Levélhullás

Ősz - egy park - egy fiatal édesanya két kisfiúval.
Még tegnap szerettem volna megírni, de most volt rá alkalmam. Mindentől, amit valaha írtam, teljesen különálló rövid történet. Nem fanfic, nem songfic, semmi. Csak úgy. :)
Figyelmeztetések: őszi szomorúság, elmúlás ihlette! És persze a sok szín. :)


Napos, mégis fagyos őszi délután volt. A városszéli park jóformán üresen kongott, a rozoga padokon egy-két idős bácsi ült, magányosan, a színes, szintén magányos falevelek mozgását figyelve. Egy fiatal anyuka sétált kézen fogva két kisfiával a fák alatt, a fiúk alig tudtak lépni a térdig érő avarban, de széles mosoly virított arcukon. Addig győzködték anyjukat, hogy az félbehagyta az ebéd készítését, és inkább lejött velük gesztenyét szedni a parkba. A siker után érzett győztes mosoly volt ez.
- Anya, csinálhatunk hóembert a gesztenyéből? - érdeklődött komolyan az kisebbik fiú, és lehajolt, hogy felvegyen egy szép nagy, kerek darabot.
- Persze, kicsim - mosolygott az édesanyja, és leguggolt, hogy a gyerek beledobhassa a hátáról lógó nyitva hagyott hátizsákba a gesztenyét.
- Dehát a hóember nem is barna színű! - háborodott fel a nagyobbik fiú. - Ez butaság!
- Nem is butaság, a... a... a zsiráf sem barna, és te meg azt akarsz csinálni! - vágott vissza az öccse.
- De a zsiráfon van barna is. A hóemberen nincs - érvelt az idősebb.
- Akkor csinálok sünit, az teljesen barna! - villant fel a kicsi szeme az ötlettől. Érezte, hogy most ő nyert. Ezt nem lehet túlszárnyalni. Kis barna szemei dacosan villantak széltől kócos haja mögött.
- De a süni unalmas - jegyezte meg csakazértis a bátyja. Tudta, hogy most nincs igaza, de nem hagyhatta annyiban.
- Elég lesz már, fiúk! - szólt rájuk erélyesen az anyjuk. - A süni és a zsiráf is remek ötlet, de a hóembert is megcsináljuk majd. Szedtünk elég gesztenyét.
- Anya, faleveleket is szedhetünk? Szép leveleket, amit aztán összepréselünk mesekönyvben és aztán bevihetjük az óvónéninek? - kérdezte lelkesen pár perc csendes séta után a kisebbik.
- Persze, szívem. Nézd, olyan élénk sárgát, vagy vöröset vigyünk - mutatott egy közeli fa alá, ahol különböző színű levelek pompáztak hatalmas kupacokban, kergetőzve egymás körül.
A kisfiú odarohant, a nagyobbik már eléggé nagyfiúnak érezte magát ahhoz, hogy ne rohangáljon ide-oda, hanem méltóságteljesen vonult anyja mellett, kis keze szorosan simult a nagyobb tenyérbe, kecses ujjak közé.
Alig néhány percen belül mindkét fiú két kezéből színes levelek csokra lógott. Kicsik és nagyobbak, sárgák, pirosak, néhány barna vagy zöldebb. Váltig állították, hogy mindegyik másmilyen, és mindegyikre szükség van.
A kisebbik fiú egy hatalmas, vörös példányra volt különösen büszke, sárga erezettel. Lelkesen mutogatta anyjának, aki szeretetteljesen mosolygott rá, és megdicsérte mindkettőjüket, majd elkezdte hazafelé terelni őket. Már majdnem dél volt, és neki még be kellett fejeznie az ebédet. Mivel a fiúk mindkét keze tele volt levelekkel, nem tudták fogni a kezét, de nem is bánta annyira, mert így legalább volt szabad keze, amivel ki tudta söprögetni a hajszálakat az arcából, ugyanis a szél egyre alattomosabban, élesebben fújt.
Feljebb húzgálta a gyerekek nyakán a sálakat, lejjebb cibálta a sapkát. Kiértek a park szélére.
- Anya, ezt a legszebbet neked fogom  préselni, jó? - szólalt meg a kisebbik fia. Állandóan beszélni akart, túlszárnyalva amúgy bőbeszédű bátyját is.
- Persze, kincsem, köszönöm! - ragyogott rá az édesanyja. - Ez kedves tőled!
- Én viszont a gesztenye-zsiráfomat fogom neked adni! - ígérte a nagyobbik, hogy túllicitálhassa öccsét.
- De a levél akkor is jobb - kezdett volna vitába a kicsi, de ahogy előre emelte kezét, amiben a szép vörös levél volt, hogy mutassa, milyen jó is, a szél kikapta a felső leveleket a kezéből, és repíteni kezdte egy légfuvallat hátán. Köztük a hatalmas vörös levél sárga mintázattal.
A kisfiú szája sírásra görbült, de a szél elállt, nem messze leejtve a kérdéses levelet. Erre felbuzdulva futni kezdett, hogy elkaphassa. A többi levél már nem is érdekelte, ami abban a kezében volt addig, mind eldobta. Bátyja és édesanyja egy pillanatig csak nézték, feldolgozva az eseményeket, majd a fiatal anyuka szaladni kezdett felé, a nagyobbik fia meg csak állt ott, és nem tudta, miért kiabál az anyukája.
A kisfiú sem tudta, sőt, észre sem vette, de a szél megint feltámadt, és egy picit arrébb lökte a levelét. Gyorsan lépett kettőt, aztán lehajolt, és nyúlt a vörös levél után. Lecsapott, és már ott is volt a kezében. Diadalmasan elvigyorodott.
Hátranézett az anyukájára, aki felé futott, arcán rettegés, páni félelem. Már majdnem odaért. A kisfiú nem értette, mi lehet a baj. Nem is csinált semmi rosszat. És anya nem tűnt dühösnek.
Ekkor a bátyja hátul oldalra fordult, ahol a park mögül odakanyarodik az úttest. És nagy szemekkel meredt előre, de nem mozdult, csak szája formált kerek, kicsi O-betűt.
Az anyuka elérte a kisfiút, elkapta a karját, és maga felé rántotta. Az még mindig nem értette, mi a baj, de kis kezének ujjai szorosan fonódtak a színes levél száracskája köré, nehogy megint elvigye a szél.
És akkor elérte őket a kisbusz. Túl későn látta meg őket, esélye sem volt lefékezni.
A hatalmas, vörös levél sárga erezettel pedig kihullott a kisfiú ernyedt ujjai közül, és elfújta a szél.