Kísérleti jelleggel nekiálltam egy Supernatural - Harry Potter crossovernek!!! Már hónapok óta tervezgetem, hogy megírom, el is kezdtem, de most volt időm befejezni az első fejezetet.... *cheers up* Az azkabani fogoly idején játszódik, lesz benne Destiel, arany trió, bolond öregember...izé Dumbledore, Sirius, Hagrid, szóval minden, ami Harry Potter, és ehhez jön Dean és Sammy párosa - meg Castiel, kicsit másképp. ;)
*A csillagozott rész azt jelzi, hogy annál a párbeszédnél teljes mértékben az eredeti szövegre hagyakoztam, de az angol volt kéznél, szóval szabad fordításban.
I. fejezet
A pályaudvaron akkora a tömeg, hogy ha Dean nem a saját szemével látja - és a saját bőrén érzi - , el sem hiszi. Mindenhol emberek, csomagok, bőröndök. Csípős izzadtság, fullasztóan tömény dohány és vizelet szaga terjeng a levegőben.
Mikor egy legalább százhúsz kilós, öltönyös férfi vaskos ujjai vájnak Dean nyakába, hogy félretolják az útból, komolyan elgondolkodik rajta, hogy abban a pillanatban visszafordul. Aztán vesz egy nagy levegőt, hogy legyen ereje tovább indulni, de azonnal meg is bánja, és köhögni kezd a mellette nyomorgó középkorú nő tömény parfümjétől.
Fáradtan sóhajt, és csak azért nem fogja be az orrát, mert az egyik keze tele van a csomagjaival, a másik pedig természetellenes szögben az oldalához préselődött. Lábujjhegyre állva megkeresi Sammy fejét a tömeg felett, és mikor megtalálja a jellegzetes sörényt, ami az öccse fejét díszíti, céltudatosan törtetni kezd felé.
- Nézd csak, Dean, szerintem találtam pár olyan fura embert - ragadja meg a vállát Sam, mikor végre kifulladva mellé ér.
- Szerintem csak képzelődsz, ezek teljesen normálisak! - forgatja a szemét Dean, és reménykedik benne, hogy kellő mennyiségű szarkazmust sikerült a hangjába csempésznie.
Három sápadt, hosszú fekete kabátot viselő, tejfölszőke ember sétálgat kényelmesen pár méterre tőlük, és meglepő módon nem úgy tűnik, mintha bajuk lenne a tömeggel. Sőt, érthetetlen, de mintha senki még csak hozzájuk sem érne a nagy tolongásban. Dean és Sam közelebb lopóznak. Ez esetben inkább közelebb tolakodnak.
- Fiam, elvárom, hogy idén kerüld a büntetőmunkát - hallja meg a testvérpár a magas férfi jéghideg hangját. - A koszos serlegek súrolása manómunka, nem a nagy múltú Malfoy család nevéhez méltó.
- De apám, én... - tiltakozna a gyerek, valószínűsíthetően ifjabb Malfoy uraság.
- Nincs de, Draco! - csattan fel az apja. Mogorva egy figura, Deannek a hátán is feláll tőle a szőr. - Fűts be úgy Potternek meg a két nyamvadt kis barátjának, hogy ne kapjanak el. Légy ravasz és sunyi, fiam! Légy Malfoy! - Basszus, ez az alak most arra biztatja a fiát, hogy legyen minél undorítóbb féreg? Egy kígyó? Dean hatalmasra tágult szemekkel közelebb araszol.
- Igen, apám! - hajt fejet a kis szőke.
Az anyja mindez idő alatt némán sétált előre, mintha nem is hallotta volna a beszélgetést, de most odafordul hozzá, és apró csókot lehel a fia jobb és bal arcára is.
- Vigyázz magadra, Draco, és ha bármire szükséged van, csak küldj egy baglyot!
Dean egészen elcsodálkozik azon, hogy hogyan lehet egy ilyen alapvetően megható és meleg családi búcsúzkodás ennyire hideg, szertartásos és távolságtartó. Szinte megsajnálja a gyereket.
- Jó munkát, fiam, viselkedj úgy, ahogyan azt a házad és a családod híre megköveteli - nyújt kezet a férfi, és a fiú, Draco, röviden megrázza azt.
- Igen, apám. Köszönöm, anyám - bólint, majd mereven előre szegezi a tekintetét, és a szüleihez hasonlóan keserű és gőgös arckifejezést ölt magára, majd lép egyet előre, és nekimegy a két vágány közötti falnak. Ám az ütközés pillanatában egyszer csak eltűnik. A szülei követik, és a körülöttük tolongó emberek semmit sem vesznek észre az egészből.
Dean ezt még akkor is bizarrnak tartja, ha látta előre a biztonsági kamera felvételeit, és tudta, hogy ez fog történni. Bizonytalan pillantást vet Sammyre, aki homlokát ráncolva tekint vissza rá, majd beleegyezően bólint, és mindketten megindulnak a fal felé.
Mindjárt....mindjárt.... Dean behunyja a szemét, és minden izma megfeszül. Aztán hiába várja, nincs ott a fal. Kinyitja a szemét, körülnéz, és tátva marad a szája.
Fekete köpenyes emberek sietnek a peronon, változatos korú gyerekek rohangálnak, nevetnek, beszélgetnek, búcsúzkodnak szüleiktől. A vágányon egy impozáns, vörös-fekete mozdony csillog, mögötte azonos színű kocsik hosszú sora.
Sam elrángatja Deant az útból, egy félreesőbb kis mélyedés felé veszik az irányt.
- Oké, ez a beszélgetés csak nekem volt furcsa? Milyen iskolában dolgoztatják a gyerekeket büntetésből? És mi az, hogy küldjön egy baglyot? Ez valami helyi szleng? - hadarja halkan, izgatottan Sammy.
- Nem tudom.... hé, hé, hé, várj! Neked csak ez volt fura? És a pasas stílusa? Meg ahogy előadta, hogy legyen egy hernyó a fia? - csóválja a fejét elégedetlenül Dean.
- Jó, nyilván az is, de ez most nem fontos - hessegeti el Sammy a témát, mire a bátyja elképedve megdermed. Nem fontos? Ez normális lenne? - Tehát, a terv a következő: én végigjárok, és megtudom, mi ez a hely, és kik ezek. Te addig próbálj kitalálni valamilyen remek indokot, hogy felszállhassunk a vonatra. Vagy keress egy rejtett zugot rajta, ha nem szállhatunk fel - közli a magas srác, majd választ sem várva hátat fordít, és lendületesen megindul a tömeg irányába. - Ja, és Dean! Ne fektess meg egy diáklányt sem, mielőtt újra találkozunk - kiáltja, majd elvágtat.
- Akkor állva és térdelve még lehet, nem? - morogja Dean, majd kelletlenül megcéloz egy nagyobb csoportot.
- Hé, Lee, segíts már...köszi...Fred, futás onnan! - kiabál egy szeplős, élénkvörös hajú fiatalember.
BUMM!
Dean a fegyvere után nyúl, mikor a hirtelen robbanás egészen közel következik be.
- Fred, George! Most azonnal szedjétek össze a bátyátok cuccait! - rikácsol egy szintén vörös hajú asszony a két fiatalember felé, akik úgy néznek ki, mint két tojás. Arcukon ugyanolyan ravasz vigyorral. - És kérjetek bocsánatot! Gyere Percykém... - nyúl a megpörkölődött hajú, hamuval borított ruhájú, idegesen pislogó, a változatosság kedvéért vörös hajú fiú felé az asszony. A tizenéves srác aggódva kap a mellkasához, és idegesen dörzsölni kezd valamit. Talán egy jelvényt? - Ginny drágám, adj kérlek egy zsebkendőt! - tartja a kezét egy - igen, vörös hajkoronával megáldott - kislány elé az anyja, aki azonnal beletesz egy fehér zsebkendőt. Aztán elvörösödik - igen, az arca majdnem olyan színű lesz, mint a haja -, és gyorsan visszakapja a zsebkendőt, hogy rövid keresgélés után egy másikat tehessen anyja várakozó kezébe.
A háttérben az ikrek lepacsiznak, majd összeborzolják kisöccsük amúgy is kócos - habár nem annyira, mint a mellette ácsorgó fekete hajú srácé - , és már szinte unalmasan vörös haját. Ezt a családot valaki viccből felgyújtotta? Dean hitetlenkedve csóválja a fejét, ahogy a bajkeverő ikrek - anélkül, hogy összeszednék 'Percykém' szétszóródott dolgait - lelépnek egy barna bőrű, és kellemes változatosságként nem vörös hajú fiúval. Dean óvatosan, biztos távolból követi őket, maga mögött hagyva a fura kis család többi tagját.
- Képzeld, Fred előző héten véletlen egy hatalmas zoknivá változtatta a vacsoraasztalnál apa fején a süveget. Anya nagyon mérges volt - kezd sztorizni lelkesen az egyik iker a barna srácnak, aki vigyorogva hallgatja, közben könyékig merülve a zsebében, lázasan kutatva valami után. Dean majdnem felröhög, csak túlságosan is leköti, hogy mi-a-fene-zoknivá-változtatni?!
A nagy bámészkodásban természetesen nem néz a lába elé, így majdnem szívrohamot kap, mikor rekedtes sípolást hall a talpa alól. Ijedten kapja el a lábát, és legnagyobb döbbenetére egy kövér varangy gülü szemei fixírozzák, miközben gazdájuk panaszosan brekeg. Gyorsan odébbáll, de ahogy hátrapillant a válla fölött, látja, hogy a varangy még mindig ott terpeszkedik a lábak erdeje között, és továbbra is őt bámulja. Feláll tőle a hátán a szőr.
Viszont a lángoló hajú, jópofa ikreket szem elől tévesztette, így tanácstalanul ácsorog a hömpölygő tömegben. Egyre többen viselnek fekete köpenyt, fekete sapkával. Mint valami jelmezbál. Sammynek nyomasztóan semmi nyoma sincs.
- Jé, ragyafej! - hangzik egy hideg, gúnyos kiáltás, és Dean akaratlanul is odakapja a fejét. Ismeri ezt a hangot. Valóban, ahogy észreveszi a tömeg szélén, tőle kicsit balra ácsorgó fiút, aki kiáltott, a keserű arcú tejfölszőke gyereket véli felfedezni benne, akit már az oszlopon túli világba való átlépés előtt volt szerencsétlensége távolabbról megismerni. Két oldalán egy-egy kövér, ostoba fejjel bámuló fiú pózol, mintha csak a testőrei lennének. Viccesen mutat köztük a cingár kis szőke.
Velük szemben szintén három gyerek. Jobbról egy félreismerhetetlen lángoló üstökkel megáldott fiú, a rosszcsont ikrek öccse. Mellette a vékony, pacuha srác a borzalmasan kócos hajjal. Dean nem látja az arcát hátulról, de biztos benne, hogy sápadt, és jelenleg éppen vicsorog. A testtartásából ítélve biztosan nem cimbik a szőkével meg a két malackával. Tőle balra egy lány, talán még rendetlenebb hajjal, mint fekete barátja, de a barna sátor alatt elhelyezkedő ruhája makulátlan tiszta, hóna alatt pedig legalább három, jókora könyvet szorongat. Sammy női megfelelőjének tűnik.
Dean óvatosan közelebb araszol, átfurakodva két búcsúzkodó család közt.
- Nem unod még, hogy velünk szívózol, Malfoy? - fintorog a kis vörös. - Jobb ötlet lenne megtanítani a gorilláidnak az abc-t, mert lehet, hogy az új SVK tanárnak már feltűnik a hiányosság. Mennyire lenne már ciki, ha nem tudnának egész nap a sarkadban lihegni, mert egy évfolyammal alattunk járnának?
Alig hangzanak el a merész, csipkelődő szavak, a Malfoy-nak nevezett szőke fiú máris dühtől parázsló szemekkel lép előre. Aztán oldalra néz a két bugyuta malackájára.
- Mi van, hagyjátok, hogy Vízlipatkány így sértegessen titeket? - kérdi nyekeregve. A kövérkéknek valószínűleg csak most esik le, hogy ezzel a mondattal őket akarták inzultálni. Mindketten ugyanakkor kezdik ropogtatni ökleiket, hogy leüthessék a szemtelen kis lángfejet, de addigra neki és barátainak szerencsére van annyi esze, hogy elhúzzák a csíkot. Dean számára nem tűnnek túl kedvesnek. Elvégre, ez a két ostoba vadkan nem ártott nekik semmit. Bár ha csak fele olyan rosszindulatúak, mint a szőke kis menyét, akit követnek, minden meg van bocsátva, és jár a pacsi.
A Malfoy nevű fiú int a malackáinak, akik szótlanul döcögnek utána, mikor elindul a vonat felé, majd felkapaszkodik, hogy helyet keressen magának. Erről eszébe jut Deannek, hogy Sammy valami olyasmit kért, szerezzen maguknak helyet. Ahhoz előbb meg kéne tudnia, hová megy a vonat. Különben hogy találjon ki bármiféle fedősztorit a kibaszott angoloknál. Itt aztán nem sokra megy az FBI kártyáival. Még az is kérdés, mit fognak szólni a hibátlan amerikai akcentusához.
Sietős léptekkel elindul a vágány mentén, vigyázva, hogy senkit ne lökjön fel, de közben figyelve az elkapott beszélgetésfoszlányokra, hátha az ölébe hullik a tökéletes fedősztori-alapanyag. Nincs ekkora mázlija.
- Ron, Ron, itt ne hagyd Makeszt! - kiabál a duci vörös asszony, és Dean már el sem csodálkozik, hogy újra beléjük botlik. Ez a sok lángocska mindenütt ott van. A nő idegesen kocog a vonat felé, egyik karján méretes szatyor himbálózik, a másikban tart valamit, amit Dean nem lát, de nem is nagyon érdekli, mi lehet az. Mindenesetre az egyik ablakon kihajoló kis vörös srácot, Ront, valószínűleg igen, ugyanis gyorsan átveszi a csomagot az anyjától, és behúzza a kocsiba, mellkasához szorítva.
Az ajtókat elkezdik bezárni, az utolsó lent maradó gyerekek rohannak a vonat felé, nehogy lemaradjanak. Dean nem tudja, merre lehet Sammy, és hogy vajon fel kéne-e szállnia a vonatra, vagy a peronon várja meg.
Szerencsére pont ekkor jelenik meg az öccse a tömegben, lenőtt haja mögötte lobog, és vadul integet neki, hogy pattanjon fel a vonatra. Dean futva megindul, a szeme sarkából látja, hogy Sammy felugrik a szomszéd kocsi ajtaján, ő maga is elkapja a lépcső melletti kapaszkodót, és már fent is van, majdnem agyontaposva néhány kissrácot, akik az ajtóból integettek a lassan mozgásba lendülő szerelvényről a peronon álló szüleiknek. Hátulról nekimegy valaki. Odafordul, és látja, hogy a kócos, vékony fiú pattant fel utána az ajtón, mellkasa látványosan emelkedik és süllyed, ahogy zihál a futástól.
Átnyomakszik a sűrű masszaként ácsorgó gyerekhadon, akik szerencsére egyre kevesebben vannak, ugyanis mind elkezdenek fülkét keresni maguknak a jól megpakolt vonaton. Nagyon sokan bámulják meg Deant, mire eljut Sammyhez. Néhányan még mutogatnak is felé, és gyanakvó pillantásokkal suttognak a mellettük ülők fülébe.
- Tűnjünk innen, mielőtt az egész vonat rólunk fog beszélni - ragadja meg Sammy karját. - Van fedősztorink, vagy egyelőre lapítunk? - kérdi, keze automatikusan siklik az övébe csúsztatott kés markolatára, megnyugtatóan simogatva a kis dudort a kabát alatt.
- Nem az én feladatom lett volna kiagyalni valamit - jegyzi meg szemrehányóan Sammy, majd elindul a vonat hátuljába. - Keressünk egy kevésbé nyüzsgő zugot, amíg nincs jobb ötletünk.
Mire elérik az utolsó kocsit, Sammy több tucat csodálkozó pillantást zsebel be. Legtöbbet a magassága, párat a haja, és igen, a feneke miatt. Dean, aki végig mögötte lépked, és hallgatja a hangos sutyorgást, remekül szórakozik.
Jó húsz percet ülnek a leghátsó ajtóban, nem jön feléjük senki. Sammy elmeséli, mit tudott meg. Nem sokat. Valamiféle iskolába viszi őket a vonat, Roxfortba. Az előírt viselet fekete köpeny, azaz talár. Az iskolában valamiféle házakba osztják a diákokat, mint mondjuk normálisan az osztályok. Csak itt nem A, B, C, és egyéb szokványos betűkkel jelölik őket, hanem nevük van. Azt nem tudja megmondani, hány ilyen osztály van egy évfolyamon, de kettő biztosan. Mardekár és Hollóhát. Egy házaspár ugyanis hangosan vitatta, hogy remélik, a fiuk Hollóhátas lesz, semmiképpen sem Mardekáros. Tehát még azt sem tudják, melyik osztályba vették fel a gyereket. Biztos első nap írnak valami tesztet.
Továbbá Dean megtudja, hogy az iskola igazgatóját Dumbledore- nak hívják, de semmit sem tud kezdeni az információval. Az egyetlen használható ötlete, hogy adják el magukat tanároknak, akiket az önkormányzat küldött - tévesen. De a briteknél minden olyan furcsa, és Dean úgy érzi, semmi sincs az irányítása alatt. Amerikában bármit megtehettek, itt semmit. Szar ötlet volt elvállalni ezt az esetet. De már elbaszták, szóval itt az ideje megoldani a rejtélyt, és hazahúzni.
Azonban egyelőre jobb híján barkochbáznak, majd híres előadók zeneszövegeiből rögtönöznek tesztet. Illetve Dean rögtönöz egy tesztet, amin Sammy csúfosan megbukik, és felháborító módon ez a legkisebb lelkiismeret-furdalást sem kelti benne.
- Éhes vagyok - jegyzi meg pár órával a vonat indulása után, mikor még mindig kitartóan robognak. - Szerinted van itt valami büfé? - tápászkodik fel a padlóról, de Sammy visszahúzza.
- Majd én megnézem, kizárt, hogy előreengedjelek, és valami hülyeséget csinálj - hangzik a kissé lekezelő válasz, és Dean sértődötten fonja keresztbe a karjait.
- Csak hogy tisztázzuk, nem csak idősebb vagyok nálad, de jobb vadász is - közli duzzogva, felháborodottan.
- Inkább nézd meg apa naplójában, tudunk-e valamit egy Roxfort nevű helyről. Még akkor is, ha nem az Államokban van. Vagy próbáld meg felhívni Bobbyt, hátha van már térerő - porolja le Sammy a farmerját. - Szerzek kaját.
- Hozz pitét is! - kiált utána Dean, és előkotorja maga alól a hátizsákot, benne a legalapvetőbb fegyverekkel, és persze John naplójával.
Miközben átfutja az oldalakat, már tudja, hogy teljesen feleslegesen. Szinte kívülről tudja már a naplót. Amióta hozzá került, megszámlálhatatlanul sokszor lapozgatta, olvasgatta. Gyakorlatilag beleivódott az agyába. Nagyon ritkán fedez fel új információt benne.
Úgy a könyvecske felénél járhat, mikor feladja, és visszadugja a táskába. Feláll, és a kis, karcos, koszos ablakhoz lép. Odakint sötét felhők vastag rétege takarja az eget, zuhog az eső, süvít a szél. Erre szokták azt mondani, hogy ítéletidő. Iskolakezdéshez pont megfelelő...
Dean utálja az ilyen időjárást. Teljes mértékben alkalmatlan egy vadászatra. Plusz valamilyen furcsa okból kifolyólag még mindig hisz az angyalokban. Az egyetlen anyai öröksége. És bár nincs épkézláb érve, úgy gondolja, hogy ilyen nehéz és nyomasztó felhők alá még az angyalok sem látnak be. Nem látják őt, nem tudják segíteni.
Hogy konkretizáljuk, az édesanyja nem látja, így nem tud segíteni neki, nem tudja megóvni. Dean ugyanis szinte teljesen biztos benne, hogy ha angyalok léteznek, akkor az anyja is közéjük került a halála után. Feltéve, hogy nem volt az már előtte is. Ebben nem egészen biztos, mert még nagyon kicsi volt az ilyen jelentőségű dolgok reális értékeléséhez, mikor elveszítette őt.
Ahogy telnek a percek, Dean elkezd aggódni, ugyanis Sammy még nem tért vissza. Fogalma sincs ugyan, hogy mennyi idő telt el, de a gyomra korgása alapján kora délutánból késő délutánba váltottak. Bár a kinti idő szinte lehetetlenné teszi az idő megsaccolását; már nem középszürke, hanem határozottan feketébe hajló az, amit Dean a tájból lát. Lassan beesteledik. Sammy sehol.
Dean tehát elindul megkeresni. Valószínűleg bajba került, és meglapult valahol. De jobb utánajárni. Miután gondosan összehúzza és a vállára veszi a táskát, Dean újra feláll, és megindul előre a vonatban. Alig pár fülke mellett halad el, mikor a vonat lassítani kezd, és egy rándulással megáll. Dean elveszti az egyensúlyát, és dőlni kezd. Kezeivel próbál megkapaszkodni, és sikerül is neki az egyik fülke ajtajában. Azonban a következő pillanatban esik tovább, egyenesen be a fülkébe, visszalökve az onnan kikukucskáló fejet. Már megint a fekete kócos, bár nem biztos benne, mert csak egy pillanatig látja. Hasra esik. Fájdalmasan felnyög. Pont ugyanekkor az összes lámpa kialszik, amik lehetővé tették a látást a vonaton. Vaksötét borul a fülkére, melynek padlóján ott hever Dean, arccal lefelé.
*- Mi történik? - kérdezi egy fiú, és feláll.
- Áucs! - nyög fel egyszerre Dean és valaki más - a hangja alapján lány.
- Ron, ez a lábam volt! - sziszegi.
- Igen, Ron, nekem meg a bordáim - nyögi Dean, és felül, majd felnyomja magát egy ülésbe. Szerencsére senki és semmi nincs még ott.
- Szerintetek lerobbantunk? - kérdezi egy második fiú, valószínűleg az, akit az előbb félig fellökött.
- Nemt'om - válaszol Ron. - De maga meg kicsoda? - szegezi Deannek a kérdést, bár nem látja, hogy időközben hová mászott fel a földről, szóval csak úgy belemondja a levegőbe. Közben eléri az ablakot, és egy foltban letörli a párát, megpróbál kilátni rajta. Esélytelen.
Dean már épp nyitná a száját, hogy előálljon valami kamusztorival, viszont ekkor újra megszólal a Ron nevű fiú. Úgy tűnik, most más jobban érdekli, mint egy szerencsétlen idegen története, aki beesett a fülkéjükbe.
- Valami mozog odakint - közvetíti az eseményeket. - Asszem emberek szállnak fel a vonatra.
A fülke ajtaja ebben a pillanatban kicsapódik, és valaki bezúg rajta. Dean majdnem felröhög. De megnyugtatja, hogy nem csak ő ilyen béna. Pedig most még a vonat sem mozog.
- Bocsi. Tudjátok, mi történik? Áucs! Bocsi - nyöszörgi az újabb fiú, és a hangok alapján tapogatózva próbát beljebb jutni.
- Szia, Neville - üdvözli az ajtóhoz legközelebb ülő, a fekete kócfészek.
- Harry? Te vagy az? Mi történik? - mászik beljebb a Neville nevezetű.
- Fogalmam sincs. Ülj le! - jön a velős, de kedves válasz a kócos fiútól, akit ezek szerint Harry-nek hívnak.
Hangos sziszegés és egy fájdalmas kiáltás jelzik, hogy Neville megpróbált leülni, de sajnos az az ülés már foglalt volt. Valamilyen állat által, de Dean csak akkor jön rá, hogy macska, mikor az elégedetlenül nyávog egyet.
- Megyek, megkérdezem a vezetőt, hogy mi történik - áll fel a lány. Dean gyanítja, hogy ő lehet az, akit a peronon a sok könyvvel látott, a kis vörös meg az, akit Ronnak hívnak.
A fülke ajtaja kinyílik, és két fájdalmas, meglepett sikoly követ egy puffanást. Tehát a lány-Sammy nekiütközött egy másik lánynak. Remek. Honnan, mégis honnan jön ennyi gyerek?
- Ki van ott?
- Ott ki van?
- Ginny?
- Hermione?
- Mit csinálsz?
- Ront keresem - feleli az új lány.
- Gyere, ülj le - invitálja a lány-Sammy. Izé, valami H betűs neve volt. Harriett? Nem.
- Ne ide! - szól sietve Harry. - Itt én vagyok!
- Áucs! - nyög Neville. Ő nem volt elég gyors.
- Csendet! - szólal meg egy rekedt hang hirtelen. A sarokból jön. Dean eddig észre sem vette, hogy ül valaki vele szemben. Még csak meg sem mozdult a férfi - igen, férfi. Dean meglepődik, hogy felnőtt is ül a vonaton, rajta és Sammy-n kívül. Eddig egyet sem látott.
Minden gyerek elhallgat. Dean meg merne esküdni, hogy még levegőt sem mernek venni.
A férfi a sarokban mocorogni kezd. Halk reccsenés hallatszik, majd reszketeg fény tölti be a fülkét. Dean nagyot nyel. Úgy tűnik, a férfi a puszta tenyerében tartott lángokkal ad fényt. A kis fénygolyók megvilágítják szürke, fáradt arcát, szemében azonban éberség és óvatosság csillog, és ez tetszik Deannek.
- Maradjatok, ahol vagytok - mondja ugyanazon a rekedtes hangon, és lassan feláll, előrenyújtott kezében tartva a lánglabdákat. Semmiféle megjegyzést nem tesz Deanre - vagy fel sem tűnik neki a furcsaság, vagy jelenleg ő sem tud foglalkozni vele. Dean ugyan örül a különösebb érdeklődés hiányának, de valahol zavarja is. Csak egy egészen kicsit. Inkább hálás érte, de azért mégis...
Az ajtó azonban lassan csúszva kinyílik, mielőtt a sápadt férfi elérhetné azt.
A lánglabdácskák halványan derengő fényében egy fekete, csuklyás, talán még Sammy-nél is magasabb alak jelenik meg az ajtónyílásban. Vastag köpenye tetőtől talpig takarja, és valami különös, kellemetlen szag árad felőle. Dean hirtelen rettenetesen fázni kezd. Felvillan egy kép. A kisbaba Sammy a karjaiban, a házuk lángokban áll. Fojtott nyögést hallat, és ha nem ülne, most összeesne. Pont olyan érzése van, mint mikor gyerekként az apja leüvöltötte valamiért. Bűntudat, félelem, önutálat, félelem, céltalanság, félelem. Valahogy a félelem dominál, pedig szinte biztos, hogy olyankor nem félt. Most reszket.
Hallja a sápadt férfi határozott szavait, de nem érti őket. A fekete alakra tapad a tekintete, mígnem az távozik, ő pedig ottmarad a sarokban gubbasztva, és magát átkarolva, önkontroll nélkül remeg. Jéghidegek az ujjai.
- Harry! - tör át Ron hangja a maga köré vont sötét, fagyos burkon.
A lámpák újra égnek, a vonat pedig mozgásba lendül. Lenéz a fülke padlójára. A fekete hajú, kócos fiú ott fekszik, látszólag ájultan. Szemüvege félrecsúszott, a bozontos lány-Sammy pedig az arcát paskolja, hogy magához térjen.
- Harry! Jól vagy? - szólongatja.
- M-mi? - nyögi pislogva a sápadt, verejtékező fiú.
Felül a földön. Dean és a vörös hajú kiscsaj kivételével mindenki fölé hajol, és aggódva figyeli. Neville szintén remegve támaszkodik az ülésen, Ron és a bozontos lány mellette térdelnek, a sápadt férfi pedig komoran néz le rájuk.
A barátai visszasegítik Harry-t a helyére, míg Ron a hogyléte felől érdeklődik.
Aztán a rekedt hangú, kopott ruhás, sápadt arcú férfi, akit Dean időközben jobban szemügyre vett, közli, hogy a 'vendégük' egy dementor volt. Bármi is legyen az. Egy azkabani dementor. Dean sem Azkaban-t sem a dementort nem ismeri. Semmivel nincs hát előrébb.
- Egyétek meg! - szól a férfi, és a kezük felé int. - Segíteni fog. Beszélnem kell a mozdonyvezetővel, bocsássatok meg.*
Dean lenéz, és észreveszi, hogy egy darab csoki van a kezében. Nem emlékszik, hogyan került oda. Csak azt tudja, hogy fázik, és hogy az imént látott egy dementort. Vagy mit.
Míg ködös agya próbálja feldolgozni az új információk tömegét, a gyerekek elmesélik Harry-nek, aki elájult, hogy mi történt. Dean csak fél füllel figyel, hiszen ő végig látta. Bár nem emlékszik. Az egyetlen, amire felfigyel, hogy a férfit "Shurley professzor" néven emlegetik.
A srácok azt is megbeszélik, hogy mindannyian elég szarul viselték a dementor látogatását. Mindegyikük sápadt, szomorú. Ők is érezték a hideget. Ginny a Deannel szemközti sarokban szipog, a professzor eredeti helyén. A bozontos lány odaül mellé, és támogatólag átkarolja. Ekkor tűnik fel nekik újra Dean.
- Szóval, ki vagy te? - kérdi Harry kíváncsian, egy fél fokkal udvariasabban, mint Ron, mikor Dean bezuhant közéjük. Ami valahol érthető.
- A nevem Dean - feleli ő, de az agya még nem működik eléggé ahhoz, hogy bármi mást is hozzá tudjon fűzni, mint fedősztorit. Jobban foglalkoztatja az, hogy fázik. És valamiért sírhatnékja van.
- De ki vagy? - faggatja Ron.
- Ron, ilyet nem illik kérdezni! - torkolja le a bozontos lány-Sammy. Tényleg nagyon hasonlít az öccsére.
Ekkor azonban visszaér a sápadt férfi. Az ajtóban megáll, és lassan végighordozza rajtuk a tekintetét.
- Nem mérgeztem meg azt a csokit, tudjátok - jegyzi meg halvány mosollyal, mire mindannyian bűntudatosan beleharapnak a kezükben szorongatott csokidarabokba. Dean el is feledkezett róla. Most, miközben szép lassan elrágcsálja, érzi, ahogy a melegség visszaáramlik az ujjaiba, visszatér az életkedve. Már nem reszket annyira.
- Tíz perc múlva Roxfortban leszünk - lép beljebb a professzor, mire Ginny feláll, hogy átadja a helyet, és valószínűleg összeszedni a cuccát a saját fülkéjéből. Ő maga is feltápászkodik. Kicsit émelyeg, de nagyjából egyben van.
- Jól vagy, Harry? - kérdezi barátságosan Shurley, miközben Dean elhalad mellette. A hely szűkös, így óhatatlanul összepréselődnek. Dean virágillatú öblítő és fahéj aromáját érzi. Felmelegszik a teste. Valószínűleg csak azért, mert végre nem a hideg vonatablak, hanem egy élő ember ér hozzá. Kipréseli magát a fülkeajtón, és egy halk köszönéssel távozik. Villámgyorsan meg kell keresnie Sammy-t.
Jobb ötlet híján visszamegy a vonat legvégébe. Megkordul a gyomra, de úgy érzi, egy falatot sem bírna enni. Szerencsére Sammy már ott vár rá.
- Hol voltál? - kérdezi azonnal, ahogy meglátja Deant.
- Téged kerestelek, aztán találkoztam egy dementorral - jön a száraz válasz.
- Ja, megtaláltam a büfét, illetve a nőt, aki egy büfékocsival sétált fel-alá a vonaton - meséli Sammy. - És gondoltam kerítek magunknak valami fedősztorit, ha már neked nem sikerült - jegyzi meg szemrehányóan.
- Hé, én próbálkoztam! - tiltakozik Dean.
- Szóval elöl maradtam vele, hátha sikerül megtudnom valamit. Szerencsére inkább mesélt, mint kérdezett, nem nagyon érdekelte, ki vagyok, de rendkívül lelkesen osztott meg velem minden információt, amit tud az iskoláról.
- Hallgatom - intett Dean, és leült az öccse mellé.
- Először is, a vonat azért állt meg, mert egy Sirius Black nevű gonosz varázslót keresnek, aki megszökött a börtönből. Tisztára, mint valami tündérmese. Nagyon úgy tűnik, hogy ezek tényleg mind boszorkányok meg varázslók a vonaton, illetve még csak tanoncok. Kalapostól pálcástól - hüledezik még mindig Sammy. - Mi meg egyelőre nem tudunk varázsolni, szóval ezúttal nem lesz egyszerű elvegyülni! - közli borúsan.
- Hát akkor mit csinálunk?
- Van egy kiskapunk. Azt mesélte, hogy az iskolában dolgozik két ember is, aki nem tud varázsolni. Az egyik sosem tudott, a másikat kirúgták, mielőtt rendesen megtanult volna. Ez utóbbi vadőr, a másik meg gondnok, valami keserű öregember. Elvileg ő varázslók közt született és nőtt fel, de valamiért nincs varázsereje. A büfés néni szerint ő 'kvibli'.
- Agybaj - jegyzi meg Dean tömören, de frappánsan.
- Az - helyesel Sammy. - Szóval még mondhatjuk, hogy kviblik vagyunk. De miért küldenek két kviblit ebbe az iskolába? Legyünk mi is gondnokok? Takarítók?
- Ugh - rázkódik össze Dean.
- Tudsz talán jobbat? - vonja össze Sammy sértetten a szemöldökét.
- Nem. Hagyjuk nyitva a kérdést. Egyelőre azt próbálom feldolgozni, hogy találkoztam egy kibaszott dementorral, egy varázslótanoncokkal teli vonaton ülök, ami mindjárt megérkezik a varázslóiskolába, és én valószínűleg valamiféle kviblinek fogom kiadni magam - sorolja Dean. A végén már szinte kiabál.
A vonat fél percen belül lassítani kezd, és megáll. Gyerekzsivaj tölti be az éjszakát, csepereg az eső. Kivágódnak a vonat ajtajai, és a peronon hömpölyög a gyerekhad. A varázslók és boszorkányok tömege. Dean még mindig nem hiszi el. Sammy úgy tűnik, már túltette magát az első döbbeneten, de belül még semmit sem fog fel.
- Le kéne szállni - jegyzi meg pár perc után Sam.
- Le kéne - ért egyet Dean. Tehát leszállnak. Szerencsére mindenkinek van jobb dolga is, mint velük foglalkozni. Elkezdenek a pályaudvar széle felé oldalogni, ahol egy falu kis házai látszanak a sötétben.
- Uraim! Uraim! Dean?! - kiabál utánuk valaki. Megdermedve, rajtakapottan torpannak meg. Dean lassan megfordul.
A professzor kocog feléjük, mögötte lobog kopott bőröndje. Krémszínű köpenye csapkod a szélben. Ahogy közelebb ér, Dean látja, hogy a köpeny tulajdonképpen egy ballonkabát, és csak alatta viseli a férfi az előírt fekete talárt.
- Igen? - kérdezi Dean, és próbálja eltitkolni félelmét és aggodalmát, hogy még azelőtt lebuknak, hogy lenne valami megbeszélt sztorijuk Sammy-vel.
- Csak gondoltam bemutatkozom. A tanári kar nagyobb részét már ismerem, de mivel idén tanítok itt először, Önökkel még nem találkoztam - mondja a professzor, de inkább kérdő a hangsúlya. Dean szerint szinte számon kérő. - Castiel Shurley vagyok.Vagy csak simán Castiel - nyújt kezet.
- Dean Winchester - rázza meg Dean. Puha, hűvös, kissé száraz tenyere van a professzornak. Dean szerint érdekes. Olyannyira, hogy szinte zavarba ejtően sokáig szorongatja.
- Sam Winchester - veszi át a bemutatkozás sorát Sammy. - Az öccse vagyok - biccent Dean felé.
- Oh, ez érdekes, ritkán lát az ember testvérpárt a Roxfortban, leszámítva a tanulókat. Ott szinte mindenkinek ide jár egy vagy több testvére - mosolyog Castiel, Dean szerint kissé szomorkásan.
A két Winchester erre a megjegyzésre csak hümmögni tud.
- Ha javasolhatom, gyorsan fogjunk egy fiákert, vagy elkésünk a lakomáról! - indítványozza Castiel, és lendületesen megfordul, majd az állomás másik végében sorakozó fekete, hihetetlenül vékony, szárnyas lovak által vontatott kocsik felé indul. Dean és Sam követik.
Beszállnak, és a kocsi elindul. Ha kikukucskálnak előre, látszik a csupasz, szárnyas, éjsötét ló. A két testvér szótlanul összenéz, és Dean úgy érzi, nem bír elviselni több furcsaságot.
- Szóval, ti is tanárok vagytok? - tegezi le őket Castiel, mégis úgy tűnik, mintha a főnökével beszélne. Végtelen tisztelet és udvariasság árad a hangjából, az egész lényéből.
- Nem, mi, ööö... - dadog Dean.
- Mi sajnos kviblik vagyunk - közli Sammy.
- Oh! - lepődik meg Castiel. Kicsit talán el is pirul. - Hát akkor?
- Kisegíteni jöttünk, a vadőrnek és a gondnoknak - kapcsolódik be Dean is.
- Igen, Hagridnak például elkél már a segítség - erősíti meg Sammy, akinek hirtelen eszébe jut, hogy így hívták a gondnokot. Vagy a vadőrt? Nem, a gondnokot.
- Pedig úgy tudtam, remekül helyt áll a teendőiben - csodálkozik Castiel, de úgy tűnik, elhiszi a történetet.
- Hát, a korral jár... - sajnálkozik Sammy, utalva a gondnok öregségére, amiről a büfés nő meglehetősen sokat mesélt.
- A korral? - döbben meg Castiel. - Lehet, hogy Hagrid ötvennégy éves, de azért határozottan jól tartja magát! Negyvennek sem mondanád! - tiltakozik meglepetten.
Sammy most jön rá, hogy hibázott. Ezek szerint a vadőrt hívják Hagridnak. Kínos.
Szerencsére mentesül a magyarázkodás alól, ugyanis időközben megérkeznek. Kikászálódnak a fiákerből, és a két Winchesternek eláll a lélegzete.
Hatalmas kastély terpeszkedik előttük, gyönyörűen kivilágított tornyokkal, meseszerű, csodás nagyságában.
- Otthon - jegyzi meg Castiel az orra alatt, olyan halkan, hogy Dean nem is egészen biztos benne, hogy nem-e csak képzelte.
Mögöttük is jönnek még az utolsó diákok, tehát nem állhatnak sokat az útban. Castiel felvonszolja bőröndjét a hosszú, széles lépcsősoron, Dean és Sammy pedig kezdenek aggódni, hogy náluk csak egy-egy táska van, abban sem épp ruha kapott helyet. Cuccaikat a többihez rakják, amit a diákok a méretes tölgyfaajtó előtt hagytak, és csatlakoznak a befelé nyomakodó tömeghez.
Azonban Castiel nem a nyitott, hihetetlen méretű dupla ajtó felé vezeti őket, amerre a diákok mennek, hanem egy kis, szintén fából készült ajtón át mennek be egy félhomályos helyiségbe, majd onnan át egy másikba, és végül belépnek egy kis ajtón. Így gyakorlatilag megkerülték a hatalmas étkezőt, ugyanis a diákok épp velük szemben áramlanak a terembe, ők pedig egy emelvény szélén állnak.
Az emelvényen egy hosszú, csillogó edényekkel terített asztal áll, itt ülnek a tanárok, a terem nagy részét pedig négy, még ennél is hosszabb asztalsor foglalja el, szintén arany- és ezüstszín terítékkel, mindegyik a tanári asztalra merőlegesen fordítva. Ehhez a négy asztalhoz ülnek a megérkező diákok.
A falakon barátságos, meleg fénnyel lobogó fáklyák sorakoznak, mégsem ezek a fő fényforrás, hanem a száz meg száz lebegő gyertya az asztalok fölött. Dean csodálatosnak tartja, ugyanakkor egyre jobban erősödik benne az érzés, hogy ez nem lehet valódi.
A plafonra pillant, ahol tömött, sötét felhőréteget lát, melyből eső szemerkél, de mielőtt a cseppek elérnék az asztalokat, eltűnnek. Most akkor nincs is plafon, és ez a kinti égbolt, vagy hogy került ide? Létezik varázslat, ami behozza az eget? Dean kényszert érez, hogy megdörzsölje a szemeit, mint mikor a kisgyerek nem hisz a szemének. Aztán leküzdi a késztetést, és visszafordítja figyelmét a tanári asztalhoz. Mellette Sammy szintén ámuldozik, legalábbis tátott szája erről árulkodik.
Egy ősz, hosszú szakállas, hosszú hajú varázsló lép eléjük. Castielt kedélyesen üdvözli, félhold alakú szemüvege mögött vidáman csillognak kék szemei. Pár személyes kérdés után egy üres szék felé int, ami Castiel számára volt fenntartva. Dean és Sam menekülni próbálnak.
- Szép estét! - fordul azonban hozzájuk az idős varázsló. Erő és energia sugárzik belőle. Dean félni akar, de inkább megnyugszik. Valamiért bízik az öregemberben.
- Jó estét! - köszön vissza Sammy udvariasan, majd bokán rúgja Deant.
- Önnek is szép estét! - nyögi Dean.
- Maguk tehát Dean és Sam. Üdvözlöm önöket a Roxfortban. A lakoma után sajnos attól tartok, túlságosan fáradtak lesznek a beszélgetéshez, azonban holnap reggel mindenképpen felkeresem magukat! - mosolyog rájuk az idős varázsló.
Dean köpni-nyelni nem tud. Honnan tudja a nevüket? Csak Castiel tudta, és ő most biztosan nem mondta el, hiszen hallották volna. És miért nem kíváncsi rájuk? Mit hisz róluk? Mit tud róluk? Egyáltalán ki ez az ember?
- Albus Dumbledore vagyok, a Roxfort igazgatója - válaszolja meg a kimondatlan kérdést a férfi. Dean megborzong.
Azonban további csevegésre nincs lehetőség, ugyanis a diákok mind helyet foglaltak már, és beszélgetésük tompa ricsaja tölti meg a termet. Dumbledore a hosszú tanári asztal közepére fárad, Dean és Sam pedig helyet foglalnak az asztal legszélén, ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy az a két hely nekik van fenntartva. Még névkártyájuk is van. Dean kezdi azt érezni, hogy álmodik. Vagy nagyon beütötte a fejét.
Jobbján Sammy, balján egy elképesztően nagyra nőtt férfi, fekete haja, fekete szakálla erdejéből alig látszik ki az arca. Besereglik egy csomó kisgyerek a terembe, élükön egy alacsony férfival, aki egy háromlábú, támla nélküli széket, és egy kopott süveget hoz. Leteszi az emelvény előtt, mire a süveg énekelni kezd. Dean kis híján leesik a székéről.
A következő percekben a kisdiákok egyesével, izgatottan kimasíroznak a székhez, fejükre húzzák a süveget, ami hosszabb-rövidebb gondolkodás után beosztja őket a négy osztály valamelyikébe. Illetve a négy ház valamelyikébe. Egy nagydarab kisfiúnak szinte még hozzá sem ér a hajához, máris hirdeti: Griffendél!
- Én magam is griffendéles voltam! - jegyzi meg szipogva a kisebb méretű óriás Dean balján.
Hamarosan az összes gólya csatlakozik a megfelelő asztaltársasághoz, a széket és a süveget pedig elviszik a teremből. Ekkor belép egy szigorú pillantású, egyenes tartású nő, és a tanári asztalhoz siet, majd elfoglalja helyét Dumbledore jobbján. Ezalatt a négy hosszú asztal egyikéhez vonul a vele egyszerre érkező Harry és a lány-Sammy, akinek Dean még mindig nem tudja a nevét.
Dumbledore feláll, és bejelenti, hogy az iskolát a tanév során dementorok fogják őrizni, míg Sirius Black szabadlábon van. Ennek Dean egyáltalán nem örül, de látszólag Dumbledore sem. Bemutatja Castielt is a diákoknak, mint új Sötét Varázslatok Kivédése tanárt. Dean már meg sem lepődik, viszont lelkesen tapsol, mert úgy gondolja, királyul hangzik a tantárgy. Rajta kívül alig pár arcon látszik őszinte lelkesedés, hamar el is hal a lanyha taps. Ezután új Legendás Lények Gondozása tanárukat is üdvözölhetik, mikor a Dean mellett ülő óriási férfi feláll, és könnyes szemmel meghajol.
- Dumbledore jó ember, remek ember! - magyarázza Deannek, miközben megtörli szemét az asztalterítő szélébe.
Ekkor pedig megjelennek az asztalon az ételek. Mintegy varázsütésre tűnnek elő a semmiből. Dean keserűen felröhög, mikor rájön, hogy valószínűleg tényleg így történt.
Aztán már nem nagyon érdekli, hogyan került oda a rengeteg étel, inkább azzal foglalkozik, hogy minél többet végigkóstoljon, ugyanis visszatér farkasétvágya, ami a dementor óta nemigen hallatott magáról.
A lakoma alatt csak pár szót váltanak Sammy-vel, egyrészt, mert többnyire tele van a szájuk, másrészt, mert nem mernek ennyi ember közt bármi fontosat megvitatni. Miután az utolsó falatokat is eltüntették a tányérjukról, Dumbledore elbocsájtja az iskola tanulóit és tanárait.
Dean és Sammy is kisétálnak az impozáns ebédlőből, de az előtte levő csarnokban tanácstalanul állnak meg. Fogalmuk sincs, hol tudnának aludni. Vajon van itt valami vendégszoba?
- Kövessenek, Uraim! - jelenik meg mellettük Dumbledore, kék szemei cinkosan csillognak sötétkék süvege alól.
Dean és Sammy tehát követik. Megmásznak egy lépcsőt, majd még egyet. Dumbledore nem szól semmit, csak dudorászik magában kedélyesen. Dean szinte már várja, hogy tánclépéseket tegyen. Mielőtt kezdenének komolyan kételkedni benne, hogy valaha odaérnek, az igazgató megáll egy masszív faajtó előtt, mire az magától kitárul.
- Jó éjt, fiúk! - int az öreg varázsló a nyitott ajtó felé, majd megindul a folyosón kényelmes léptekkel, és mire Dean utánanéz, már sehol sincs.
Besétálnak a szobába. Egy kanapé és két fotel vesz körbe egy széles dohányzóasztalt. A hátsó falon hatalmas ablakok, alattuk két jókora íróasztal. Oldalt minibár. Jobbra és balra is nyílik egy-egy szoba. Mindkettőben állati kényelmesnek tűnő baldachinos ágy és ruhásszekrény várja őket. Az ágyakra már be vannak készítve táskáik, mellettük pizsama, a szekrényben pedig új talárok, pulóverek, nadrágok, ingek. Egy fiókban tiszta fehérneműkupac.
Ezek után sem Sam, sem Dean nem érzik magukat alkalmasnak bárminek a megvitatására is. Majd holnap reggel. A lakomától eltelve mindketten villámgyorsan álomba zuhannak saját szobájukban.
Dean keze álmában megfeszül a párna alatt tartott pisztoly markolatán, de valamiért nem érzi, hogy szüksége lehetne rá. Ugyanakkor fő a biztonság. Főleg egy varázslattal teli helyen.
Még mindig kiderülhet, hogy álmodik...
>> Következő fejezet!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése