenesen a kopott, viseletes talárra csorgatta a nyálát. Dean elhúzta a száját.
- Mi járatban? - érdeklődött Hagrid, mikor leült a székébe.
- Én csak őt kísérem - mutatott Dean Catsielre, aki erre végre hajlandó volt visszatérni a gondolatai közül. Hagrid szemében pajkos fény csillant, amit szerencsére egyik vendége sem látott.
- Én pedig a kákalag miatt jöttem - vette át a szót Castiel. - Úgy emlékszem, említetted, hogy tudsz kölcsönadni néhány vízinövényt az akváriumomba. Nos, úgy tűnik, hamarabb lesz időszerű, mint gondoltam, mert már a jövő héten megérkezhet a kákalag.
- Semmi gond, akár most azonnal előkeresem neked - emelkedett fel rögtön Hagrid, és robusztus termetével szinte a plafonig ért. Így alulról, a fotelből nézve még hatalmasabbnak tűnt, mint általában.
Amíg a vadőr egy hátsó polcon kutatott, Dean faggatni kezdte Castielt.
- Miféle lény a kákalag? - kíváncsiskodott.
- Kis termetű vízi szörny - magyarázta kissé előre dőlve a professzor. - Tavakban élnek, és az arra tévedőt hosszú ujjaikkal rántják le a víz alá. Viszont pont ez az erősségük teszi őket gyengévé: a vékony, hosszú kis ujjak könnyen eltörnek, így könnyen hatástalaníthatod őket.
Dean lelkesen bólogatott. Szerette, ahogyan Castiel a különféle varázslényekről oktatta. Türelmesen, lényegre törően magyarázott, világos információkat adott át. Könnyen megjegyezhető, hasznosnak tűnő dolgokat mondott. Biztosan az összes diákja imádja.
- Meg is van - lépett vissza Hagrid az asztalhoz, kezében egy csokor furcsa, hínárszerű növényt tartva. - Ha pár napig ázni hagyod, szépen magukhoz térnek - közölte, majd átadta őket Castielnek, aki hálálkodva, óvatosan süllyesztette a csokrot a talárja belső zsebébe. A művelethez azonban arrébb kellett tolnia Agyar fejét, aki így átpártolt Deanhez.
Ebben a pillanatban a teavíz is felforrt, és Hagrid elfordult, hogy beledobja a leveleket, így nem láthatta, amint Dean kétségbeesetten húzódik el a közeledő Agyar elől. Azonban nem menekülhetett, hamarosan egy nagy, nyálas fej feküdt az ölében. Halálra vált arckifejezése sok mindent elárulhatott, mert Castiel meglepetten felnevetett, és visszaterelte a kutyát a saját fotele mellé.
Mikor Hagrid az asztalra helyezte a teáskannát és három csészét, Dean automatikusan nyúlt az egyikért, és óvatosan hörpintett a forró teából. Castiel és Hagrid varázslényekről kezdtek beszélgetni, Dean pedig nem tudott hozzászólni a témához, így jobb híján feszülten figyelt, és igyekezett mindent megjegyezni. Elvégre valóságos kincs volt, ami itt elhangzott. Magában meg is jegyezte, hogy mindenképpen fel kell jegyeznie ezeket az apja naplójába, mert még igencsak jó szolgálatot tehetnek.
Mire elkezdett sötétedni, és Castiel javasolta, hogy szedelőzködjenek, vagy lekésik a vacsorát. Csak a kastélyba vezető úton tűnt fel Deannek, hogy magától értetődő természetességgel fogyasztott el két csésze teát. Megborzongott.
A vacsoraasztalnál csatlakoztak a magányosan falatozó Sammy-hez, aki már sokkal jobban festett, mint ebédnél.
- Kiheverted Pitont? - huppant le mellé Dean. Castiel figyelmeztető pillantására vette csak észre, hogy a bájitalok professzora hallótávolságon belül tartózkodik. Vállat vont, de azért nem szólt több szót a fekete hajú, ijesztő tanárról, hanem inkább szedett egy adag húst és öntetet a krumplijára.
- Képzeld, Dean, az első osztályosok levitációs bűbájt tanultak! - mesélte lelkesen Sam. - Tollakat kellett a levegőbe emelniük varázslattal. Mivel én a szomszédos helyiségben pakolásztam, kényelmesen ráláttam. Néhányan elég kis ügyetlenek voltak, de a többségnek sikerült óra végére. Az a látvány, Dean! Maguktól a levegőbe emelkedtek a tollak, pedig csak egy mozdulat és egy varázsige kellett hozzá - újságolta lázasan csillogó szemmel.
Hagrid kissé irigykedve, szomorkásan figyelte őket a szeme sarkából, Castiel pedig szélesen mosolygott.
- Üdvözöllek a varázslók világában! - jegyezte meg, mire Dean a szemét forgatta.
- Csak ne feledkezz meg róla, hogy mi ettől még nem tudunk varázsolni - morogta keserűen.
Világ életében kirekesztettnek érezte magát, míg Sammy általában könnyedén szerzett barátokat, mindig be tudott illeszkedni a társaságokba. Az összes iskola, ahol jártak, az öccse számára új barátokat, neki újabb szenvedést jelentett. Mikor felnőttek, már azt hitte, vége. Erre most megint itt vannak: egy iskola, ahol Sammy szívja magába az újdonságokat, és a varázslatokról áradozik, ő maga pedig fejvesztve menekülne, nem találja a helyét. Ők úgysem rendelkeznek varázserővel.
Számára nem keserű ez a tudat. Már megszokta. De most Sammy is kilóg a sorból, ő sem képes a varázslatokra. Még nem fogta fel, de mikor ez megtörténik, le fogja teperni a felismerés, hogy nem lehet részese a csodált világnak. És ettől Dean mindenképpen meg akarta óvni.
- Ne légy ünneprontó - lökte vállba Sam, de nem esett több szó a varázslatokról.
Vacsora után Dean már indult volna vissza a szobájukba, mikor az öccse emlékeztette, hogy Dumbledore irodájába kell menniük. Castieltől kértek útbaigazítást, aki ahelyett, hogy magyarázni kezdte volna, hol találják, elkísérte őket.
Lépcsőt lépcső után másztak meg, szótlanul, mindhárman a saját gondolataikba merülve. Dean és Castiel válla néha egymásnak ütődött, mégsem léptek távolabb egymástól. Dean ezt azzal magyarázta, hogy keskeny a folyosó, és máskülönben Sammy-nek menne neki.
Az igazgató irodáját két szobor őrizte, akik jelszót kértek.
- Kojak nyalóka - közölte Castiel rezzenéstelen arccal, aztán felvitte őket a mozgó lépcső az iroda elé. A professzor jó éjt kívánt nekik, majd magukra hagyta őket az ajtó előtt, ami ebben a pillanatban magától kinyílt.
- Fáradjatok beljebb, gyermekeim! - ragyogott rájuk Dumbledore az íróasztala mögül, egy magas támlájú, faragott székről.
- Jó estét! - lépett be Sam.
- 'Estét! - követte Dean.
- Foglaljatok helyett! - intett az igazgató az asztala elé, ahol ebben a pillanatban jelent meg két szék. - A továbbiakban az esetleges maradásotokról ejtenék szót - tért azonnal a lényegre, mikor a fiúk leültek.
- De mi... - kezdte volna Dean, hogy ők bizony nem terveztek itt maradni, de Dumbledore leintette.
- Mint arról már bizonyára ti is meggyőződhettetek, a Roxfort tisztességes iskola, mind a diákok, mind a személyzet ártalmatlan emberek - szögezte le komolyan. - Így tehát vadász küldetésetek teljes mértékben értelmét veszti. A rejtélyt megoldottátok, elhárítandó veszélyről pedig szó sincs - mutatott rá. - Így jogosan merül fel a kérdés, hogyan tovább?
Itt megállt, és várakozásteljesen nézett a döbbent testvérekre. Meglepte őket, hogy mindent tud róluk, az idekerülésük okairól, céljáról. Tudja, hogy vadászok.
- Öhm, gondolom hazamegyünk - vont vállat csalódottan Sammy. Dean határozottan bólintott.
- Mielőtt eldöntitek, szeretnék rávilágítani, hogy az iskola tárt karokkal vár benneteket egész évre, ugyanis, mint arra már rájöhettetek, elkél a segítség. Cserébe kaptok gyakorlatilag korlátlan mennyiségű ételt, a ruháitokat kimossák, takarítanak utánatok, van hol aludnotok. Megjegyzem, nem is olyan rossz körülmények közt. Mindezek mellett természetesen kapnátok szabadnapokat és fizetést, hiszen alkalmazottakként ez kijárna nektek - ecsetelte a helyzetet az ősz férfi, és nagyon jól tudta, csak egy bolond nem csapna le azonnal az ajánlatra.
- Korrektül hangzik - jegyezte meg bátortalanul Sam, és a bátyjára sandított.
- Beszélhetnék az öcsémmel négyszemközt? - tette fel a kérdést feszülten Dean.
- Hogyne, nem kell most azonnal válaszolnotok! - emelte maga elé két kezét Dumbledore egy könnyed mosoly kíséretében. - Én csak ennyit akartam. Ha bármi kérdésetek van, ne habozzatok feltenni - bátorította őket.
Azonban a fiúk csak a fejüket rázták, így Dumbledore jó éjt kívánt nekik, és elbocsátotta őket.
- Nem gondolhattad komolyan, hogy itt akarsz maradni! - esett neki Dean azonnal az öccsének, amint kiértek a folyosóra.
- Miért is ne? - értetlenkedett Sammy.
- A picsába is, mi lesz a munkánkkal? Nekünk a vadászat az életünk! - kiabált Dean.
- És talán olyan jó az életünk? - tette fel a kérdést halkan Sammy. - Miért ne változhatna meg?
- És Bobby-val mégis mi lesz? - játszotta ki az idősebb fivér tajtékzó dühvel az ütőkártyáját.
- Biztosan megérti - bizonytalanodott el újra Sam. - Majd szünetekben meglátogatjuk. És egész nyáron vele lehetünk, akkor nincs iskola - mutatott rá. - Sőt, akár ő is jöhetne, Dumbledore professzor biztosan megengedi, elvégre, még egy segítő kéz.... - gondolkodott, reménykedett, szinte esedezett a bátyjának.
- Őrültség - rázta a fejét kétségbeesetten, vad méreggel Dean.
- Adj még pár hetet a dolognak - ajánlotta fel Sam békítő szándékkal. - Ha hónap végén is menni akarsz, megyünk - ígérte.
Dean összeszűkült szemmel méregette, majd szó nélkül hátat fordított, és elviharzott, de Sam tudta, hogy belement az alkuba. Már csak azt kell elérnie, hogy a bátyja itt akarjon maradni.
Hétvége volt, és Dean egyedül sétálgatott a kastély melletti tó partján. Viszonylag messze volt a bejárattól, így már egy ideje nem futott bele a diákokba, akik inkább a tó azon részénél telepedtek le, ami pár perc sétán belülre esett.
Nézte a sötét, sima víztükröt, a nedves, élénk füvet a talpa alatt. Itt minden olyan békésnek tűnt, ő pedig állandó veszélyhez és izgalomhoz szokott. Nem mintha rosszul esett volna neki a nyugalom, csupán nem tudott mit kezdeni vele. Nem találta benne a helyét.
Odasétált a víz széléhez, és találomra köveket kezdett hajigálni bele. Szórakozottan nézte, hogyan fodrozódik a vízfelület minden csobbanás után.
- Nem bánod, ha csatlakozom? - kérdezte ekkor egy udvarias, óvatos hang mögötte. Hirtelen fordult meg, keze már a zsebében pihenő pisztoly markolatán. Mikor meglátta, hogy csak Castiel az, megnyugodva fújt, és elengedte a fegyvert.
- Nem, csak nyugodtan - rázta a fejét, majd továbbsétált a kavicsokon.
- Hallottam, hogy Dumbledore professzor maradásra akar bírni titeket - jegyezte meg csak úgy mellékesen, de a testtartása feszültségről árulkodott.
Dean csak bólintott.
- Haza akarsz menni, ugye? - kérdezte szomorkásan Castiel.
Újabb határozott bólintás.
- Sajnálom - mondta a professzor. Csak azt az egy szót: sajnálom. Nem győzködte, nem kérlelte.
- Én is - válaszolt Dean, és meglepődve tapasztalta, hogy komolyan sajnálja. - De ez a hely nem nekünk való. Semmi közöm ehhez a világhoz. Az enyém tele van szörnyekkel és borzalmakkal, de legalább az embereknek nincsenek szuperképességeik. És mindig egyértelműen eldönthető, ki az ellenfél. Itt a szellemek nem eltűnnek a kősótól, hanem kikérik maguknak, hogy rájuk lövök. Ez nem normális.
- Dean, nem akarok beleszólni, de az sem normális, hogy szellemekre vadászol - szólt közbe óvatosan Castiel. - Mindkettőnk világa természetellenes egy átlagos ember számára. Nincs is olyan sok különbség köztük, csak el kell fogadnod, hogy ez is pont annyira természetes, mint a tiéd.
- Azaz semennyire - jegyezte meg keserűen Dean.
- Azaz semennyire - helyeselt Castiel.
Egy darabig némán sétáltak egymás mellett, és egyre távolodtak a kastélytól.
- Tudod, furcsa, hogy te el akarsz menni, mert nekem a Roxfort az egyetlen hely, ahol életem során valaha szívesen tartózkodtam - törte meg egy idő után a csendet Castiel. - Gyermekkoromban ez nyújtott menedéket, és itt találtam meg életem első barátait is. Akik, mint kiderült, életem utolsó barátai is voltak - tette hozzá végtelen szomorúsággal.
- Mi lett velük? - kérdezte Dean halkan. Ha tippelnie kellett volna, azt mondja, eltávolodtak egymástól, és itt hagyták ezt a csöndes, visszafogott figurát, hadd tanítson, míg ők élik az életüket.
- Halottak - közölte nemes egyszerűséggel Castiel, mire Dean megtorpant.
- Oh - lehelte. - A szeretteink elvesztése sosem könnyű, részvétem - tette a kezét a másik férfi vállára, és mélyen a szemébe nézett. Tudatni akarta vele, hogy ő is tudja, milyen érzés, ha mindenki meghal körülötte. Atyaég, még hogy tudja, nála jobban senki nem tudja...
- Neked ki....? - tette fel a félszeg kérdést Castiel.
- Anyám, apám - vont vállat Dean. És a gyermekkorom, mindössze hat évesen.
- De ott voltak a barátaid, nem? - mosolygott halványan a kopott taláros tanár, két ragyogó kék szeme betöltötte Dean látóterét. - Ők biztosan segítettek. És esetleg egy barátnő... ? - érdeklődött óvatosan.
- Voltak csajaim - vont vállat a férfi, majd bőrdzsekije zsebébe dugta a kezeit. - Barátaim... nem volt rájuk szükségem - mondta végül.
- Ez nem igaz - cáfolta meg azonnal Castiel.
- Jól van, akkor nem volt lehetőségem barátokat szerezni - adta meg magát Dean, és hátat fordított a férfinak. - Nem voltam rá képes. Szar alak vagyok, és az is voltam. Alkalmi barátnők jutottak nekem, lopott csókok, és persze pultos lányok százával - ismerte be kelletlenül.
Várta, hogy Castiel undorodva elfordul, esetleg feddő hangsúllyal kioktatja, hogy az élet nem így működik. Egyik sem történt. Kérdő tekintettel pillantott át a válla fölött, és azt látta, hogy a férfi szánakozó, fájdalmas arccal bámulja a hátát. Világos színű talárja csak úgy lobogott a szélben.
Dean azonban utálta, ha szánják, sajnálják. Nem kért belőle. Sajnálta ő magát eleget. Ezt épp készült is megmondani, de ekkor Castiel megszólalt.
- És mi lenne, ha most adnál egy esélyt az életnek, Dean? - kérdezte mögé lépve, komolyan. - A Roxfort már értelmet adott az én életemnek, barátokat, családot. Most hagyd, hogy neked segítsen - kérte.
- Mégis mit kéne tennem, nyújtsak be kérvényt az igazgatónak? Üvöltsem bele a Tiltott Rengetegbe, hogy "Segítség!" ? - tárta szét a karját Dean. - Őrültség - közölte lemondóan.
- Nem, ezek közül egyiket sem kell tenned - rázta a fejét Castiel. - Csak próbáld meg megtalálni azt, amit szívesen csinálsz. Keress bármit, ami élvezetet nyújt. Itt mindenki talál ilyet. Van, akinek a varázslósakk, van, akinek a kviddics. Egyeseknek az üvegházak érdekes növényei, másoknak a bájitalokból felszálló gőz. Találd meg a tiedet! - mosolygott biztatóan, és Dean nagyon szeretett volna hinni neki. El akarta hinni, hogy sikerülhet.
Végül biccentett.
- Rendben, megpróbálom - ígérte, mire Castiel arcán mosoly ragyogott fel.
A sétájuk további részében sokkal kevésbé súlyos témák kerültek szóba, és ez így volt rendjén, ugyanis Deannél kezdett túlfeszülni a húr.
- Apropó, lehet, hogy buta kérdés, de te félsz a kutyáktól? - nézett rá félig lehunyt szempillái mögül Castiel, mikor egy nagy, lapos kövön ücsörögtek a Tiltott Rengeteg szélén.
- Esetleg - ismerte be Dean elvörösödve. Castiel nem nevette ugyan ki, de egy kaján félmosoly megjelent a szája szélén. - Ugyan már, te is biztos félsz valami teljesen nevetséges dologtól!
- Valóban - ismerte be Castiel. - Megmagyarázhatatlan félelmem van például a bólintérektől. Ezek apró varázslények, akik faágnak álcázzák magukat, és így lesből tudnak támadni. Gyakorlatilag ártalmatlanok, de nem egy rémálmom volt már miattuk.
- Nemár, akkor egy mumus bólintér alakot venne fel neked? - hüledezett Dean.
- Nem, a mumusom.... a mumusom más - motyogta Castiel, és nyilvánvalóan nem volt hajlandó többet elárulni, Dean pedig nem erőltette.
- Lassan vissza kéne mennünk, kezd hűvös lenni - indítványozta a professzor, és összehúzta magán a krémszín talárt.
- Hogyhogy most nem fekete? - mutatott rá Dean kérdően.
- Ezt jobban szeretem, de nem ez van előírva az iskolában, nem taníthatok benne - rántotta meg a vállát Castiel, miközben visszaindultak a kastély felé.
"Köszönöm, hogy figyelsz rám!", akarta mondani Dean, de valahogy nem jöttek ki a hangok a száján. Nem értette, a férfi miért akar neki ennyire segíteni. Hogy miért ilyen kedves vele. Néha elkezdett gyanakodni, hogy ez valami csapda, vagy átverés, de mindig gyorsan elvetette az ötletet. Castielből sugárzott a csendes őszinteség.
A csarnokba érve elváltak útjaik, mert Dean rögtön vacsorázni ment, ugyanis jó ideje korgott a gyomra, de Castiel előbb fel akart ugrani a könyvtárba.
Vacsora után Dean közölte Sammy-vel, hogy meglátogatja Hagridot, és újra a birtok füvét rótta. Úgy érezte, sosem volt még ennyit a friss levegőn, pedig eddig sem épp egy lakásba bezárva élt.
A vadőr valami állati szőrökkel szöszmötölt, de Dean invitálására, hogy igyanak meg valamit, azonnal felpattant, és vette a kabátját.
- Öhm, hova megyünk? - érdeklődött zavarodottan a férfi.
- Roxmortsba - felelte szűkszavúan, de sokat sejtetően a vadőr. - A Szárnyas Vadkan tetszeni fog neked.
Nos, néhány órával később az erősen alkoholos befolyás alatt levő Dean valóban rokonszenvesnek találta a helyet. A csapos nem kérdezősködött, Hagriddal pedig remekül lehetett lelkizni. Mindennek tetejébe rendkívül furcsa alakok fordultak meg a fogadóban, és remekül lehetett szórakozni például egy tetőtől talpig bepólyált pasason - tiszta múmia -, vagy egy szódásüveg-szemüveget viselő, kendőket és ízléstelenül sok karperecet hordó nőn, aki mintha futólag ismerte volna Hagridot.
- Szóval egyelőre maradunk - közölte Dean nehezen forgó nyelvvel.
- Az jóóó - bólogatott Hagrid, és kis híján lefejelte a korsót a pulton.
- Remélem, Castielnek lesz igaza, és megéri - morogta Dean, és meghúzta az üvegét, majd csalódottan konstatálta, hogy üres, és újért intett a mogorva csaposnak.
- Hmm, te és Castiel, ti aztán jóban lettetek, mi? - vigyorodott el Hagrid.
- Nemt'om miről beszélsz - hárított Dean, de a vadőr továbbra is sejtelmesen mosolygott, így hát gyorsan témát váltott. - Sz'al mi van Csikócsőrrel?
És ezek után nem nagyon emlékezett mi történt, csak azt tudta, hogy Hagrid szipogva szónokolt, aztán mérgesen szónokolt, aztán melankolikus hangulatba csapott át, majd újra szipogott egy sort. Ő maga mindeközben megértően bólogatott, és hümmögött. Komolyan sajnálta Csikócsőrt. Szépek voltak azok a hipogriffek, és, mint megtudta, az a görény kis szőke, a Malfoy gyerek volt a hibás. Lehet már a King's Crosson ki kellett volna tekerni a nyakát.
A kastélyba visszatérve Deannek igencsak gondot okozott felmászni a szobájába, de a lényeg, hogy sikerült. Szauriel arkangyal festményének helytelenítő szavaitól kísérve bebotorkált a szobájába, odalökdöste a szekrényt az ajtó elé, lerángatta a bakancsát, és már horkolt is.
Álmában méltatlankodó kísérteteket látott, akik követelték, hogy etesse meg a hipogriffjeiket, de ő nem volt hajlandó engedelmeskedni. Kifutott a kastélyból, bele a tóba, a hullámok a térdét nyaldosták, majd egyre mélyebb lett a víz, és ő kezdett fulladozni. Erre megjelent egy kék szemű, szomorkás arcú angyal, aki elkapta a karját, és kihúzta a partra, majd győzködni kezdte, hogy nem is fél a kutyáktól. Ennek demonstrálására Agyarrá változott, és az ölébe nyáladzott.
Dean rettegve riadt fel. Keserű volt a szája íze, és lüktetett a feje.
Kétszeri nekifutásra sikerült eltüntetnie az ajtóból a barikádot, és kicsoszogott az előtérbe, onnan pedig be az apró kis fürdőbe. Igen, bár napokba telt, de Sammy-vel felfedezték, hogy az egyik könyvespolc mögött egy parányi fürdőszoba lapul.
Mohón ivott a csapból, és lenyelt egy tablettát a fejfájás ellen, majd visszamászott a szobájába, és délig úgy aludt, mint akit leütöttek. Akkor is arra ébredt, hogy Sammy ököllel veri az ajtót, és valamiféle ebédről kiabál.
- ...aztán nekem fogsz nyavalyogni, hogy éhes vagy! - fejezett be egy nagyon hosszú és nagyon hangos mondatot.
- Nem fogok! - morogta Dean, de ezt akkor sem hallotta volna Sammy, ha a szobában áll, nemhogy egy szekrényen és egy ajtón túl.
- Deeean! - kezdett el újra dörömbölni, mire a férfi kénytelen-kelletlen feltápászkodott, elrángatta a szekrényt az útból, és gyakorlatilag kiesett az ajtón. Sammy majdnem betörte az orrát, az utolsó pillanatban állította meg becsapódni készülő öklét.
- Öhm, bocsi - nyögte, és gyorsan leengedte a kezét. - Jössz kajálni?
- Nem - közölte Dean tömören, majd visszament a szobájába.
- De kibaszott éhes leszel - emlékeztette Sam, csodálkozva, hogy nem az már most.
- Akkor majd lemegyek a konyhára és kérek enni - vont vállat Dean, és úgy nézett az öccsére, mint egy idiótára, amiért ez nem jutott eszébe.
- Te... Te tudod hol a konyha? - vonta fel kétkedve a szemöldökét Sammy. - Van konyha?
- Nem, a semmiből tűnnek fel az ételek a nagyterem asztalain - forgatta a szemét Dean. - Persze, hogy van. Castiel levitt pár napja. Asszem t'om még az utat.
- Ez esetben egyedül megyek ebédelni - fordított hátat Sammy beletörődve, de kicsit azért sokkolta, hogy Dean jobban ismeri a kastélyt, mint ő, pedig általában a falakon kívül tartózkodik, és ha bent van, akkor sem épp azzal foglalatoskodik, hogy mindent felfedezzen. Ő bezzeg minden nap órákon át rója a folyosókat.
- Ha visszajöttél, kéne írni Bobby-nak, hogy megvagyunk, ne aggódjon - szólt utána Dean, még mindig kissé kómásan.
- És mégis hogy küldjük el? - ráncolta a homlokát Sammy. - Castiel talán a baglyát is kölcsönadja erre a célra? - gúnyolódott, de rögtön megbánta. Tulajdonképpen örült, hogy a bátyja végre barátkozik valakivel.
- Nem, majd küldünk egy iskolai baglyot, azokat bárki használhatja - magyarázta Dean lassan.
- Mi mindent tudsz te, amit én nem? - fakadt ki Sammy. Szegénynek nem lehetett egyszerű, hogy hirtelen nem ő ismeri jobban a környezetüket. Pedig ő próbálkozott.
- Nagyjából ennyit - vont vállat Dean. - Castiel mutatta a Bagolyházat - tette hozzá elégedetten, és elindult a fürdő felé, hogy vegyen egy zuhanyt.
- Persze, ezt is Castiel - morgott Sam magában, miközben elhagyta a lakrészüket. Valamiért rendkívül idegesítette, hogy a bátyja alig beszél vele, ellenben folyton ezzel a Castiel nevű professzorral lóg. Ugyanakkor a férfi, bár kopottas ruhákban járt, és állandóan kimerültnek tűnt, megviselt arca szelíd jóindulatot tükrözött, és mindig mindenkihez volt pár jó szava, ami imponált Sammy-nek. És láthatóan Deannek is.
Deannek, aki egy rövid, frissítő zuhanyt és hajmosást követően tiszta ruhát vett fel, ami jelen esetben azt jelentette, hogy nélkülöznie kell az előnyben részesített farmert, mert kettő volt nála összesen, és mindkettő borzalmasan mocskos lett a hét végére. Így hát kénytelen volt egy fekete vászonnadrágot felvenni, ami, bár ezt soha senkinek be nem ismerte volna, rendkívül kényelmes volt, és valami hanyag eleganciát is tükrözött a sötétszürke inggel, ami ugyan kigombolva lengedezett egy fekete póló fölött, könyékig feltűrve, de akkor is ing volt.
Már legalább két perce rótta a folyosókat, mikor rájött, hova tart. Castiel szobájába. Hihetetlen, miért akart már megint a férfivel lenni? Miért aggatta rá a társaságát állandóan? Gyorsan végiggondolta, mekkora baromság lenne meglátogatnia, ám időközben odaért az ajtaja elé, és kopogott. Rájött ugyanis, hogy nincs mit csinálnia. Nincs hobbija, hacsak az autószerelést nem tekintjük, márpedig itt egy darab autó nincs. Barátai? Hagrid, aki most valószínűleg másnaposan fetreng a kunyhójában - ami nem csoda, maga Dean is fájlalta a fejét kissé, de túlélt már sokkal rosszabb macskajajokat is, meg a gyógyszer is hatott -, és Castiel. Csak ő maradt, vagy az unalom. Igen, biztosan csak ezért akarja meglátogatni, mert nincs jobb dolga. Kivéve persze, hogy levelet ír Bobby-nak, de ezzel meg akarta várni Samet.
Ajtónyitás, és megjelenik Castiel nyúzott arca.
- Hello, hát veled meg mi történt? - lépett be szörnyen rosszul leplezett aggodalommal Dean.
- Lassan itt a telihold - vont vállat a férfi. - Rosszul alszom ilyenkor.
- Oh, sajnálom - ráncolta a homlokát Dean. - Tudok segíteni valamit? - érdeklődött, először a két kupac dolgozat, aztán a sarokban álló eszközök rendetlen halmaza felé nézve.
- Hát, nem hiszem, hogy tudsz, de értékelem a szándékot - mosolygott hálásan Castiel. - Foglalj helyet - intett a pálcájával egy kopott kanapé felé, amiről így felrepültek az ott szétszórt dolgozatok, és szép toronyba rendezték magukat a földön, a kanapé mellett.
- Nem akarlak zavarni - mentegetőzött Dean, de már ült.
- Miben lehetek a segítségedre? - kérdezte Castiel kedvesen fürkészve vendége arcát.
Dean erre nem tudott mit felelni. Nem segítségért jött. Beszélgetni akart. Itt lenni akart.
- Mi lenne, ha most inkább én segítenék? - ajánlotta fel végül. - Persze csak ha tudok - tette hozzá gyorsan.
- Nos, a dolgozatok egyik része egy teszt volt, a másik esszé. A tesztet tulajdonképpen te is javíthatod, használd az általam javítottak valamelyikét megoldókulcsként - adott át egy piros tintával díszített pergament. Aztán előkotort még egy pennát, és arrébb húzódott az asztalon, hogy Dean is elférjen.
Hosszú ideig csak a pennák sercegése és a lapok zörgése törte meg a csendet, mindketten a dolgozatok fölé hajoltak, fejük alig húsz centire egymástól.
- Kész vagyok - jelentette be Dean egy nagy fújással. Válaszokat pipálni nem bizonyult túl nehéz munkának.
- Remek - ragyogott fel Castiel arca. - Köszönöm, Dean, ez most jól jött.
- Még valamit tudok esetleg....? - nézett körül kétségbeesetten Dean. Nem akart máris távozni. De Castiel megrázta a fejét, így porrá törtek reményei, csalódottan felállt hát, és távozott.
Sammy már a szobájukban várta. Közösen megfogalmaztak egy levelet Bobby-nak, ami leginkább abból állt, hogy Sam írt két sort, aztán Dean egy mondatot, és mindezt addig, míg be nem telt egy kisebb pergamen. Nem olvasták vissza a levelet, de valószínűleg inkább hasonlított valami random újságcikkek összevagdosására, mint egységes üzenetre.
Felmentek a bagolyházba, Dean megmutatta öccsének az utat - bár azon is csodálkozott, hogy egyáltalán ő maga odatalált. Ott kiválasztottak egy nagy, szürke madarat, a lábára kötötték az üzenetet, majd kidobták a toronyból. Aztán csak álltak, és néztek utána.
Sam a helyzet abszurditásán gondolkodott, aztán azon, hogy lemegy, és megnézi a kvidicsedzést, amire a Hollóhátasok hívták, Dean pedig azon, hogy mennyire jónak, helyén valónak tűnik a távolodó bagoly után nézni. Abban a pillanatban otthon érezte magát, hosszú-hosszú idő után először. Aztán lesétáltak a lépcsőn, és az érzés szertefoszlott, de nem felejtette el, hogy megtörtént.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése