Az angyal karjaiban

Destiel. Songfic (első songficem úristen nemvagyok normális). Erre a számra. Egyperces.



Dean bevágja maga mögött a szálloda ajtaját, és lerogyik az ágyra. Úgy ahogy van, ruhástól, lelógó lábbal elterül rajta. Kezei széttárva, mintha csak azt mondaná: Tessék, itt vagyok, megadom magam, lőjetek! Csak legyen már vége. Vagy talán azt: Én itt fekszek, várok, szenvedek, még sincsen senki, akit ez érdekelne, aki idejönne átölelni, vigasztalni. Esetleg: Pont így nézett ki az a béka is az úttest szélén, amit elgázoltam a bébivel. De vicces, akkor én most béka vagyok... Ha valóban ez utóbbit gondolja, akkor tényleg nagyon sok lehetett az alkoholból az utóbbi hetekben. És az álmatlanságból.
Ugyanis Dean a közelmúltban felváltva ivott és fetrengett részegen az ágyon, rosszabb esetben a földön, amikor éppen nem dolgozott. Ugyanis valami csoda folytán a munkáját továbbra is rendesen és tisztességesen elvégezte. Közel sem olyan olajozottan, mint anno, de kifogástalanul. Még ő maga sem értette, hogyan. Valószínűleg egy élet tapasztalata segítette hozzá. Ebbe nőtt bele, ebben élt. És nagyon úgy néz ki, hogy ebbe is fog meghalni.
Éles kín villant a koponyájába, vörös foltokat látott, sárga szaga és fekete hangja volt mindennek. A halántékára szorította volna a kezeit, de nem érzett magában annyi erőt, hogy felemelje őket maga mellől az ágyról. Csak hevert, és vicsorgott, hogy ne üvöltsön. Nem akarta, hogy kirakják a motelból, aztán kucoroghasson megint az Impala hátsó ülésén egész éjjel.
Mikor a fájdalom kissé alábbhagyott, feltápászkodott az ágyról, lassan mozogva, óvatosan, és megpróbált elbotorkálni a fürdőig. A szoba közepéig jutott, ott összeakadt a lába, és térdre rogyott. Majd négykézlábra.
És ekkor Dean úgy döntött, hogy feladja. Már nem érezte, hogy lenne értelme bárminek is, amit csinál. Egyedül volt, Sammy megint megsértődött valamiért, összevesztek, durvábban, mint valaha. Lassan egy hónapja nem beszélt vele, de úgy hallotta, jól van. És valami nővel. Egyetemista pipi, okostojás, jó családból. Pont az öccsének való. Barátai és családja már rég nem voltak. Egyedül Cas volt neki, már amikor méltóztatott levonszolni azt a mennyei seggét a halandókhoz. Akkor is zavarodottan viselkedett, és hamar távozott. Dean pedig nem mondhatni, hogy kezdett besokallni, ugyanis már réges régen besokallt.
Már a pia sem volt jó. A gyógyszerek sem. A kaját sem tudta többé igazán élvezni. A zenére ütemesen rázta a fejét, de nem hallotta többé a ritmust, nem értette a szöveget. Mintha meghalt volna belül. Hogy a sok szörnyűség, a Pokol, vagy az alkohol ölte meg, fogalma sem volt, de nem is érdekelte.
Csak azt tudta, hogy fáj. És hogy hiába küzd, esélye sincs megmenteni a világot. Gyermekkora óta ez volt az egyetlen igazi vágya: megmenteni az embereket. Hősként megmenteni a világot. Ez volt az élete. Barátok és szórakozás helyett edzett, olvasott. Tökéletes fegyvernek képezte az apja, és az is lett belőle. Tudott engedelmeskedni, tudott parancsokat adni, tudott áldozatokat hozni. Meg is tette, rendszeresen. És mégis csődöt mond. Nemhogy megmentenie nem sikerült a világot, de eladta a lelkét, és elindította magát az Apokalipszist. Ha továbbra is csak ennyi hasznot hoz a világnak, talán jobb, ha most azonnal meghal.

Spend all your time waiting
for that second chance
for the break that will make it OK.

Többé már nem hitte, hogy van esélye mindent megjavítani, mindent előröl kezdeni, és minden bűnét jóvá tenni. Rájött, hogy a világ ennél sokkal kegyetlenebb hely, ahol ha jót akarsz, még rosszabbat teszel a világgal. Aki segíteni akar, megjárja, mert itt már nem lehet segíteni. És ha szíveden viseled az emberiség sorsát, eljátszhatod, hogy teszel egy jobb világért, de valójában csak magadat áltatod. És Deannek már elege volt önmaga hülyítéséből. Lehet, hogy vannak emberek, akiknek sikerül. Akik tényleg képesek rá. De ő egy lúzer volt, és alapból esélyek nélkül indult neki ennek az életnek.

There's always some reason
to feel not good enough

and it's hard at the end of the day.

Hiszen akármibe kezdett bele, azt elrontotta. Nem tudott vigyázni Sammyre, nem tudta megmenteni az apját, nem tudott normális életet élni Lisával és Bennel. Nem tudta megmenteni az embereket, Sammyt, saját magát sem. Emberi roncs lett.

I need some distraction

or a beautiful release

memories seep for my veins.

Előhúzta a laposüveget a bőrdzseki zsebéből, és meghúzta. Túl nagyot kortyolt, kifolyt a szája szélénél, le a többnapos póló nyakáig. Köhögött.

Let me be empty

and weightless

and maybe

I'll find some peace tonight.

Többé nem akart érezni, nem akart szenvedni. Nem akart harcolni. Komolyan nem akart élni sem. Kiüresedett, és csak az emlékek és a megszokás éltette.
Elterült a földön, és a szájába csöpögtette az utolsó cseppeket a laposüvegéből, melyek lassan, rezegve gördültek le a flaska szájáról, és egyenesen az ő várakozó szájába estek. Félredobta az üres, feleslegessé vált ezüstöt, és összegömbölyödött a szőnyegen.
A fegyver nyomta az oldalát, mégsem mozdult arrébb.
Hiányzott neki valami, ami megnyugtatja. Ami segít elaludni. Úgy érezte, mintha évek óta nem aludt volna egy jót. Valószínűleg így is volt. Utoljára talán 5-6 évesen.
Hiányzott neki valaki, aki megnyugtatja. Először ott volt az anyja. Aztán Sammy. Aztán Lisa, úgy-ahogy. És egy kicsit talán Cas is. Akaratlanul, tudatán kívül. De megnyugtatta, mikor Dean maga mellett tudhatta. Viszont már ő sincs, ugyanúgy elhagyta, mint mindenki más is előtte. Senki sem húzta sokáig Dean közelében.

In the arms of the angel

far away from here

from this dark, cold hotel room

and the endlessness that you feel.

 Igen, önző módon, és önmagát már nem meglepve, Cas mellett akart lenni. Eleinte még az érintésére vágyott, hogy ne csak mindenség-kék szemei, de a bőre is simogassa. Az ölelését akarta. A csókját. Már a puszta jelenlétével is beérte volna.
Beletúrt a nadrágzsebébe, és előhúzott egy kis üvegcsét, benne fehér pirulákkal. Ha most hármat bevesz, úgy megmérgezi magát, hogy talán másnap estig nem tér magához. Sőt, ha elég nagy szerencséje van, talán soha. Kettőnél többel még sosem mert kísérletezni. Vészhelyzet esetén volt egy darab az előírt adagja.
Felpattintotta a tetejét, és remegő kézzel a tenyerébe borította a tartalmát. Sokkal több lett, mint három szem. Leszórta a földre, és felvett belőle hármat. A tenyerére helyezte.
Nézte.
Itt az út, hogy tényleg Casszel lehessen. Legalább fejben. Ha meghal, akkor pedig örökké. Hiszen Cas kegyvesztett angyal, akkor elkárhozott a lelke, nem? És Dean tutibiztosan a Pokolba kerül. Akármennyire is logikátlan volt, bemagyarázta magának, hogy Casszel fog kikötni. Bárhol. De Vele.
Bevette a tablettákat, és leerőltette száraz torkán.
Aztán csak feküdt.

You are pulled from the wreckage

of your silent reverie,

you're in the arms of the angel,

may you find some comfort here.

 Nem tudta, mennyi idő telt el, de egyszer csak azt érezte, hogy elbódul. Mármint, még jobban, mint amennyire addig el volt. Megpróbálta maga elé idézni Cas arcát, Cas szemeit, Cas kabátját. De nem sikerült. Keserű csalódottságában majdnem sírva fakadt.
És ekkor megjelent mellette két cipő. Két nadrágszár. Majd két térd koppant a válla mellett a földön. Két kar ragadta meg a vállánál fogva. Két mindenség-kék szem kereste aggódva, értetlenül az övéit. Hát csak sikerült.

- Dean! Dean, hallasz engem? - kiabál kétségbeesetten Cas. - Dean, mi a francot csináltál magaddal? Mit műveltél??
Őszintén szólva Deant meglepi, hogy Cas aggódik érte a vízióban. Csak annyit akart, hogy vele legyen. Hogy megnyugtassa.
- Semmi baj, Dean, megoldjuk, csak tarts ki! Jól leszel, itt vagyok, itt vagyok, bár nem tudom, mi a francot kéne tennem, de itt vagyok. Nyugalom, jobban leszel! - hadarja Cas, és láthatóan fogalma sincs, mit mond, csak beszél hozzá. Talán sokkal inkább magát nyugtatja, mint a félájult Deant.
Ez már közelebb van az eredeti elképzeléshez, de még mindig sántít.
- Mit tesznek ilyenkor az emberek? - töri Cas idegesen a fejét. - Mentő! Ezaz! - kiált fel, majd fél kézzel elengedi Deant, és a füléhez emel egy telefont, ami magától tárcsázza a mentőket. Cas automatikusan bedarálja a címet, majd bontja a vonalat.
Ráül a sarkára, és az ölébe húzza Dean fejét. Esetlenül átöleli. Szorongatja, simogatja, markolássza, és tehetetlenül várja, hogy megérkezzenek a mentősök. Nem ért semmit. Hogy történhetett ez? Miért? Kínszenvedés látnia Dean bódult, élettelen arcát. Dean hús és vér, erő és energia. Legalábbis valaha még az volt. Annak kéne lennie.
Dean mindezalatt csak annyit érzékel, hogy Cas vele van. Csodával határos módon még az illatát is érzi, betölti az orrát, csiklandozza, ingerli. Érzi az érintését, a karjait maga körül. Élete legszebb látomásába csöppent. Azt kívánja, hogy sose legyen vége. Akár a gyógyszerek ideiglenes hatása, akár maga a halál, de tartson örökké. Itt boldog tudna lenni. Vagy legalábbis békés.

It's easier to believe

in this sweet madness,

oh this glorious sadness

that brings me to my knees.

 Fájdalmas, de valahol békés. Megnyugtató, bódító. Valaki beront a szobába, embereket érzékel maga körül, nagyon homályosan. Fényeket. Valaki felemeli, és a békének vége. Rázkódik, és szenved, mert Cas eltűnt, csak valahol a periférián érzékeli.

És akkor újra ott van. Mintha a kezét fogná. Az arcát simítaná. A csodás képzet visszatért.

You're in the arms of the angel,

may you find some comfort here.

Deannek pedig nem kell több. Száját békés mosolyra húzza, és elalszik. Puhán, mint ahogy az utolsó bordó levél hull le az őszi fáról. Feketén húzza a sötétség, és ő tiltakozás nélkül belesüpped.