Az angyal karjaiban

Destiel. Songfic (első songficem úristen nemvagyok normális). Erre a számra. Egyperces.

Duplanyelvtan - duplanyomor - duplanyekk

Tegnap a szokásos keddi utsó két óra duplamagyar felállás volt, de ezúttal nem a kellemes, bódító irodalommal kezdtünk, ami segítene túlélni a nyelvtant. Nem, most MINDKETTŐ nyelvtan volt. És a már unalmassá váló, értelmetlen, érdektelen táblamásolás. Az én esetemben tábla-nem-másolás. És a tanárnő egészen hipnotizáló hatású, furcsa mintás - amúgy nem rossz - ruhájának bámulása.

Végre megint duplamagyar,
hangulatom ezért fanyar,
főleg, mert az irodalom,
helyett is csak, borzadalom,
nyelvtan tétel-másolás jut,
csöpp türelmem messzire fut.

Absztrakt minták, sötét lepkék,
mély tengerszín és türkizkék.
Agyamban csak színes pacák,
ez egy bajszos, kövér pacák,
az meg zsiráf, hosszú nyakú,
és egy asztal, kör alakú.

Aztán már más, összefolyik,
kacsamama, éppen tojik,
Prométheusz tüzet lenget,
Apollón meg lantot penget,
keskeny csípő, szélesebb váll,...
a tanárnő mögöttem áll!

Arany-ara ara-nyara

Már nem emlékszem, mikor vettük Ady Harc a Nagyúrral c. versét, valamikor tavaly... de azon az órán biztosan nem volt füzetem. Ugyanis alig pár perce találtam egy megtépázott lapot, amire a verssel kapcsolatos elemző megjegyzéseket írtam akkor órán. Az alján ez a hat sor figyelt. Gondoltam, akkor már ennek is itt a helye, habár egyértelműen befejezetlen... :)

Fényes mosoly arany-arcán,
jót derül a pórnép harcán.
Kendőt köt és kalapot húz,
Szakácsnője éh-holtat nyúz.
Ő a híres 'Arany ara',
újra itt az ara-nyara.

Itt emlékeim szerint valami gonosz-keserű-hitetlen sorok jöttek volna. Természetesen nem happy end. De sajnos nem rémlik, hogy pontosan mi lenne, és nem szeretek régi, elfeledett verskezdeményeket előkapva befejezni, mert akkor már teljesen más lesz, mint ahogy eredetileg megszületett. És ez a kezdet NEM arra született a fejemben, amire most végződne. Így marad töredék... :(

666 !

Tudom, hogy más blogokon 100, 200, 500 meg 1000, sőt 100 000 oldalmegjelenítés után szokás kiírni, de szerintem a 666 sokkal menőbb! :D
Ugyanis ma este elérte a blog PONTOSAN a 666. megtekintését! *cheers up*

Tudom, elég gagyi kis szám, de ilyen sem lesz többet...
És akkor zárójelben és halkan ajánlanék egy zenekart, akiknek viszonylag sok számukban szerepel az Ördög. És rockot játszanak. Két nappal ezelőtt mutatta nekem egy nagyon jó barátom, és azóta imádom őket. Tenacious D. Ha valakit érdekel, hallgassa meg a Classico-t (én ezt hallottam először, és azonnal tudtam, hogy ez VALAMI), vagy a Beelzeboss-t, esetleg a Kickapoo-t. :)  <3

A szenvedés folytatódik

- avagy már feladtam a nyelvtanórákat. De legalább az irodalom megint jó. :) Viszont ma nyelvtan volt első órában. És vad táblamásolás. Szóval részemről született 7x4sor, mindegyik 8 szótag, és a sorok végén párossával egymásra rímelő szó van. De már nem merem versnek nevezni, mert nem az. Formailag talán. Tartalmilag tipikusan olyan, amilyet unalmamban írok órákon. Tavalyi, tavalyelőtti füzeteimben tucatnyi ilyen van. Sőt, összesen legalább 150 db. Utcagyerek- és magas irodalmi szókincs váltakozik bennük. Elég szórakoztató. Ez kevésbé érdekes, de jóval aktuálisabb. Mai. :)

Megint magyar, tételóra,
nem figyelek tanár-szóra;
miért tenném, veszett az ügy,
elfagyott a ki sem nőtt rügy.

Az osztályom hősen küzd még,
kezük alatt a füzet ég,
tollszár suhan, tinta folyik,
és egymásba gabalyodik.

Fekete szó, kék vázlatpont,
táblánk elöl mély tudást ont,
mégsem hiszem, hogy eljutna
hozzánk, csak ha szállna, futna.

Sprintelne az elménk felé,
erőszakkal jutva belé,
akkor talán hasznos lenne,
az óra sem kárba menne.

Hál'Damonnek lassan vége,
úgyis kísért majd emléke,
mert pótolni muszáj leszek,
az Ecserin ezt nem veszek.

A tanárnő kockás ingben
kopog felém, mint a ringben,
kék sarokban villog szeme,
pirosban én, ellenfele.

De csöngettek, tehát nyertem,
egész órán nem figyeltem,
mégsem kapott rajta, hehe,
hogy elsodort költés heve.

Újabb lírai alkotás. Firkálás. Ami külön vicces, hogy a blogot eredetileg EPIKAI jellegű írásoknak, főleg fanficeknek, esetleg novelláknak indítottam. És nagyon elment más irányba. Mert ezeket mindig ontom magamból, ténylegesen írni pedig időre lenne szükségem. Ami nincs. Ezeket csak begépelem, azokhoz órák, napok kellenek. :( De az ötletek csak gyűlnek, gyűlnek, és gyűlnek. Hátha előbb-utóbb....

Már ez sem jó

... , avagy a magyaróra sem nyújt többé örömet. Pedig az elmúlt években nem egyszer csak ez tudott rávenni, hogy bevonszoljam magam a suliba. És most elromlott. Rohanunk, mert érettségi. Rohanunk, fogalmam sincs, hova, és miért. De meggyőződésem, hogy a módszer rossz, és hamarosan be fog bukni. Addig meg vágom a fejeket a hátsó sorban, és biggyesztem az ajkam, ha eszembe jut, milyen volt tavaly. Ezt ma hoztam össze, miután feladtam, hogy kapkodva írjam, amit kéne.
Nem túl releváns utóirat: ma lett hivatalosan is nagykorú az egyik osztálytársam, akinek nagyon szeretem a verseit, és bár nem vagyunk puszipajtik, titokban rettentően kedvelem. Neki ajánlom/küldöm ezt a pár versszakot. Remélem, mindketten túléljük a nyelvtan tételeket és Babitsot. :)

Orpheusz és Hádész néz le,
Apollónnal megtetézve
le a falról, és rengeteg
'Bibliai történetek'.

Körülöttem osztálytársak,
nem sokáig, egy év már csak;
a tanárnő laptopnál ül,
felé nyitott minden száj, fül.

Táblán pereg ezer dia,
sebességben van a hiba,
mert bár színes, de hiába,
gyors a tempó, a picsába!

Lemásolni esélyünk sincs;
értem én, hogy minden perc kincs,
de ennek így nincs értelme,
fel sem fogja dicsért elme.

Hisz hiába vagy itt okos,
ha a tanár több száz fokos,
érthetetlen tűzzel égve
kattint, új diára lépve.

Elmosódott szavak futnak,
a füzetig el nem jutnak,
csak kétségbe esve írjuk,
kaparjuk, de már nem bírjuk.

Én is inkább rímet költök,
sok üres sort ezzel töltök
inkább ki, mint hülyeséggel.
Érettségi! Kit érdekel?

Budapest fényei (egyperces)

Hazafelé eszembe jutott egy régi, vicces kis történetem. Azóta is emlegetik nagycsaládi összejöveteleken. Szerencsére ez még a jobbak közé tartozik... :)

Lelkes kis óvodásként, majd kisiskolásként minden rajzpályázaton és -versenyen elindultam. Egyik alkalommal anya úgy jött haza, hogy "Budapest fényei" címmel kell alkotásokat készíteni, és beküldeni. Biztató mosollyal zavart el éjszakai várost rajzolni engem és az öcsémet, amíg összedob valamit vacsorára.
Mi izgatottan papírt húztunk magunk elé, kikészítettük a színesceruza-készletünk egy részét az asztal szélére, és nekiláttunk. Ami úgy kezdődött, hogy az öcsém azonnal vonalakat húzott, firkált, radírozott. Én csak ültem, és gondolkodtam, mit is rajzolhatnék.
Aztán az öcsém összegyűrte a lapot. Újat kezdett. Én még mindig csak ültem, jól megfontoltam aznap este, mi is kerüljön a lapomra. Mikor mellettem az öcsi már legalább az negyedik lapot vette elő, én is felemeltem a ceruzámat. Pontosan tudtam, mit fogok csinálni. A kisöcsém kezében megállt a grafit, és úgy döntött, megvárja, mihez kezdek, aztán majd lemásolja. Egyedül úgysem jut semmire, és én mindig jó dolgokat találok ki.
Óvatosan a rajzlap közepéhez illesztettem a ceruzát, és rajzolni kezdtem. Az öcsém a karom alatt leselkedve próbálta másolni.
Anya bekiabált a konyhából, hogy vacsora van. Abbahagytuk a munkát, rohantunk enni, betömtük a kaját, és sprint vissza alkotni. Végül egyszer csak kész lett. Úgy minden átmenet nélkül. Az egyik pillanatban még épp csak kitaláltam, mi legyen, aztán azt vettem észre, hogy az utolsó simításokat végzem.
Nagy büszkén vittem anyának a rajzot, mutattam, én ezt csináltam. Mögöttem sorakozott az öcsém is, kezében a saját kis lapja. Anya tőle is elkérte, egyszerre nézte meg őket. Elmosolyodott, mikor meglátta, hogy az öcsém ugyanazt rajzolta, mint én. Illetve próbálta. Bizonytalanabb vonalak, durvább színezés, aránytalanabb tárgyak. De amúgy ugyanaz. Nem tudom, hogy volt képes mindig mosolyogni rajta. Én általában felrobbantam a méregtől, hogy a kis féreg csak másolni képes. Aznap este valahogy mégsem érdekelt.
Hosszas vizsgálódás után anya ránk nézett, a lapokat az ölébe engedve. Csak nézett, fürkészett.
- Komolyan ilyennek látjátok Budapest fényeit éjjel? - kérdezte végül.
- Igen - bólintottam. Az öcsém is helyeselt. - Miért, ez nem jó? - szontyolodtam el. Sokat dolgoztam azzal a rajzzal. Nem értettem, miért ne lehetne tökéletes.
- Dehogynem, nagyon ügyesek vagytok mindketten! - mosolyodott el megnyugtatóan anyukám, és itt azért vetettem egy lapos pillantást az öcsémre.
- Akkor meg? - értetlenkedtem.
- Hát... Ennél a pályázatnál szerintem a kivilágított Lánchidat vagy a Parlamentet várják beküldeni - magyarázott sóhajtva édesanyám. - Nem pedig a buszmegállót.
- Dehát az is Budapest egyik fénye! - tiltakoztam hevesen.
Nekem igenis az a lámpa jelentette Budapest éjszakai fényeit. Citromsárga, sápadt sárga, félsötét bokorral oldalt. Kis narancssárga kukával, koszos kis rácsos ülőkékkel a fülkében. A maga teljesen megszokott és unalmas, számomra mégis olyan különleges valójával. Minden este azt láttam, ha kinéztem az ablakon, minden nap arra értem haza, reggel azt láttam, mikor suliba indultam. Ha sötét volt, mindig megbízhatóan világított.
Végül beküldtük a rajzokat, de semmit sem nyertünk. Csak legyintettem, fáradt sóhajjal, mikor nem kaptam jutalmat. Ezek a felnőttek annyira beszűkült látókörűek. Nem értik, hogy az a lámpa nagyobb jelentőségű, mint a sok színház meg híres épület. Nem értik meg, hogy ez fontosabb, ezt mindenki láthatja, csak nem veszi észre. Nem értik a gyermeki ártatlanságot. Nem értik a művészetet.
Így utólag már csak arra lennék kíváncsi, vajon milyen fejet vágtak, mikor meglátták a rajzomat. Röhögtek, vagy tetszett nekik? Esetleg rossznak tartották, csak mert nem egy hülye híd van rajta? Szerintem szimplán nem tudták hová tenni, és félrerakták. Nem volt fontos. Meg sem jegyezték. Aztán választottak egyet a százötven Lánchíd és a kétszázhúsz Parlament közül...

Hiányzik

Éppen most született. Fél órán belül. Azonnal. Betűről betűre igaz. <3 :$

Hiányzik a szemed,
csokoládébarna.
Puha ölelésed,
gyógyír minden bajra.

Hiányzik a csókod,
vad viszonzást kérő.
Óvó ölelésed,
bármivel felérő.

Hiányzik a hangod,
megnyugtatón zengő.
Meleg ölelésed,
még többért esengő.

Hiányzik a tested,
hozzám préselődő.
Örök ölelésed,
tovább érlelődő.

Hiányzik türelmed,
lelket balzsamozó.
Híres ölelésed,
a megnyugvást hozó.

Hiányzik illatod,
otthonos, a Tiéd.
Vágyom ölelésed,
csak azt, mást senkiét.

Hiányzol, bár itt vagy:
most is Téged hívlak,
Mégis csak akkor jó,
ha ölelni bírlak.

Segítség, karácsonyfa vagyok! (Csillagainkban a hiba)

A filmben azt mondja Gus, hogy már tudott rettentő helyzetéről, mikor Hazel rosszul lett. Így azonban nyilván nem mondhatta el azonnal. Ezért csak Amszterdamban kerül sor a megrendítő beszélgetésre. De mi játszódott le Gus-ban, míg Hazel eszméletlenül szenvedett a kórházban?

Hazel Grace, mi lesz már? Legalább nyolcadjára hívom, egyre kétségbeesettebben, és továbbra sem veszi fel. Ugye nincs valami baj? Biztosan csak elmerült valamiben.... Biztosan csak megharagudott rám valamiért, és most ingerült szemforgatással teszi félre a telefont, nem véve tudomást szinte már zaklatásnak minősülő kapcsolatteremtési kísérleteimről. Azt kívánom, bár igazam lenne.
Ekkor végre felveszi valaki a vonal másik végén. Csönd. Reszketeg sóhaj.
- Halló? Hazel Grace? Mi a baj? - szólongatom aggodalmasan.
- Augustus? - válaszol egy fáradt, rekedtes női hang.
- Mrs. Lancaster! Mi történt? Hazel Grace jól van? Odamenjek? - hadarom zaklatottan, ahogy az előbb elkézelt rémképek újra lejátszódnak lelki szemeim előtt.
- Hazel-nek megint rohama volt. Felgyűlt a víz a tüdejében, de már behoztuk a kórházba, és leszívták. Csak a szokásos. Hamarosan minden rendben lesz, nem szükséges idejönnöd - nyugtatgat kedvesen. És teljességgel hiábavalóan.
- Indulok - közlöm kurtán, és máris félúton járok felfelé a szobámból, fél kézzel egy kardigánt ráncigálva a vállamra. - Hamarosan látom! - köszönök el, majd bontom a vonalat.
A kórházba vezető rövid út gyötrelmes. Tudom, hogy Hazel Grace jól lesz, hogy nincs nagy baj. Elhittem Mrs. Lancasternek. De attól még látni akarom a saját szememmel, magamhoz húzni, óvatosan, védelmezően ölelni, hogy megbizonyosodhassak róla, minden rendben.
Veszek a mély levegőt, hogy kissé megnyugodjak, majd befordulok a sarkon. Egy fekete Audi kis híján belém rohan nagy sietségében. Vagy csak én voltam figyelmetlen. Nem tud érdekelni, ahogyan az sem, mikor áthajtok egy út széli virágoskerten. A fogaim közé kapott cigaretta kilapul, elázik a nyáltól, ahogy türelmetlenül, aggodalmasan rágcsálom.
Satufék, nagy gumicsikorgással vágódok be teljesen szabálytalanul a parkolóba, egyszerre két helyet foglalva el. Berontok a főbejáraton, és futólépésben közelítem meg az információs pultot, már amennyire az másfél lábamtól kitelik. Ekkor észreveszem Hazel Grace apját a váró fala mellett, és éles jobbkanyarral irányt váltok.
- Mr. Lancaster! - üdvözlöm kurta biccentéssel és rövid kézfogással. - Hazel Grace? - fürkészem figyelmesen az arcát, bármiféle nonverbális válasz után kutatva.
- Alszik. Nagyon kimerítik a rohamok - magyarázza. Legszívesebben keserűen felkacagnék. Naná, hogy kimerítik, hiszen gyakorlatilag haldoklik! A határon egyensúlyoz. De visszafogom magam. Én udvarias vagyok, és meglep, hogy erre külön emlékeztetni kell magamat. Mr. Lancaster nem ártott nekem, nem tehet semmiről, sőt! Nem érdemelné meg, hogy rajta vezessem le a feszültségemet.
- Bemehetek hozzá? - kérdezem inkább reménykedve, hogy eltereljem  figyelmemet.
- Csak családtagok látogathatják - csóválja a fejét szomorúan az én harcos lánykám apja. Pillantásából együttérzés sugárzik. Lemondó sóhajjal fordítok hátat, odacammogok egy műanyag székhez, és ledobom magam, hogy szegény ülőalkalmatosság tiltakozva felnyekken.
Tudom, hogy semmi értelme maradnom, de nem bírok hazamenni. Úgy érzem, itt a helyem. Egész pontosan Hazel Grace mellett lenne a helyem, de jelenleg ez a legjobb, amit ki tudok hozni a dologból. Szóval csendesen, melankolikusan merengve bámulok magam elé. Nem is annyira Hazel Grace állapota aggaszt, mint a sajátom. Amit épp készültem elmondani neki. Megvallani. Így persze egészen más a helyzet. Most az az elsődleges, hogy Ő jobban legyen. Lehetőleg gyorsan, hogy ne lépjenek fel komplikációk az amszterdami út kapcsán.
Egy idő után, ami lehet akár egy óra is, vagy tíz perc, vagy talán fél nap, megjelenik Mrs. Lancaster. Szeme alatt karikák, orra vörös a zsebkendő dörzsölésétől, de amúgy egészen bizakodó és kedélyes. Odajön üdvözölni, udvariasan feltesz pár kérdést, megszorítja a vállam, mosolyog, és hazaküld aludni. Felnézek rá eltökélt, kemény pillantásommal, és nem szólok semmit, de érti. Szánakozás csillan a szemében, és egy kis szeretet is. Megbecsülés. Elnézően elmosolyodik, majd a férjébe karolva távoznak.
Én még mindig ott ülök. Hamarosan kipuhatolom a recepciós hölgytől, hogy hol van Hazel Grace szobája. Magabiztosan felsétálok a lépcsőn, majd belesek az ablakon. Egy orvos áll az ágy mellett, a csöveken ellenőriz valamit. Továbbsétálok, hogy ne keltsek gyanút, mikor kijön. Alig pár perc múlva elhagyja a betegszobát, egyedül hagyja a bent fekvő lányt.
Beslisszolok a lehető legkisebb zajt csapva, majd halkan becsukom az ajtót. Az ágy felé fordulok.
Hazel Grace karjából csövek lógnak ki, száján oxigénmaszk. Olyan apró és törékeny. Még jobban, mint normális esetben. Összeszorul a mellkasom.
Leülök az ágy melletti székre. Kényelmetlen, de szinte észre sem veszem. Gyengéden két tenyerem közé fogom Hazel Grace egyik törékeny kis kezét. Jéghideg. Mert nem jut bele elég oxigén, ő mondta egyszer.
Ahogy ott ülök néma csendben, a gépek csipogása és szörcsögése közepette, újra lejátszódik a fejemben az oly gondosan előkészített beszédem. A beszédem, melyben elmondom neki, hogy újra elkapott az a rohadék. És meg fog ölni. Itt már nincs mit tenni ellene, maximum kicsit lassítani lehet a leépülés folyamatát. És fáj is. Még nem annyira, de a gondolat így is megmérgez mindent.
Aztán rápillantok a bájos, sápadt arcra a hófehér párnán. És elhatározom, hogy hátralevő életem minden egyes percét ki fogom élvezni. Erős leszek, vidám, gondtalan. Még nem haltam meg, tehát élni fogok! Mégpedig olyan életet, amely érdemes a megőrzésre, az utókor számára emlékezetes lehet. Hős leszek. Remélhetőleg Hazel Grace hőse. Ha ő is úgy akarja...
Előbb persze illene felvilágosítani a nyomorult helyzet igazán mély nyomorultságáról. De még nem most. Most pihennie kell. Regenerálódni. Aztán vár rájuk egy felejthetetlen utazás Amszterdamba! És az ő legfőbb feladata biztosítani, hogy csodás és emlékezetes legyen az a pár nap Hazel Grace számára. Tehát az is lesz.

Hazel Grace, Gus hörcsöge

Hazel Grace tudni akarta, mi történt Van Houten könyvének vége után: Anna anyjával, és Sziszifusz hörcsöggel. Én meg arra voltam kíváncsi, hogy mi történt Hazel Grace-szel Gus halála után, illetve mi történik majd Isaac-kel mindkét barát halála után. Vajon mennyire volt igaza a két fiatalnak a halál utáni állapotról?

Hazel Grace zokog, és a fiú úgy érzi, előbb-utóbb minden helyre fog jönni. Sosem gondolta volna, hogy ennyire tud örülni, amiért a szerelme zokog.
Aztán meghalt.

A fizikai fájdalmak, a marcangoló gyötrelem, a fuldokló, szédelgő, határvonalon lebegő állapot - megszűntek. A gépek zakatolása és csipogása, anyja görcsös, borzalmas, folytonos sírása, melyeket csak egy vékony fátylon keresztül hallott; az orvosok aggódó, szánakozó, lemondó pillantásai elmosódtak, csakúgy, mint szülei vörösre sírt szemei; a kórházi ágynemű kemény, örökké hideg merevsége csupasz bőrén - megszűntek. Minden megszűnt.
Illetve majdnem minden. Bár nem volt többé teste, továbbra is FÁJT. Nem tudta, hogy fájhat, ami nincs, hogy érezhet valaminek a helyén fájdalmat. De érezte. Örökké. És nem jobban örökké, mint Isaac és Monica "örökké"je. Ugyanis egyszer ennek a fájdalomnak is vége lett.
Abban a pillanatban lett vége, mikor meglátta Hazel Grace gyászának megnyilvánulását. Azt hitte, felkészült rá, azt akarta hinni, hogy felkészült. Mekkorát tévedett!
A lány az ágyán feküdt, mellette az elmaradhatatlan kis oxigénpalack, orrában a cső, ami az életben maradásáról gondoskodott. Körülötte drámai csönd, mintha az idő, a tér, minden megállt volna, hogy Hazel Grace gyászában osztozzon. A fájdalom ilyen. Megköveteli, hogy érezzék. Húsba vágó mélységgel. Lélekbe maró mélységgel.
Augustus látótere leszűkült az ágyon összekuporodva fekvő lányra. A szerelmére, aki vonaglott fájdalmában, remegett, reszketett. Üvöltött, vonyított, szinte már állatiasan. Halkabb volt, mint az őrjöngő fenevadak, de nem kevésbé gyászos. Csupán csökkentett tüdőkapacitása nem tette lehetővé számára az igazán mélyről feltörő ordítást. Ömlött a könnye, folyt az orra, arca vörösre dagadt a sírástól.
Nincs fájdalmasabb, mint így látni életed szerelmét, tudván, hogy nem tehetsz érte semmit. Nem szólhatsz hozzá, nem érintheted meg, sehogy nem teremthetsz vele kapcsolatot. Talán már meg is szűntél létezni. Nem volt elég a levágott fél láb, a sok gyötrelem, most a lelki kínzáson a sor, mely rosszabb, mint eddig bármi.
Hazel Grace kapkodni kezdte a levegőt, hisztérikusan, fájdalmasan. Gus rettegve próbált közelíteni, de nem tudott. Nem volt teste, nem volt semmije. Kiáltani akart a lány szüleinek, de nem volt szája, nem voltak hangszálai. Azonban ők megérezték a bajt, és jöttek. Hazel Grace kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni, küzdött, de az oxigén csak nem akart bejutni a szervezetébe. Gus tudta, hogy ha lenne teste, most kiverné a jeges veríték. Mrs. Lancaster nyugtatóan simogatta lányának hátát, míg Mr. Lancaster sürgetően intett neki, hogy álljon félre, hadd kapja karba a lányát, hogy rohanhassanak a kórházba. Azonban a nő nemet intett fejével, és olyan erővel szorította magához Hazel Grace-t, mintha így próbálná a felszínen tartani, nehogy megfulladjon saját könnyeinek tengerében. Augustus ezalatt minden erejével a lány mellkasát szuggerálta, mintha ezzel működésre bírhatná a tüdőket.
A módszer - csodák csodájára - működött. Hazel Grace reszketve fújta ki a levegőt, sípolva, hörögve szívta be az új adagot, de szép lassan megnyugodott. Gus legszívesebben lerogyott volna az ágy szélére megkönnyebbülésében, de nem volt feneke, amire rárogyhatott volna.
A lány kimerülten szipogott, továbbra is sírásra álló szájjal. Gyakorlatilag ki sem látott a sós könnyektől felpuffadt szemein. Aztán egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, nyöszörögve a gyötrelemtől, mellkasán a pólót gyűrögetve, de elaludt.
Mr. és Mrs. Lancaster aggódó pillantást váltottak, majd lábujjhegyen kiosontak a szobából. Gus be akarta takargatni Hazel Grace-t egy pokróccal, de nem tudta megtenni. Végig akarta simítani kipirult, könnyektől csillogó arcát. Könnyed csókot akart lehelni a fájdalomtól gyűrött homlokra.
Mégsem tehette. Ennél nagyobb gyötrelmet nem tudott elképzelni. Ennek ellenére maradt, és éberen őrizte Hazel Grace álmát.

A temetés megrendítette. Számított rá. Felkészült. Legalábbis azt hitte.
Mikor Hazel Grace beszéde következett, már előre büszke volt. Aztán a lány visszahajtogatta az oly sokszor átolvasott lapocskát, és teljesen mást kezdett el, mint ami oda volt írva. Gus először meglepődött, aztán kicsit szomorkásan törte a fejét a miérten. Ő szerette azt a beszédet. Aztán az egybegyűltek arcán megjelentek apró félmosolyok, büszkén csillogó szemek bámultak a fekete koporsóra. És akkor Augustus megértette, amire Hazel Grace pár perccel korábban már rájött.
A temetés nem neki van. Neki az élet volt. Ez az életben maradottaknak van, akik őt gyászolják. A beszéd nyilvánvaló hazugság volt, ezt mindenki tudta. Mégis, senki nem jegyezte meg, sőt, úgy tűnt, elhiszik. Tudták, hogy szenvedett, tudták, hogy feladta, tudták, hogy roncsként halt meg. Mégis elhitték Hazel Grace meséjét az ő hősies lovagjáról.
Gus csodálkozott, undorodott, majd megértette. Ha lett volna szája, ő is elmosolyodik. Büszke volt az ő okos szerelmére, aki gyorsan felismerte a helyzetet, majd alkalmazkodott az elvárásokhoz. Önzetlenül.
Aztán beült a kocsijába, és nagyon mérges volt. Összegyűrte a levelet is. Gus szíve sajgott volna, ha még meglett volna. Mikor Hazel Grace beindította a kocsit, és felgördült az útra, csak egy kézzel fogta a kormányt, a másik kezével a homlokát támasztotta. Gus teljes figyelmét és minden erejét arra fordította, hogy azért könyörögjön valami felsőbb hatalomnak, hogy a lány ne szenvedjen balesetet ebben a szívszaggató állapotban.

Isaac végre fellebbentette a fátylat Hazel Grace előtt a levélről. Kis szerelme szaggatottan vette a levegőt, mikor kihajtogatta ölében az összegyűrt levelet, és mohón olvasni kezdett. Gus ragyogott, mikor a lány, hosszú idő óta először, végre boldogan mosolygott. Még ha fájdalmas is volt az a boldogság.

Hazel Grace kisétál a kertbe, kis oxigénpalackos táskájának gurulása és puha lépteinek koppanása az egyetlen hangforrások. Leheveredik a fűbe. Újra kihajtogatja a levelet, és végtelenedik alkalommal olvassa el. Felnéz a csillagokra, és Gus esküdni merne, hogy látja őt. Annyira akarja, hogy Hazel Grace lássa őt! Aztán a lány tekintete továbbsiklik, elgondolkodóvá válik. Végül sírni kezd.
A halk, panaszos sírásból rövidesen fájdalmas zokogás lesz. De ez már a feldolgozás, az elfogadás zokogása. A megszokott zokogás. Ez is tépi, szaggatja a lelket, de hamarosan vége lesz, elcsitul, és egy kis ideig kiszárítja a könnycsatornákat. Gus hálás az ilyen zokogásokért, mert ezek után Hazel Grace képes mosolyogni, enni, Isaac hülyeségein nevetni. A következő ilyen zokogásig majdnem boldog lehet.

És végül is ez a hullámvasút, minden zokogás, minden boldog szigetecske a könnytengerben, mind csak közelebb és közelebb visznek a halál pillanatához. Ami fájni fog, kegyetlenül fájni. Hiszen ez a lényege. De egyszer annak is vége lesz.
Nem is olyan soká. És akkor Hazel Grace is meghal. Eltávozik az élők közül, és csatlakozik hozzá. Együtt világítanak majd az égen, együtt vigyázzák majd az életben maradottakat, együtt óvják szegény, magányos Isaac életét. Ugyanis angyalok léteznek. És Augustus Waters már egy közülük.